a járda szélén lévő repedésekbe
csordul a könny,
s fekete véremmel keveredik.
a fehér csíkok az úton hajnalra elfelejtik,
hogy itt, a neontáblák árnyéka alatt
nyelt el a mélység,
a végtelen, sűrű sötétség.
boszorkányság kettőnkért
szelíd sóhajok közt
szavakat nyomtatni nem szabad,
ártalmas és szükségtelen
tenyérjóslás az éjszakában,
kopott kövek kinccsé kiáltása vár ma,
s kártyát vetnek felettünk az égiek.
ebéd helyett
csörrenve esik a kanál
a vasárnapi üres tányérba,
az ablakból szél szökik a szobába,
közben a fehér terítő arról sír,
hogy milyen csúnya, milyen koszos lett.
s foltokban a leves nyomait hordja magán.
