Augusztusban lesz hét éve, hogy nem voltam otthon. Sose találkoztam itt a határ túloldalán falumbélivel, ezért a múltkor a vásárban azt hittem, rosszul látok. Kövéren, kopaszon, de lábán fűzős, ragyogóra vikszelt csizmában Miljan bá’ törtetett és fújtatott keresztül a tömegen. Én a feleségemnek kerestem ajándékot, névnapja közelgett. Erőt kellett vennem magamon, mert embert nem ismertem, aki annyira utált volna vásárolni bármit is, mint én. Tudta ezt az én gerliceszelídségű párom is, mindig csitított, hogy nem kell neki semmi, elég az, hogy szeretetben, békességben élünk, hangos szót nem lehet hallani a mi portánkon. Épp ezért, hogy annyira megértő volt, mert ismerte a történetet a vörösbabkonzervről, amely miatt kerülöm a boltokat, mint a bodajki mészáros a gyónást, csak azért is magam akartam vásárolni valami szépet, köszönetül a megértéséért, meg hogy van nekem.
Amíg abban a szegény kis faluban laktunk, nem is nagyon volt mit venni, ahogy a mondás tartotta, só, petró, gyufa, más nem kell onnét. Mégis a boltos volt tán a leggazdagabb a faluban, de igen fogta is a pénzt, hozomra nem adott volna még egy pakli gyújtót se. Állítólag a városi nagy üzlet volt az, amely a fő hasznot hozta neki, meg a két bérház a fővárosban, de tudjuk jól, nem látni bele más ember tarisznyájába, ki tudja, mi az igazság? A sóra emlékszem, azt is kimérve adták, újságpapírba tekerve, meg a petróleumot kantában. A Miljan-kisboltban az ócska, szúette polcokon meg ott árválkodott néhány konzerv, vörösbab, egyszer apám azt kapott, mert segített betalicskázni a boltos udvarára a kavicsot. Bár nem voltunk túl jómódúak, ennivalóra nem kellett költeni, megtermett minden kint a földön és a veteményesben, anyánk kenyerénél meg nem volt finomabb. A tyúkok ellátták tojással a konyhát, anyánk meg öregmama egész nyáron csinálták a tésztát, szárították, úgy tették szép fehér vászonzacskóba. A tej habos sugárban töltötte meg a sajtárt, mi meg ott álltunk szép sorban, kezünkben a bádogbögrével. Na de konzerv! Ilyen úri huncutságra nem volt nekünk egy lukas fillérünk se. Ámulva és éhes szemekkel néztük a konyhaasztal közepére kitett dobozt, kicsit koszos volt a ráragasztott képecske, de ott virított rajta a nagy szemű bab. Apám komótosan elmondta az asztali áldást, nem sietve, megadva a módját. A húgom úgy belecsípett a combomba a várakozás izgalmában, hogy felszisszentem, de anyánk feddő pillantására még kibuggyanó könnyeimet is visszanyeltem.
A bicska belevágott a pléh tetejébe, de a várt finom illat helyett valami fertelem csurrant ki a szép fehér abroszra: kukacok halma és valami büdös lé. Apám ritkán vette szájára a Teremtő nevét, de most olyan cifrákat üvöltött a konyha döbbent csendjébe, hogy mi, gyerekek, riadtan kotródtunk az udvar hátuljába. Biztos nagyon régi konzervvel hálálta meg a délutáni munkát Miljan bá’, s az átok se fogott rajta, mert most még kövérebb volt, mint amikor utoljára láttam.
Én sose merészkedtem be a boltba, féltem a boltostól, minek is tagadnám, pedig nem bántott egy rossz szóval se, szerintem azt se tudta, hogy vagyok. De az a kukacoktól hemzsegő konzerv! Azt nem tudtam feledni, néha ott tekeregtek rémálmaimban is. S mivel a fiúk között én voltam a legalacsonyabb, legsatnyább, hát nem is küldtek át semmiért. S most itt jön, nemsokára meglát, hisz savószínű szeme ide-oda cikázik, sovány kis felesége kopott bekecsét összehúzva, lemaradva követi. Hát ezt meg mi a jó nyavalya hozta ide, ebbe a nyugodt kis városkába annyi évtized után? Tudom, nem szabad dédelgetni a haragot, a tanítványaimnak is mindig elmondom, szétválasztom a verekedőket, a csúfolódást se tűröm. Állítólag jó tanár vagyok. Ha kell, tizedjére is elmagyarázom, mit és hogyan kell kiszámolni, meg miért is szép a matematika. Ha osztályfőnökké neveztek ki, szorgalmasan jártam családlátogatásra, évek óta előre egyeztettem az időpontot.
Komoly oka van ennek is. Még kezdő koromban váratlanul csengettem be a bíró házába, úgy délután négy óra tájt, gondoltam, az illem megköveteli, hogy ott kezdjek. Hát bizony, épp láttam a szemem sarkából, ahogy a jegyző fia kiugrik a hátsó ablakon, még az egyik cipő is leesett a lábáról. Micurka meg, így hívták a bírónét, kicsit kócosan, magas sarkú hímzett papucsban nyitott ajtót, aztán megkövülten állt. Valamit motyogott zavarában, hogy azt hitte, tán váratlanul vége lett a megbeszélésnek, és az ura jött haza, ő meg benne felejtette a zárban a kulcsot.
Első munkahelyem volt egy idegen városban, ahova helyeztek a matematika-fizika diplomámmal, jó közepesre sikeredett. Öreg szülém, aki a sparhelt füstjében nézegette a diplomámat – nem szóltam rá, hogy fordítva tartja –, azt szipogta, hogy az a fontos, hogy most már nem kell hajnalban trágyát villáznom. Akkor éreztem magam ilyen kínosan és szégyenkezve, mint a fiatal, rúzsos szájú Micurka előtt, aki hamar összeszedte magát, és kacér mozdulattal intett, hogy menjek be a fogadószobába, mindjárt jön, csak kicsit rendbe szedi magát, s mintegy véletlenül, megsimította a karomat. Jóleső borzongás futott végig rajtam, és hiába telt el annyi idő, még mindig emlékszem a forróságra, ami egészen a lágyékomig lefutott.
Valami kifogást próbáltam találni, de már bent is voltam, és csak néztem a teremnek is beillő szobát. Feketén csillogó bőrgarnitúra volt az egyik oldalon, ott tanított meg engem igazán szeretkezni az a szép asszony. Kandalló is volt, de ezen a szép őszi napon nem volt még begyújtva. Néhány szép tájkép elég csicsás keretben. A nagy íróasztal tetején csak Micurka képe állt, valami nyári fotó, a háttérben kék tarajos hullámokon bukdácsolt egy fehér vitorlás. Távolban egy fehér vitorla, ez a könyv jutott eszembe, mert az én korosztályom még olvasta, az iskolai könyvtárban négy polcot foglalt el, ajándék volt a kiadótól, mert nem sikerült eladni. A páncéltőkés zongora előtt forgószék, óvatosan közelebb mentem, megnéztem a kottát, valami ismeretlen szerző műve.
Halk nesszel jött be a ház asszonya, csinos otthoni ruhában, lapos sarkú cipőben, kontya szépen feltornyozva, teknőcfésűvel összetűzve. Hiába múlnak az évek, néha még a parfümje illatát is érzem. Milyen bolond is tud lenni az ember! Pláne ha fiatal, ha magányos, és mindenkitől távol keresztezi az útját egy nő. Rengeteg könyvben olvastam én a szerelemről, a verssorok csak úgy zsongtak a fejemben. Igazság szerint bölcsész akartam lenni, meg persze író, de apám azt mondta, ha már mindenáron tanítani akarok, valami olyan szakot válasszak, amivel később kezdeni lehet valamit. – Mérnök is lehetsz majd, fiam! – mondta csendesen, és mintha könnyet láttam volna a szemében, de ezt képtelenségnek tartottam.
Akkor láttam két könnycseppet a szemében, amikor nővérem férjhez ment egy tekintélyes, gazdag család egyke fiához. A fiút szita alatt nevelték, tán még a levest is megfútták, mielőtt a tányérba került. Apánk csak a fejit csóválta, de aztán rábólintott, mert Margó a két szemét kisírta a gúnár után, ahogy apánk halkan mondta a tisztaszobában öreganyánknak, aki csak az olvasót pergette, nem volt már füle a hallásra. Mi úgy hittük. Aztán estefelé a vacsorára készültünk, mikor egyszer csak szép tiszta alt hangon megszólalt öreganyám: – Haragról pedig szó ne essék, eljött a megbékélés és az öröm ideje. Aztán nem is szólt mást. Úgyhogy esküvőre készült a két falu népe.
A vőlegény házánál összegyűltek. Szép, háromszobás ház volt, teljes berendezéssel, már csak az ifjú asszony móringjára várt az üres szekrény, meg a konyhában is volt még polc, hátha oda is kerül valami a lányos házból. A karám mellé felhúztak egy istállót, amúgy hirtelenjében, de jó anyagból. Én is vittem a vizet napestig, hogy ihassanak a szomjas építők. Oda lesz bekötve a két tehén, jól tejelő mind a kettő, ez is benne volt a hozományban, mikor ősszel eljöttek leánynézőbe, aztán rá pár napra meglett a nyilatkozat is. A tanúk és a segédek, a násznagy, a vezér mind tekintélyes férfi volt, elöljárói a falunak. Mi ugyan szegényebbek voltunk, már csak a sok gyerek miatt is, de szépségben, szorgalomban, tisztességben Margónknak nem akadt párja, róla aztán piszkos szó nem esett. Úgyhogy amikor Márkó meglátta a szüreti táncban, nem is volt szeme azután más lányra, hiába illegették magukat. Az esküvő napjára úgy emlékszem, mintha csak tegnap lett volna. Szépen sikerült, a bátyám mesterien vezényelte le, mintha már ki tudja, hányadikat csinálta volna. A spórolt pénzéből függőt vett a piruló menyasszonynak, és a fülébe illesztette, a hangosan éneklő lányok meg dalra fakadtak, mintha több tucat fülemüle zengte volna, hogy „Oda a lányságom, férjhez megyek immár”.
Két napig tartott a lakodalom, első nap a lányos háznál, másnap meg az ifjú férjnél. Volt ételfelhordó, mulattatók, zene, egy városi bohóc meg olyan kunsztokat csinált, hogy mikor utánozni akartam, majdnem a leveses kondérban kötöttem ki. – Paszuly vagy te még ehhez, kisöcsém – rikoltotta a mutatványos. Na, attól kezdve a negyvennapos eső se mosta le rólam a Paszuly gúnynevet. Az elején még verekedtem miatta, ha nem látták, még ríva is fakadtam, aztán megszoktam. Voltak ennél pocsékabb, meg olyan kétértelmű elnevezések is, hogy attól tényleg világgá lehetett volna futni földetlen földig.
Az egyik sátor mellé bújtam, úgy figyeltem Miljan bácsi csörtetését, itt-ott még egy kisebb cserépedényt is lesodort, hátra se nézett. A kis asszonyka meg a bugyellárisból gyorsan kifizette a kárt, mielőtt kiabálásra került volna a sor. A kocsmasátornál lehuppant az első padra, arrébb lökte a piszkos poharakat, és elkiáltotta magát:
– Sligovicát! – és a hatás kedvéért rácsapott az asztalra.
Egy pillanatra csend lett, aztán ment tovább minden a maga útján. Az asszonyka elpirulva ment oda a pincérhez, és súgott neki valamit, mire az bólintott, és egy kis korsóban színtelen italt hozott, amit a dagadt vendég egy hajtásra megivott, majd kért még. A méregerős szilvapálinka lassan lenyugtatta.
– Nikolá! – mondta az asszonyka csendesen. – Menjünk haza, amíg még tehetjük, nem kell nekünk a baj. A harag meg már rég elmúlt. – Én meg álltam ledermedten. Hát persze! Ez az ember a fia a boltosnak, hisz annyi idő nem múlhat el egy ember fölött nyomtalanul. Kiléptem az árnyékból, de hiába álltam meg az asztalnál, nem ismertek meg.
Így van ez jól, gondoltam, nem kell több harag, igaza volt öregmamának.
Julikának gyönyörű zöld-arany kendőt vettem, boldogan csillogott a szeme.
Kérdezte, mi volt a vásárban, mondtam, hogy semmi különös.
Nyitókép: pixabay.com
