Nehéz helyzetben vagyok. Mintha ebben a pillanatban is részt vennék egy egyszemélyes, bonyolult időutazáson, amely során legalább kettő, de talán még több síkon, lételágazáson (dimenzióban?) is megjelenik kívülről figyelt alakom, s ugyanez idő alatt magam elé meredve töprengek ezen a gondolatkísérleten (milyen lenne, ha kettő vagy több dimenzióban tűnnék fel egyszerre stb.). Ez utóbbi, semmibe fürkésző fraktál-állapotom a szokásos, „hétköznapi” fizikai törvényszerűségeknek van alárendelve. Valódi szuperpozíció, a tér és idő kétarcúsága egyetlen momentumba sűrítve.
Hasonló helyzetben találtam magam, amikor az augusztus végi szilágyi búcsú immár hagyományos pénteki, kiállítással egybekötött koncertje előtt egy magas férfi a szószékről köszönte meg a lehetőséget, hogy bemutathatja festményeit, majd néhány keresetlen mondatban magáról is beszélt a közönségnek. Egyszerre voltam jelen ott a templomban, és néhány évvel korábbról származó emlékeimben, amikor – egy barátom révén – először láttam saját szememmel néhány Utcai Dávid-képet.
Színkavalkádos letisztultság, virtuóz közvetlenség, kusza rendezettség. Ilyen oximoronok jutnak eszembe a festő munkái láttán. Mert hiszen mi mással lehetne leírni a női arcot, amely két szem meggy mellől néz ránk, belénk végtelenül egyszerűen, egykedvű érdektelenséggel, hűvösen, szinte flegmán, ám ha tovább vizsgáljuk, pontosan azt a belső töredezettséget, átható félelmet látjuk szemében, amit a kép háttere, az arc mögé csúszott másik sík sugall? A világ felbomlott, bizonytalanná vált, megismerhetetlen, csak perspektívák léteznek, s ez végtelenül riasztó.
Hasonlóan jellegzetes posztmodern hatást mutat a másik női portré, amely legalább öt-hat, de inkább több alternatív háttértörténetet villant fel, s az sem véletlen, hogy a bármerre vezető lépcső az arc közepén kap helyet. Nehéz lenne eldönteni, hogy ez a nő elkeseredik vagy bódulatba esik a világ kiismerhetetlensége, értelmezhetetlensége felett; Utcai bravúrja, hogy egyidejűleg mindkét olvasat érvényes lehet. Tér- és idősíkok itt is egybecsúsznak a vásznon, egyszerre több valóság létezik.
Épp úgy, ahogy a fanyar humorral, keserű társadalomkritikával működő repülős képen. Szürreális a téglafal Nagy-Magyarország alakú lyukán áthaladó, ezáltal totális méretzavarba kerülő repülőgép, ugyanakkor zsigereinkben érezzük a kimondatlant, amit az egyszerűnek tűnő, ám annál bonyolultabb szimbolika sugall. Hasonlóan szürreális, sőt, érthetetlenül félelemkeltő, már-már groteszk, ahogy a kedves kislányok rajzfilmet néznek a laptopon. Mintha valamitől tartaniuk kéne, s a szorongás hamarosan ránk is átragad…
Külön irányvonalat jelent a labirintus és az Orion-köd, amelyek a spirituális útkeresés lenyomatai. Az előbbi festmény a természet és a bonyolult útvesztő (geometriai, vizuális) kontrasztjára épül, az utóbbi pedig a leginkább enigmatikus alkotás, egy űrbéli táj művészi leképzése. Valahol itt találkozik az óramutató önmagával, itt van egyszerre éjfél és dél, nulla és huszonnégy óra, itt találkozik a tökéletesen tudományos (mérhető) és a tökéletesen absztrakt művészi jelenségvilág. Ez az a pont, az a helyszín, a világűr, ahonnan kiindulva gyakorlatilag végtelen számú valóság elképzelhető.
A festő realista képein az ábrázolás a művész jellegzetes kéznyomát – színhasználatát, dinamikáját, kontrasztjait, fény- és árnyékhatásait, finoman elmosódó kontúrjait stb. – viseli, ezek az alkotások épp ezáltal emelkednek el leheletnyivel a valóságtól, és kerülnek át Utcai sajátos világába.
Nyitókép: Utcai Dávid augusztus 23-ai, szilágyi kiállításán bemutatott alkotásai, a fotókat Kurin István készítette
