Benned a létra

Mezei Erzsébet munkáiból készül egy retrospektív album a Forum Könyvkiadó Intézetben. A kiállításmegnyitón, az album szerkesztőjeként szeretnék szólni a képekről. És azokról a képekről is, amelyek a tárlaton is szerepelnek. Tolnai Ottó jegyzi az említett kötet első esszéjét, egy 1992-es írásról van szó, amelyben az áll, hogy Mezei Erzsébet bonyolult képi világát megteremtette, teljes, összetett képi világgal toppant elénk, és most már csak az van hátra, hogy ennek az összetett képi világnak egy-egy jelét elkülönítse, kinagyítsa, felmutassa. Majd folytatja Tolnai: az, hogy Mezei Erzsébet nagy sötét fésű-jele szép, rejtélyes meanderünk lesz, vagy magát a Szörnyet rejtő labirintus, nem tőlünk függ. De lehet, nem is a nagy fésű (fogak, félbehasadt létrafokok) nő ki jelünkké, hanem valami más.
    Mielőtt megnéznénk a kötetben szereplő Mezei Erzsébet-képeket, hadd tegyek ide egy idézetet egy ismert irodalomtörténész, ekphrasziszkutató kötetéből, amely kötet a képleírásokkal foglalkozik: hogyan szerepelnek irodalmi művekben a különböző műalkotásokról keletkezett leírások, képleírások. Az Iliász pajzsleírásától kezdve Keats ódáján át Dosztojevszkij Holbein Halott Krisztusának a leírásáig mind ekphrasziszról beszélhetünk.
    Az ekphrasziszokkal foglalkozó kötetben egy helyen az áll, hogy van valamiféle tabu és valami mélységesen felszabadító a médiumközi átjárásokban. Amikor az ekphraszisz kutatói leszünk, vagy ekphrasziszt írunk, a tiltottal játszunk. Az idézet nyomán most egy ilyen, a tiltottal is játszó elmélkedésre-töprengésre hívnám meg önöket. Nézzük végig a képzőművészeti album képeit 1990-től napjainkig úgy, hogy keressük rajta a Tolnai által említett fésűfogakat, létrafokokat. Itt van példának egy 1994-es képsorozat. Egyik darabján egy kerék küllői (fogai) szóródnak szét egy csűrszerű épületben. A másik képen egy macskaállarcot viselő ember összetört kalitka előtt áll, a kalitka rácsai (fogai) szintén széjjelhullanak, a földön hevernek, s így a kalitka valami ablakkeretből ácsolt feszületre is emlékeztet.
    A következő grafikán már egy gerincoszlop képe jelenik meg, mellette fogaskerék: a fogaskerék fogai és a gerincoszlop lecsupaszított, csontos csigolyái egymásba fonódnak.
Aztán egy újabb hasonló motívum, egy megint másik munkán, egy kemence előtt ülő öregasszony mellett egy fogaskerékben végződő létra: a fogaskerékhez a létra fokain (fogain) felfele lehet eljutni. Ráadásul a kemence két ajtaja közt is kivillannak a fogak, a burkolat, a máz úgy vált le a kemence faláról, hogy a téglák egy fordított, hiányos fogsor képzetét alkossák meg. A képciklus utolsó darabján pedig már csak úgy egymás hegyén-hátán hevernek a létrafokok, kerékküllők, kalitkarácsok. Fokok, fogak egymásra hányva. Ugyanúgy a képzőművészeti album 1993-as ciklusának képein tövisek, szuronyok egymásba tekeredve, egymást keresztezve, égő színű háttér előtt a szenvedést megidézve. Szúrós fokok, fogak.
    Majd egy 1992-es grafikán egy madárfejű, embertestű lény (itt megjegyzem, Mezei Erzsébetnek bőven vannak humanoidszerű lényei, amik többnyire állatokra emlékeztetve tűnnek fel) egy másik, hasonlóan hibrid, teknősfejű lénnyel társalog (udvarolnak egymásnak) egy hiányos fogú, szintén szúrós fokokra hasonlító, töviskoronát is felidéző fésű (félbehasadt létra) felett. A fésű éles fokain, mint egy szúróvason, fennakad egy énekesmadár. Ismét megidéződik a szenvedés gondolata, az énekesmadár teste nekifeszül a tövisnek, hogy az átdöfhesse. A madarat gyötrelmes kín járja át, miközben énekel. S mint a Csalogány és a rózsa történetében, egyre intenzívebben száll az ének, mert a csalogány a szerelemről dalol (a két egymásnak udvarló lénytől közrefogva), a szerelemről, melyet beteljesít a halál. A szenvedés mint átjáró a megtisztuláshoz. De ugyanígy az 1990-es sorozatokról sem maradnak el a bordacsontok, bordafokok, a gerincoszloplépcsők, de a fésű vagy a létra fokai, és a napkerék fokai sem.
    És tíz évvel később is szintúgy, például a 2013-ban készült képeken is feltűnnek a fokok, fokozatok, csak itt nem motívumként jelennek meg, hanem az egész kép egymásra épülő fokozatok kompozíciója – különböző színű, egymáson elrendezett földrétegekként ható fokozatoké. Még a gyerekrajzok ihlette kis házakat, élettereket ábrázoló grafikákon is (Péter Lászlónak, a kötet második esszéjének szerzője szerint Mezei Erzsébetnek máig a gyermekalkotások a kedvencei) a házikók keresztmetszetein végigkövethető az út a pincétől a padlásig, és fordítva. Ezen magasságok, mélységek (fokozatok) közti átjárásra lépcsők és létrák szolgálnak a képeken.
@k = A farkas és a fésű fogai, a töviskoszorú fokokként meredő tövisei, a létra, a lépcső fokai és a labirintus meanderszerű kanyargása
    Ha időrendben továbbhaladunk a képeken, láthatjuk, hogy a későbbiekben sem marad el a leegyszerűsített értelemben vett létra-mintázat róluk, a fogak (fokok) egyes képeken farkasállkapocs vagy töviskerítés fogai képében köszönnek vissza. Egy 2020-ban, kombinált technikával készült kép az imént felsoroltaknak az összefoglalása is lehetne, egy gerincoszlop fokain keresztül, csigolyákon felkapaszkodó, a fejbe felkúszó farkaskép, álomkép. Az ismert Baka István-verset idézi meg: Felébredek. / Az éj végére jár; / tudom, a farkasok órája ez. / Az ablakon csontujjal ág neszez, / …Hogy meddig tart e rettenet, / s mért félek úgy,… / ha farkasok óráján ébredek.
    És ez a farkas motívum felbukkan a sorozat más képein is, de ugyanúgy egy három évvel korábbi képcikluson is. A farkas vicsorítja a fogait (fokokként), ráadásul a hátán is tűskeként áll a szőr (szintén fokokként, fogakként), akár egy sárkány tüskés pikkelyei: Szent Ágoston tett is egy olyan megállapítást, hogy a sárkány a létra első fokát jelenti, tehát lelki felemelkedésünket nem kezdhetjük meg anélkül, hogy eltaposnánk őt. Nem kell mondanom, hogy a létra a fölemelkedés legelterjedtebb szimbóluma. Az Ég és Föld közötti kapcsolat, a felsőbb régiók elérését szolgáló segédeszköz. De a létra vagy a lépcső csak egy formája az átjáró, az átjárás számos szimbolikus kifejezései közül. Például az eget is el lehet érni tűzzel vagy füsttel, fára mászva, hegyre kapaszkodva, kötélen vagy liánon, szivárványon, napsugáron át. De akár egy labirintus is lehet átjáró.
    És ha már ennyire meghatározóak ezek a fokok (létrafokok): egyes keresztény egyházatyák, szentek is a spirituális gyakorlatok alapos fokozatosságáról beszélnek, hogy a spirituális gyakorlatokban alapvető fontosságú a fokozatosság gondos betartása. Fokról fokra lépegetve juthatunk el csak odáig – írják – vagy a Mennyei Királyság létrája tebenned van, a te lelked mélyén rejtezik, mosakodj hát ki vétkeidből, és megtalálod azokat a lépcsőfokokat, amelyeken tekintetedet a magasba szegezve fel kell lépdelned.
    De például Krisztus keresztje szimbolikus képében is ott találjuk a létrát: A kereszt az út – olyan, mint a földi halandók és az örök életűek között függő létra. A kereszt által megüresedtek a poklok, és a halandók rajta menetelnek felfelé. És így válnak Mezei Erzsébet pléhkrisztust ábrázoló képei is besorolhatóvá (tehát még ezek is) a fokokat, az átjárókat, átjárást ábrázoló képek közé.
    Nagyon érdekesnek tartom, hogy az újabb ciklusok egyikén, egy 2023-ason, melynek Ismeretlen tér a címe, szintén ott a padlás és a pince, a lent és fent, de most nem köti össze őket se létra, se kerítés, mert ez a létra már a ciklus legelső képein darabokra hullik, egymásra vannak dobálva a fokai. Így rajta keresztül nem juthatunk fel a pincéből a padlásra, és fordítva sem. Néhány grafikán azért elindul egy félbemaradt, tehát szintén csonka lépcsősor, de meg is áll valahol a kép közepe táján. Nincs tovább. Ugyanakkor feltűnik ezeken a munkákon a labirintusszerűen burjánzó indasorok útvesztője: ennek mentén próbálkozhatunk meg a fel-alá szállással A pontból B-be, de ez már egy sokkal bonyolultabb átjárást igénylő művelet lesz, mint a lépcsőkön való közlekedés, ha figyelembe vesszük, hogy a labirintus egy olyan bonyolult útvonal, amelyen könnyű elveszíteni vezető nélkül az utat. Liánok, indák kanyarognak Mezei Erzsébetnek ezeken a képein, szerteágazó gyökerek, amelyek összekapcsolják a különböző színű földrétegeket.
    A labirintus a belső szentély, az Élet kezdete, a labirintus a nagy anyaméh misztikus ábrázolása, az újjászületés színtere. Beavatóhely. A kereszténységben a könyörület ösvénye, Krisztus útja a Kálváriáig, a lélek útja az üdvözülés felé. Az életnek a halál felé, a halálnak az élet felé való szakadatlan áramlása, de a labirintus jelenthette az Alvilág felé vezető utat, vagy magát az Alvilág térképét is. A labirintusban a kijutás nem cél, hanem eredmény. A megoldás járva-kelve születik meg – írja szintén Szent Ágoston. Minden labirintusnak, ahogy van bejárata, úgy van kijárata is, csak először el kell jutni a labirintus közepéig. A kierkegaard-i példázattal élve azonban: Arra jól figyeljünk, hogy a szellem világában ne járjon úgy az ember, mint a vándor, akinek a kérdésére: ez az út vezet-e Londonba, így felelt egy angol: igen, ez. A vándor pedig ennek ellenére sem ért el Londonba, mert az angol elhallgatta, hogy meg kellene fordulnia, mivel éppenséggel távolodóban van Londontól.
    Végezetül azért visszakanyarodnék (teszek egy meandert) a bevezetőben elhangzott 1992-es Tolnai-mondathoz, miszerint a jövő kérdése, hogy Mezei Erzsébet nagy sötét fésű-jele szép, rejtélyes meanderünk lesz-e, vagy magát a Szörnyet rejtő labirintus. Egy bizonyos, Mezei Erzsébet alkotásairól harminc év alatt sem tűntek el az említett azonosító jegyek, szimbólumok, jelek, de hogy a Szépséget vagy a Szörnyet rejtik-e magukban, azt kérem, mindenki döntse el maga.