Angyalnézőben

Az ember nem a szemével lát, 
hanem a lelkével. (Nietzsche)

Közhely? Lehet. Az viszont biztos, hogy a szemünk csupán műszer, éles vagy homályos képeket továbbít. Az igazi látvány bennünk formálódik.

    Múlt és jövő látomása válik jelenvaló képpé, ez lesz a bennünk lerakódott időnek, térnek ötvözete. Végül is ez lelkünk esszenciája. Olyan, mint a kellően erős, de nem túl engedett, áttetsző eperpálinka, vagy a vackorból készített különös kisüsti, melyet kortyolva hátradőlhetünk és a gyümölcsgyűjtögetést, cefreérlelést és a párlatkészítés csodáját, annak apró részleteit és bármely örömteli pillanatunkat felidézhetjük. Ez történik Kupuszinán is. – Na, ezt kóstoljátok meg. Vajon milyen gyümölcsből készült? – kínálja a ház legjavát Pisti (Silling István néprajzos, tanár úr, nem utolsósorban évfolyamtársam) a rá jellemző közvetlenséggel. Az első próbát elbukjuk, nem ismerjük föl a vadkörtepálinka ízét. Az eper már könnyebb feladat. Meg is barátkozunk vele. Az igazi kupuszini rétessel is. Cirmi (Silling Nagyfejű Mária) mestermunkáját némán bólogatva (nem szólhatunk, teli a szánk) csodáljuk. Régi barátság, egyetemi évek, régi emlékek. Van mit számba venni. Mi még gyűjtöttük ponyvára a mézédes fehér epret, még segédkeztünk a főzésnél, vigyáztunk és tettünk a tűzre. Mi még tudjuk, mi a rézeleje, és mikor kell megszakítani a hűtőtartályból vékonyan csordogáló nedű folyását. Mi még tudunk valamit, de ez a tudás olyan, mint egy megsárgult családi fotó. Keveseket érdekel. Mégsem siránkozunk, nem ezért jöttünk a Silling házaspárhoz. Ambrus Attila a tanár urat vallatja, én pedig angyalnézőbe átmegyek Máriával az ő birodalmába.
    A műterem intim tér. A hely és a bútorok, az emlékidéző apróságok egy pillanatra eltörlik a jelen korlátait. Az almárium és a rajta sorakozó porcelán angyalok, szentek láttán úgy érzem, időutazáson veszek részt. A pasztell angyalok csak később, beszélgetésünk során népesítik be a teret.
– Az angyalka tányérban hordozza a tiszta vizet, s ha délig nem mosdunk meg benne, akkor az angyal sírni fog. Ezt mesélte gyermekkoromban az én jóságos nagymamám, aki a gondomat viselte. Ez csak egy aprócska történet, ami megmaradt emlékezetemben. Sok más, a család, a férjem, a gyerekem, a rendtartó közösség és talán a képzelőerőm, amely alkotásra sarkallt, az alakított, formált ilyenné, amilyen vagyok. Első rajzkészletemet, egy kis csomag színes ceruzát, apám vette a piacon. Családunkban szerettek, tudtak rajzolni, könyveket is olvastak, különösen anyám. Ebben egy kicsit elütöttünk a falubeliektől. Ezt a másságot otthonról hoztam. Egyszerű és szép gyerekkorom volt. Az másmilyen világ volt. Nyolcadik osztályig népviseletben jártam még az iskolába is. Aztán, hogy ne különbözzek a zombori gimnazista társaimtól, kivetkőztem. Ma már nagy öröm, ha alkalmanként ismét népviseletbe öltözhetek, hiszen ez a mienk. Sajnálom, hogy a gimnáziumi és főiskolai tanulmányok ideje alatt rejtve maradt bennem a rajzolási vágy, és nem bonthattam ki alkotói tehetségemet. Fordulatot egy szentendrei pályázat hozott, amelyre, tudtom nélkül, a férjem nevezett be. A tíznapos képzőművészeti szabadiskola merőben megváltoztatta alkotói magatartásomat. Úgy tűnik, hogy sok mindent kellett látni, sokféle alkotót megismerni, akikben tehetség, hajlam rejlik, hogy én is szabadabb legyek. 1988-ban fordult meg velem az alkotói világ.
    Formákról, stílusokról, a megrajzolt vagy még mindig kibontásra váró témákról beszélgetünk. Óhatatlanul szóba kerül, pontosabban megkerülhetetlen a kis közösség, a falu rendtartása, az íratlan szabályok és viselkedési formák, melyek részben megnehezítik, részben megkönnyítik az ember életét, különösen, ha művészetre adja a fejét. Az istenfélő közösség feszes rendje itt nyomot hagyott mindenkiben. Talán ezért természetes, hogy a népi imádság, a köztéri szakrális szobrok, jelképek és az ezekhez köthető tudat alatti világ is megjelenik Mária alkotásain. Az angyalok arca mindig fényárban úszik, így nem csoda, hogy nem látjuk, csak képzeletünk rajzolja meg arcvonásaikat.
– A festett angyalok serege legutóbb (2022-ben – a szerk. megj.) elkísért Szilágyira is. Szent Istvánkor a templomban, amelyben a kiállításom volt, úgy éreztem, hogy valami véget ért. Elbúcsúztam az angyaloktól, akik sokáig foglalkoztattak, és sok helyen megfordultam velük, Baján, Vasváron és fatornyos hazánkban is. A kiállítás után fiókba kerültek. Nem nagyon adtam el belőlük, mert egy-egy kép annyit ér nekem, mint egy karéj kenyér, ha nincs más. Nehezen válok meg tőlük.
    Mecenatúráról és az egyházi művészet iránti érdeklődéséről is beszélgetünk. Természetesen arról is, hogy mi a kép. – Én fekete papírra készítem a pasztellképeimet. Azt hiszem, hogy maga a fekete papír úgy üresen is kép, csak be kell rámázni.
    Ezúttal is megállapíthatjuk, hogy az egyszerűség a nagyszerűség titka. Nem szükséges megmagyarázni. Egy nagy festő idevágó gondolataival köszönök el Silling Nagyfejű Máriától, akinek munkássága sokkal szerteágazóbb, mint amennyit e rövid írásban sikerült bemutatni.

„Manapság mindent meg akarnak magyarázni és le akarnak írni. De ha mindezt mégis meg lehetne magyarázni és le lehetne írni, a festészet nem lenne művészet.” (Renoir)