Hetvenegy éves korában Újvidéken elhunyt Radoslav Petković neves szerb író, a Szerb Íróegyesület tagja. Az 1953-ban Belgrádban született alkotó műveit nyolc nyelvre fordították le, köztük hármat magyarra is. Megkapta a legtöbb szerb irodalmi díjat, így a Meša Selimović-, az Ivo Andrić- és a NIN-díjat is. 1993-ban épp ez utóbbival jutalmazták az év legjobb regényének választott Sudbina i komentari (Sors és körvonal) című regényét. Magyar nyelven a Sors és körvonal (2003), Az ember, aki álmában élt (2009) és A halál tökéletes emlékezete (2017) című művei olvashatóak. Az elhunyt szerb íróra Bálint Sándornak a Sudbina i komentari című NIN-díjas regényéről 1994-ben írott szövegével emlékezünk.
2. rész
Brankovićot háttérszereplőként említettük, ténylegesen azonban egész élettörténete ott lebeg a sorsukkal elégedetlen, nem is annyira változtatni, hanem inkább sorsot váltani akaró regényalakok sorsa fölött. Ha jobban meggondoljuk, valójában a szerb áldespota, Đorđe Branković és az általa képviselt sorsváltás képezi a regény magvát, s a többi fő- és mellékszereplő jelenléte, elbeszélt élete, szellemi és érzelmi megnyilvánulásai „csupán” kommentárjai ennek a kitalált sorsnak, amely a fikcióból a politikai, társadalmi és a népi folklórban gyökerező igénynek köszönhetően válik – képtelensége, hamissága ellenére is – elfogadottá és a nemzeti politikai célok tekintetében felhasználhatóvá. Đorđe Branković kilétéről leghitelesebben a Harmadik könyv történész egyetemi tanár főhősének, Pavle Vukovićnak a jegyzeteiből értesülünk, aki a rendelkezésére álló dokumentumok alapján mondja el, hogy a borosjenői születésű áldespota, aki az illírek fejedelmeként lépett föl, pravoszláv pap fivére pártfogásában nevelkedett. Írástudó és több nyelvet is beszélő fiatalemberként címert és okleveleket hamisítván, azt hirdette magáról, hogy a középkori (1516-ban kihalt) szerb Branković despoták kései leszármazottja, amit a török elnyomás alatt nyomorgó szerbeket összefogó pravoszláv egyház, s rövid időre – amíg érdekei úgy kívánták –, a bécsi udvar is elismert, majd pedig, amikor ez a kitalált valóság veszélyessé vált a számára, élethosszig tartó szobafogságra ítélt. A szerb tragikus nemzeti sorsban rejlő lehetőségeket kihasználva Branković tulajdonképpen – a régi dicsőség illúzióit feltámasztván – kitalációival betömi azokat a repedéseket, amelyek a mitikus középkori hősök hiánya miatt a nemzeti büszkeséget csorbították. Petković regénye lerántja a leplet arról a folyamatról, amelyben a metafikció, a meghamisított történelem – későbbi korokban – hivatalos, általánosan elfogadott igazsággá és évszázados hivatkozási alappá: történelmi tényanyaggá vált, annak ellenére, hogy alapja nem több, mint a jó lett volna, ha így lett volna illúziója, ami irodalmi kategóriaként igen, történelmi kútfőként viszont korántsem állja meg a helyét.
Radoslav Petković regényírói céljainak kiválóan megfelelt ez a kitalált személyiség, illetve az általa véghezvitt sorsváltás ahhoz, hogy fölvonultassa a maguk életével elégedetlen, egész sorsukat megváltoztatni akaró regényhősöket, kezdve a legcsekélyebb szereppel bíró hajósinastól, az Első, a Második és a Harmadik Könyv azonos nevű főszereplőiig, Pável Volkovig és Pavle Vukovićig.
A magyar olvasó számára a magyar vonatkozású történelmi események és személyiségek fölvillantása teheti érdekfeszítővé Petković regényét. A fentebb háttérszereplőként említett Đorđe Brankovićtyal kapcsolatban esik szó az erdélyi társadalmi, politikai, egyházi és vallási viszonyokról, II. Rákóczi György és Apafi Mihály fejedelemről, az utóbbi feleségéről, továbbá a török Porta, Bécs, Párizs és Szentpétervár politikai és katonai összeütközéséről, a Rákóczi-szabadságharcról, az 1848-as forradalomról és szabadságharcról, a szerbeknek az elnyomó osztrák hatalom melletti szerepvállalásairól, Kun Béláról, Lukács Györgyről, de legfőként az 1956-os magyar forradalomnak és az orosz megszállás elleni szabadságharcnak egy külső, szerb történész szemével láttatott eseményeiről, s az ezekhez kapcsolódó politikai szereplőkről, úgy mint Nagy Imréről, Gerő Ernőről, Kádár Jánosról.
Visszakanyarodva a regény elejére, mint fentebb jeleztük, az Első és Második könyv főszereplője, Pavel Volkov harminckét éves főhadnagy, az orosz cári haditengerészet Mihály Arkangyal sorhajójának első tisztjeként, a történet elején, 1805. március 5-én arra vár, hogy Korfu kikötőjéből, a Szent Miklós kétárbócos (kalóz)hajóval új megbízatási helyére, Triesztbe vitesse magát, hogy az Orosz Birodalom védnöksége alatt álló, jón-tengeri Hét Sziget Egyesült Köztársaságának a megbízásából hírszerzői feladatokat lásson el olyan időszakban, amikor a Földközi-, a Jón- és az Adriai-tenger francia, brit és orosz hatalmi törekvések színterévé vált. A regény első mondata az Első és a Második könyv fejleményeire is előreutal, amikor a cári tengerésztiszt ambivalens lelkiállapotáról beszél, aki életében először úgy érzi, hogy mindaz, amit életében eddig tett, s amit a jövőben is csinál, olyannyira furcsa, zavarba ejtő és hiábavaló, akárcsak valamiféle gyermekjáték, például az, amit pár méterre tőle a tengerparti fövenyen a gyermekek művelnek, amikor homokvárakat építenek, s fölépítve lerombolnak. A hegyi beszédből vett példázat a kősziklára és a homokra épített házzal a balgaságot idézi föl, miközben Pavel Volkov arra gondol, hogy egész eddigi élete, s mindaz, ami a jövőben vár rá, teljesen értelmetlen, s csak arra való, hogy az ember kitöltse az idejét, azzal áltatva önmagát, hogy sorsát teljesíti be. Átváltozását, az egész lényét átjáró gyöngeséget egy kép is megerősíti, amely egy tárgyi eszköz szerep-, illetve funkcióváltását tárja elénk. Főhősünk, pillanatnyi bágyadtságában, egy vasból készült kötélbakon foglal helyet, amelyhez a kétárbócos hajót kötötték ki, s amely korábban ágyúcső volt, s miután betömték és beöntötték, a kikötő kőgátjába erősítették, s azontúl azoknak a hajóknak a kikötésére használták, amelyeket korábban szét kellett volna lőniük vele. E gyöngeség leírása után az elbeszélő beszámol a harminckét éves, életerős, katonai karrierje csúcsához közeledő tengerésztiszt társadalmi helyzetéről, aki új szerepétől azt remélte, hogy nagyot ugorhat a ranglétrán. Magabiztos volt, készen állt minden kihívás leküzdésére. Mindeddig. A lelkében váratlanul fölbukkant hiábavalóság-érzés megijesztette, ezt megelőzően ugyanis sohasem szembesült semmi hasonlóval. Feladatait gyorsan és hatékonyan látta el, sokkal eredményesebben, mint sok-sok társa. Most sem volt semmi oka rá, hogy kételkedjen képességeiben, s mégis, ezúttal leszegett fejjel nézte a hajó és a kikötőgát közötti keskeny, szennyes vízcsíkot.
(Folytatjuk)
