A kialvatlanságtól bágyadtan indultunk el augusztus 1-jén hajnalban, Svájc nemzeti ünnepén egész napos vonatos túránkra. Amikor a barátnőm és testvére társaságában felszálltam a tizenhetes villamosra, amely a Zürich Hauptbahnhofig vitt bennünket, vakon rábízva magam a kalandra, nem firtatva útvonalunk pontos irányát, még nem sejtettem, hogy a lelki fejlődésem szempontjából meghatározó utazásban lesz részem. Gyönyörű fizikai ingerekre számítottam, de végül a vártnál többet kaptam. Egyfajta transzcendens élményt tapasztalhattam meg, amelynek hatására pár héttel később, már idehaza, átélhettem az isteni kegyelem bizonyosságát.
Kialvatlanságunkat elsősorban az eredményezte, hogy hajnali egy-két óra tájban érkezett meg a vihar, amely a három napig tartó hőhullámnak vetett véget. Érdekes volt látni, hogy az alig pár napig tartó, harminckét fokos hőség is mennyire megviselte a svájciak szervezetét. A göscheneni átszálláskor azonban már sokkal jobban izgatott, hogy a svájci embert a legnagyobb nemzeti ünnepén figyelhetem meg. Az már a tavalyi zermatti utazásunk alkalmával is szembeötlő volt, hogy a svájciakat sajátos viszony fűzi a túrázáshoz és a természethez. Más európai országokban ezt mindeddig nem tapasztaltam. Van egy mondás, miszerint Svájc olyan ország, amely azt tartja magáról, hogy az Isten jókedvében teremtette. Mintha ebben lenne az egésznek a lényege.
Az egy dolog, ha egy ország lélegzetelállító természeti adottságokkal van megáldva, a legtöbbről ez kétségtelenül el is mondható, és megint más az, ahogyan az adott ország lakója ennek tudatában tekint magára, hogy képes-e a sajátjának érezni a domborzatát, a vizeit, az erdeit. Mintha minden svájci emberben lakozna egy természetvédelmi őr. Az idegennek az lehet az érzése, hogy a svájciak pontosan tisztában vannak kiváltságos helyzetükkel, de ezt mintha nem vennék magától értetődőnek. Ahogyan vonszolják a hátizsákjaikat, a túrakerékpárjaikat egyik vonatról a másikra, miközben a térképeket bújják, a felelősségtudat jellegzetes aurája lengi őket körül. Minden erejükkel azon vannak, hogy megőrizzék mindazt, ami az Isten jókedvéből kijutott nekik. Egy Svájcban élő barátom ezt más nézőpontból úgy fogalmazta meg, hogy mindig érez a helyiek magatartásában egyfajta felsőbbrendűség-tudatot.
A délelőtt sok átszállással telt. Egyre nagyobb lelkesedéssel robogtunk előre a Zürich–Andermatt–St.Moritz útvonalon, miközben a Réka által készített szendvicsekkel laktunk jól, gyönyörködtünk a tájban a panorámavonat nyújtotta kényelemben, és hallgattuk Andort, ahogyan a sebesen száguldó látnivalókról mesél. A 65 méter magas és 136 méter hosszú Landwasser-viaduktot például mindössze két év alatt építették fel, mondja, 1901–1902-ben. A hegyek kékeszöld árnyalatait és a viadukt íveit sejtelmesen visszatükrözi a Landwasser folyó. Szimbólum ez a viadukt, amelyet az emberi kitartás, alkotókedv és a természet iránti tisztelet örök őrének szántak.
S ez még semmi ahhoz képest, ami következik, mosolyognak útitársaim. Tőlük hallottam először arról is, hogy J. R. R. Tolkien, a Gyűrűk Ura-trilógia szerzője egy svájci gyalogtúrából merített inspirációt egyebek mellett a tünde erődítmény, Völgyzugoly megalkotásához. Tolkien levelezéseiben és visszaemlékezéseiben megemlítette, hogy az Alpokban tett barangolása során látott drámai tájak és lenyűgöző hegyvidékek köszönnek vissza a regénybeli Középfölde díszleteiben. Olvasmányélményeimből tudom, hogy a híres svájci pszichiáterre, Carl Gustav Jungra is megtermékenyítő hatással voltak hazájának természeti adottságai, erről vall önéletrajzírásában.
Utazásunk első felében feltűnt az a sok magányos pad, amit újfent ember és természet egységének sajátos lenyomataként tudtam csak értelmezni. Végeláthatatlan lankák kellős közepén, hűvösen, sötétzölden hívogató erdők szélén, elhagyatott utak mentén tűntek fel ezek a padok, amelyekről lerítt, hogy kedvtelésből alkották meg őket. Sajnos nem láttam rajtuk ücsörögni senkit, így csak azt tudtam elképzelni, hogy mi mindent gondolnék át, ha egyszer leülhetnék valamelyikre. A svájci vasúthálózat is csodálattal töltött el, Andor erről is sokat mesélt nekem. A legtöbb átszállásnál alig néhány perc állt a rendelkezésünkre, de fennakadást okozó csúszást sehol sem tapasztaltunk. A kisebb állomások szinte ugyanúgy néznek ki, mindegyikük tisztán tartott, rendezett. A kalauzok nem indulatból dolgoznak, láthatóan élvezik a munkájukat, és jóhiszeműen közelítenek az utasok felé.
Az észak-itáliai hangulatú St. Moritzban szálltunk át célútvonalunkra, a Bernina-vasútra, amely az Albula-vasúttal együtt az UNESCO Világörökség részét képezi. Nyitott panorámakocsikban utaztunk Campocolognóig. Ezen a vonalon tapasztalhattam meg életemben először ilyen átéléssel az úton levés letaglózó, tudatmódosító erejét. Valósággal megrettentem azoktól a belső képektől és szinkronicitásoktól, amelyek megképződtek bennem a táj hatására. A jeges hegycsúcsok, a kristálytiszta tavak, a sziklás folyók és patakok, a tőlünk karnyújtásnyira vonuló csertölgyek és lucfenyők csöndre intettek, elmélyülésre késztettek. Az fogalmazódott meg bennem, milyen jó, hogy legalább az alagutakban megpihenhet az ember szeme, különben talán el sem tudná viselni a magát mohón kínáló látvány folytonosságát.
Rám csöppet sem jellemző módon Istenre és a mennyországra gondoltam. Azt latolgattam, hogy a szemünk elé táruló tájnál vajon változatosabb-e a mennyországi, mert a monotonitás talán éppen az örök boldogságot lehetetlenítené el. Ugyanakkor fogalmam sincs, hogy el tudnám-e viselni ezt a változatos, gyönyörű látványt, ha az örökkévalóságig kellene néznem, vagy napról napra egyre kisebbnek, butábbnak és jelentéktelenebbnek érezném magam, s végül nem áhítanám-e a halált, tudván, ez az egyetlen módja annak, hogy újra részese legyek az egységnek, amelyből a születésemkor kiszakadtam. Igyekeztem minél kevesebbet beszélni, ha valamiért mégis meg kellett szólalnom, úgy éreztem, bocsánatot kell kérnem a tájtól. Az ember, ha nálánál hatalmasabb erőkkel találkozik, bölcsen teszi, ha hallgat. Ezekről a találkozásokról pedig csak akkor beszéljen, ha úgy érzi, nincs más választása, mert a végén még megőrül.
Már bőven beesteledett, mire Zürichbe értünk. A visszaút is tartogatott még meglepetést, a vonat panorámaablakaiból csodálhattuk meg az ünnepi tűzijátékot. Fáradtan, a feldolgozatlan élményektől kábán feküdtünk le aludni, és már akkor úrrá lett rajtam a szorongás. Féltem, hogyan tudom majd beváltani a Kilátó szerkesztőjének tett ígéretemet, s minél lényegre törőbben megírni, szavakba önteni ember és természet, út és utazó egyszerre megsemmisítő és megváltó erejű szinergiáját.
Nyitókép: Szeles Réka felvételei
