A számsorban egyetlen számnak van kiemelt szerepe: az egynek. Ez az egyetlen szám, amely önmagával megszorozva magát nem sokszorozódik meg, és amely elosztva magát magával önmagát adja vissza mint értéket.
Az aritmetika hidegen logikus világából egy merész gondolati ugrással a vallási bölcselet területére átlépve úgy értelmezhetjük ezt a sajátosságot, mintha a növekedés-megsokszorozódás és a megoszlás-szakadás fogalmaival kapcsolatba hozható két matematikai művelet, a szorzás és az osztás nem érinthetnék az egyet mint számot. A kezdőszám, úgy tűnik, ellenáll a megsokszorozódás és a megoszlás kísérleteinek: oszthatatlan, önmagának elég egész, olyan szám, amely megbonthatatlanul azonos önmagával. Az egyetlen olyan szám, amely mindent magába foglaló középponti helyzetében és elsőségében – ami ugyanakkor utolsóság, ha visszafelé számolunk – a szám transzcendenciájába, a végtelennek nevezett túliságba átvezető valóság.
Az egy ebben a szerepében önazonosítóként, az identitás visszaigazolójaként viselkedik. Ezt következtethetjük ki abból a számtani alapigazságból, hogy az eggyel megszorzott vagy elosztott szám a művelet elvégzése után értékében változatlan marad, ha pedig önmagával osztjuk el bármelyik számot, akkor mindig egyet kapunk eredményként. Mintha az egy által lenne egésszé, önmagává minden egyes természetes szám.
Az összeadás alapján is hasonló következtetésre juthatunk, hiszen a számsor tagjai az egytől kezdve a kettőn, háromon át a végtelen sokig kivétel nélkül az egynek mint egésznek a hozzáadásával képződnek. Az egy a számok között, úgy tűnik, nem csupán identitást visszaigazoló és önmagává tevő hatalommal bír, hanem teremtőerővel is. A statisztika személytelen nyelvezetén is rávilágíthatunk erre az ismertetőjegyére. Ha a világra jön egy kisgyermek, az a statisztikus számára plusz egy embert jelent, az elhunyt valaki pedig mínusz egyet.
A hivatalnoki gondolkodás számokban kifejező, emberidegen módszere rámutat egy fontos tényre: arra, hogy a létezésbe hívott megismételhetetlen lény mindig csak eggyel lehet több, és amikor megszületve általa egy eggyel több jön a világra, akkor ebben a tényben egyetlensége is kinyilváníttatik, hiszen senki sem lehet rajta kívül ez az eggyel több. Az egynek tehát a számsorban nemcsak identitásképző hatalma és teremtőereje van, hanem fölcserélhetetlenséget, egyetlenséget adó képessége is.
Az egy a számsor szomszédos számait köti össze és választja el. A számok közötti térköz, teremtőereje tehát a térköziségben nyilatkozik meg, vagyis úgy képzelhető el, ahogyan az Einstein előtti fizika elgondolta az étert, a teret betöltő elemet. (A hindu kozmológia ákásának nevezi ezt a mindenütt jelen lévő, érzékszervekkel érzékelhetetlen őselemet.)
Az egy identitásképző, egyedivé tevő hatalma az adott szám vele való áthatottságát jelenti, vagyis azt, hogy minden elkülöníthető egyed egy(séges), osztatlan valóság.
Fölcserélhetetlenséget adó hatalmában a kezdőszám az összekapcsoló elkülönítés és az áthatottság egységének a szerepében tűnik föl úgy, mint egyetlenség. A maga nemében minden szám ilyen egyetlenség. Ez a legutóbbi vonása az emberre kivetítve a személyi létezésmódra utal. A szám egyetlensége pusztán csak a számsorban való föl nem cserélhetőséget jelenti, a személyi mivolt mint egyetlenség viszont már az emberi létező megismételhetetlenségét.
Az egy egyetlensége oszthatatlanságában és megsokszorozhatatlanságában nyilvánul meg, amit mint ősmintát közvetít az általa létezésben és valóságban részesülő minden további egyetlenségnek.
pixabay.com
A plótinoszi Egy
Az egy a föntiekben fölsorolt három részesítő ismertetőjegye, a teremtőerő (a lét mint létezést adó), az identitásképző, önmagává formáló hatalom (a való mint valósággá tevő) és az egyetlenné alakító (az ősminta képmásává tevő) akarat olyan egyedülálló képességek, amelyeket istennek tulajdonítunk. A monoteista vallások tanítása szerint isten teremtett meg bennünket, ő lát el bennünket különálló, önmagunkat önmagunkká tevő lényegiséggel, küldetéssel, de az ősmintát visszatükrözni hivatott megismételhetetlen egyediséggé, személlyé is egyedül a legfelsőbb akarat létezésbe helyezésével válhatunk.
Az egy ismertetőjegyei az isteni tetteket fejezik ki: teremtésében teremtőként, identitást adó, önmagunkká formáló hatalmában küldetésadóként, vagyis küldőként, személyiségformáló, képmássá tevő akaratában pedig isteni személyként és ősmintaként nyilvánítja ki magát előttünk.
A számok között teremtőerőt, önmagává tevő hatalmat fölmutató és fölcserélhetetlenséget jelző kezdőszám istent tükröző számnak mondható. Szerepe a számsorban isten világban való működésének a szerepét másolja. A kezdőszámnak ezt a végtelen valóságra utaló természetét a görög filozófusok is fölismerték. Plótinosz bölcseletét erre a filozófiai rádöbbenésre építette, illetve arra, hogy minden létező mögött az Egy húzódik meg mint egység (és természetesen nem mint szám). Eszmefuttatása szerint az Egyből, mint elsőből és teljességből sugárzik ki különböző fokozatokon keresztül az egész teremtés. Az Egy tehát az újplatonikus gondolkodó szerint létlényegét birtokló oszthatatlan egység és minden létező végső forrása.
Az alexandriai bölcselő az előbb fölsorolt három isteni jegy közül a létforrásról szólva a legutolsót nem tárgyalja: az Egyre mint létezésbe hívó és valóságot adó hatalomra, tehát mint túlcsordulással teremtő és létlényeget ajándékozó Valóra tekintett, a görög bölcselet talaján állva nem beszélt vagy nem tudott az Egy önmagát isteni személyként kinyilvánító egyetlenségéről. A három ábrahámi vallás, a zsidó, a keresztény és az iszlám Ábrahámnak, a hit ősképének a fölismerésére hagyatkozva erre az utóbbira helyezi a hangsúlyt.
Ezen vallások személyes gondolkodásmódjában az első nem a bölcseleti rálátás személytelen Egye, hanem személy, mindenki őse, Ádám, az első ember, aki a bűnbeesésig az egy mindkét ismertetőjegyét felmutatja: egyetlen is és egység is (önmagában és istennel fenntartott akarati viszonyában).
Az egység megbomlása
A második teremtéstörténet szavaival a föld porából létbe hívott Ádám a számsor első számának a jellemzőivel írható le: egyetlen volt, hiszen rajta kívül nem létezett ember, ugyanakkor egységben volt önmagával és istennel, azaz nem ismerte a bűnt. Éva megteremtése az oldalbordájából testi megsokszorozódásának a kezdeti lépése volt, amellyel még nem sérült az ezzel kettővé lett egyetlenség istennel való szellemi egysége.
Az egység a bűnbeeséssel bomlott meg, ami az ember meghasonlása önmagával és istennel, belső egységének és az istennel való akarategységének az elvesztése. Ezt az ősevangélium a tudás fája gyümölcsének megkóstolása mitikus hangvételű, képekben fogalmazó történetével írja le.
Enni a jó és a rossz tudása fájának gyümölcséből azt jelenti a ma használt fogalmi nyelvre átfordítva, hogy az istennel fenntartott akarategységétől elszakadó ember ettől fogva maga akarja megmondani, hogy mi a jó és a rossz. Az isteni akarattól való elszakadás szükségképpeni következménye az ember önmagával való meghasonlása is, hiszen az eggyel akarategységben levő lényközéppontja, a lelke mellé egy másik, istentől független lényközéppontot is létre kell hogy hozzon önállósulni vágyó elméje saját magának, enélkül az elszakadás nem vihető végbe. Ezt az akarategységből való kiválással megszülető ént nevezzük ma egónak.
Ettől fogva állandó belső harccá válik az ember élete, szüntelenül, minden spirituálisan értékelhető akarati megnyilatkozásában választania kell a két énközéppont sugalmazása közül. Lelke mint szeretetlény a szeretet cselekedeteire ösztönzi őt, és a spirituális lelkiismeret hangján mindenkor útba igazítja a helyes tettekről, szavakról és gondolatokról, miközben egója mint félelemlény állandóan önző cselekedetekre sarkallja őt, félelmekkel, aggodalmakkal tölti el, és hol nyersen, hol a ráció kifinomult érvelésével az istentagadás útjain vezeti.
E benső szakadást, önmeghasonlottságot jelenti az ősbűn, az áteredő bűn, ahogyan a katolikus teológia nevezi, utalva ezzel a jelzős szerkezettel arra is, hogy Ádám és Éva bűne után minden világra jöttnek ezzel az önmeghasonlottsággal kell megszületnie. A csecsemő, aki még semmilyen rosszat nem követhetett el, makulátlan tisztasága ellenére mint megörökölt önmeghasonlottságot, ebben az értelemben hordozza magában a bűnt.
A bűnbeesés, azaz az egy elvesztése után az ember törvényszerűen el kellett hogy induljon az emberiséggé válás, a megsokszorozódás és az elszakadás szenvedéssel teli, rögös útján. A megsokszorozódott és elszakadt lény visszavágyódása az egy egysége felé indította el az embert az istenkeresés útján, amely egy hosszú, sok-sok évezredes, de lehet, hogy sok-sok évmilliós folyamat.
A keresztény teológiából mint üdvtörténetet ismerjük ezt a szellemi értelemben korszakolható időtávot.
pixabay.com
Az egység visszaszerzése
Az üdvtörténet átvezető középpontja, spirituális origója a megváltás: a keresztáldozat kétezer évvel ezelőtti időpontja. Mint szellemi végpont, amelyből új kezdet fakad, e messiásfőpapi tett minden szellemi tartalommal bíró időt visszafordít maga felé, mert ő ad értelmet és jelentést minden további cselekedetnek, hitnek és akarásnak, a tőle elkülönülőnek ugyanúgy, mint a hozzá visszatérőnek.
A megváltás az egy visszatérését jelenti a sokaságba, a megsokszorozódott és elszakadt emberbe az új Ádám, az új egyetlen művén át, aki áldozatával visszatérítette az embert az eggyel való szellemi egységhez, pontosabban fogalmazva az egység újbóli kiépítésének a választási lehetőségéhez.
A megtestesült Ige áldozatában, a nem nietzschei, hanem mitikus értelemben vett istenhalálban az egy adta oda magát mindenkinek, aki hitével és életével hozzá fordulva hajlandó visszatérni az eggyel való eredendő egységéhez, vagyis aki hajlandó visszatérni az istennel való akarategységhez. Ez azért lehetséges, mert az istenhalált a föltámadás követte, ebben rejlik az ember egységben való föltámadásának a reménye.
Ha mégoly sorsdöntő is, ez a választás akkor sem lehet kényszer. A szabad akarat döntése az egyhez való visszatérés az egy egységén át, hiszen az ember, aki teremtettségében maga is egy egyetlen, soha meg nem ismételhető szabad lény, nem kényszeríthető erre az életfordító benső döntésre. Hogyan is lehetne benső döntés életünknek ez a legfontosabb választása, ha kényszerből hoznánk meg?
Nyitókép: pixabay.com
