„Délvidéki gyökerekből táplálkozom, egyetemes magyar irodalomban gondolkodom”

Fenyvesi Ottó József Attila-díjas költő, író, szerkesztő és képzőművész az idén ünnepli 70. születésnapját. Az Új Symposion-nemzedék gunarasi születésű tagja, aki az újvidéki évek után Veszprémben, pontosabban a városhoz közeli Lovas településen lelt otthonra és teremtett szellemi teret nemcsak a maga, hanem szűkebb és tágabb környezete számára is, az idén részesült a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben „jelentős költői életműve, az anyaországi és a délvidéki magyar irodalom érdekében végzett szerkesztői és könyvkiadói tevékenysége, valamint az Új Symposion folyóirat szellemiségének ápolásában betöltött szerepéért”. A Maximum Rock & Roll költőjével nemzedéki hatásmechanizmusról, alkotói terek megteremtéséről, megőrzéséről, írói megújulásról, díjak fogadtatásáról beszélgettünk.

Miként érintett a rangos kitüntetés?
– Természetesen az ember ilyenkor kicsit meglepődik, hogy egyáltalán kinek jutott eszébe… A mai napig sem tudom, hogy ki ajánlott engem a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésre. Úgy vagyok vele, ha az embert valaki érdemesnek tartja arra, hogy díjban részesüljön, azt fogadjuk el, és menjünk tovább, tegyük a dolgunkat.

Bőven van emögött alkotói és irodalomszervezői munka…
– Mégis nagyon meglepődtem a helyszínen, a Vigadóban, ahol átvettem a díjat, mert csupa tudós ember között ültem: egyetemek rektorai, dékánjai, professzorok, docensek… Én voltam az egyetlen költő. Művész az volt, még öt-hat festő, de ők is úgy voltak ott, hogy valahol tanítanak is, a képzőművészeti vagy az iparművészeti egyetemen. Egyikük kérdezte is tőlem, tanítok-e én is. Mondom, már nem, tulajdonképpen nem is tanítottam soha a szó klasszikus értelmében. Egy kakukktojás voltam a díjátadón, és máig sem tudom, hogy kerültem abba az illusztris társaságba.

Gondolom, egy alkotó – pláne, ha (irodalom)szervező is – az életműve által is tanít. A mai napig odafigyelsz a vajdasági magyar irodalom történéseire, alakjaira, a feltörekvő fiatalok tevékenységére különösképpen. Nyilván mindezeknek is köszönhető a díj.
– Igen, az oklevélen is írt olyasmit, hogy az egyetemes magyar irodalom és a délvidéki magyar irodalom „szolgálatáért” kaptam az elismerést, egyéb okok mellett. Én mindezt a munkásságom szerves részének érzem. Egyetemes magyar irodalomban gondolkodunk, természetesen ennek vannak különböző részei, irányzatai. Nyilván ezek közül van, amelyikkel nem értek egyet, de elfogadom, mert az ellenségeimet is tisztelni szoktam egy-egy „párbaj” során.
A délvidéki magyar irodalom pedig a szívem csücske, hiszen itt éltem harminchat-hét évig, és ebben nőttem fel, itt vannak a gyökereim, amelyekből táplálkozom. Sőt, most éppen egy helytörténeti, a szülőfalummal, Moholgunarassal (amely ma már „csak” Gunaras) kapcsolatos könyvön dolgozom. Legendárium, amely megmaradt bennem, (nagy)szülők meséiből, történéseiből, ezt próbálom valahogy összerakni. Erre van ösztöndíjam is, amelyet az idén realizálni kell, úgyhogy ezen dolgozom pillanatnyilag.
Nagyon fontos szerintem az is, hogy a délvidéki magyar irodalomnak legyen utánpótlása. Amikor mi fiatalok voltunk, és az előttünk lévő nemzedék „pátyolgatta” a karrierünket, illetve elindított bennünket a pályánkon, akkor nagyon sok tapasztalatot, buzdítást kaptunk.

Az idei Kanizsai Írótáborban zajlott egy beszélgetés Sziveri János emlékére. Egyebek mellett az is elhangzott, hogy minden generáció számára mást jelenthet, üzenhet a tragikusan fiatalon elhunyt költőlegenda munkássága és élete. Volt egy nagyon „beszédes” hasonlat, miszerint Sziveri, szinte mint egy búvópatak, minden időben fölbukkan, és mindig tud új üzenetet közvetíteni. Közelről ismertétek őt már akkor is mint jelenséget. Hogyan lehet (ha lehet) összevetni a Sympo-generációk tagjainak hagyatékát a délvidéki magyar irodalom mai helyzetével, illetve van-e még vajdasági avantgárd?
– Az szerintem már nincs, mert eléggé megfogyatkoztunk, és ma már az irányvonalak is egészen másfelé mutatnak. Az avantgárd a 20. század második felének stílusa volt, mi abban szocializálódtunk, abban nevelkedtünk, úgyhogy konceptualisták akartunk lenni, meg mindenféle modern irányzatok dívtak azokban az években, a múlt század ’70-es, ’80-as éveiről beszélünk…
Amikor pedig 1983-ban kirúgtak, leváltottak bennünket az Új Symposion szerkesztőségéből, az igen nagy pofon volt nekünk, de később, amikor Sziveri János megbetegedett és átkerült Magyarországra, majd kitört a délszláv háború, ez a helyzet alapjaiban változtatta meg a karrierünket, hiszen a korosztályom tagjai, a pályatársaim közül nagyon sokan elmentünk és máshol kerestünk egzisztenciát, Magyarországon próbáltunk beilleszkedni, családunk számára megélhetést teremteni. Ezek az új szituációk természetesen új impulzusokat adnak az embernek, és egészen máshogy gondolkodik, úgy érzem, más irányt vett a művészetünk is. Hogy szervesen van-e valami kapcsolat, azt nem tudom, ezt majd kinyomozzák az irodalomtörténészek. Mindenesetre én írtam egy könyvet Halott vajdaságiakat olvasva címmel, amelyben megpróbáltam a múlt század 1920-as éveitől kezdve a 2000-ig meglévő 80 évet valahogy átfogni, és olyan emberi sorsokat, művészi pályákat megrajzolni, amelyekkel valamilyen formában azonosultam az „isteni színjáték” tekintetében, ami itt lejátszódott velünk Trianon után, a második világháborút követően stb. Azt hiszem, hogy ezzel tartoztam magamnak és ennek az irodalomnak is, amelyhez a mai napig tartozónak vélem magam.
Remélem, hogy a mai fiatalok is találnak kellő inspirációt, hiszen számtalan kihívás van a mai életünkben is, új helyzetek adódnak folyamatosan. Itt van például ez a borzalmas fenntarthatósági helyzet, ami egyre inkább rogyasztja nemcsak a mi társadalmunkat, hanem a globális civilizációt is. Vannak, akik azt mondják, 2050-re összerogy az emberi civilizáció, és az első dolog, amivel majd szembesülni kell, hogy nem lesz áram. A legaktuálisabb versem első sora ez: „először majd elmegy az áram…”

A Halott vajdaságiakat olvasva c. kötet előzőleg a zEtna Kiadónál jelent meg, most pedig egybefűzve található több mint ötven költemény a Forum gondozásában.
– Az első megjelenést Beszédes Istvánnak köszönhetem, valójában ő ösztönzött arra, hogy ez a könyv megszülessen. 2009-ben látott napvilágot az első, huszonkét ember szerepel benne a maga alkotói sorsával. Nemcsak írók, költők, hanem képzőművészek és társadalomtudósok, kritikusok stb. is. A második kicsit később, 2017-ben jelent meg, szintén a zEtnánál, harminchárom emberrel – mert nálam a matematika is nagyon fontos, a Fibonacci-számsor, a prímszámok –, úgyhogy ötvenöt személyt választottam ki végül, és az volt a „titkos álmom”, hogy egyszer egy közös könyvben is helyére kerül mindenki, a huszonkettő és a harminchárom együtt. Tehát örültem, hogy a Forum adta ki, meg találtunk egy budapesti kiadót is, hogy Magyarországon szintén kapható legyen a könyv, hiszen ott is elég nagy érdeklődést váltott ki, elfogyott az első két kiadás a zEtna könyvei közül. Ez számomra nagyon jó hír…

Hiszem, hogy így éreznek az olvasók is.
– Már ha lesz olvasó… Ha még valakit érdekel a mi történetünk, mert ha egy közösségnek nincsenek történetei, ha hiányoznak, akik ezeket a történeteket továbbviszik és formálják, alakítják, az a közösség sajnos halálra van ítélve.

Úgy látni, fölépítettél magad körül egy alkotóközösséget, egy „történetet” azon a tájon, ahol jelenleg élsz, Veszprémben is. Létrehoztad a Vár Ucca Műhely című folyóiratot, amely már huszonnégy éves.
- A Vár Ucca Műhelyt 2000-ben alapítottam. Amikor odakerültem Veszprémbe, és próbáltam egzisztenciát teremteni, akkor mellékesen azt láttam, hogy Veszprém nincs jelen a magyar irodalom térképén. Arra a megállapításra jutottam, hogy ez azért van így, mert nincs folyóirata. A magyar szépirodalom folyóirat-központú, ugyan nem tudni, meddig. Erről is beszélnek már, hogy megszüntetik majd a folyóiratokat, mert nincs olvasó, vagy mert ma már máshogy olvasnak az emberek… Tehát változik sok minden, kihívások várnak ránk. Akkoriban én egy folyóiratban láttam meg azt az esélyt, nem magamnak, hanem a környezetemben, valamint a Dunántúlon, a Közép-Európában élő és alkotó emberek számára egy közlési felület megteremtésével. Mindenféle koncepciókat próbáltam felvázolni, ami ebből maradandó, hogy a fiataloknak biztosítunk valamiféle műhelyt. Nem tudom, nevezhetem-e kifutási térnek, mert ez a folyóirat nagyon ritkán jelenik meg, évente háromszor, négyszer. Előfordult, hogy csak egy alkalommal, szóval voltak nagyon nehéz évek… Az utóbbi időben azonban évente négyszer jelenik meg a Vár Ucca Műhely. Azt mondhatom, hogy huszonnégy év alatt, ha jól számoltam, negyven fiatalnak nyújtottunk lehetőséget, hogy az első írását nálunk jelentesse meg. Így például említhetem Nemes Z. Máriót, aki még harmadikos pápai gimnazista volt, amikor közöltem a verseit. Nyilván az idő múlásával sokan lemorzsolódnak…

Viszont egy szerző ritka esetben felejti el azt a fórumot, amelynél először kap lehetőséget. Annál is inkább, mert a folyóirat-megjelentetés mellé kiadói tevékenység is társul.
– Igen, ha már van folyóirat, szinte magától értetődően csatlakozott hozzá ez a tevékenység is. A folyóirat koncepcióját illetően érdemes még kiemelni a délvidéki magyar irodalom támogatását, lehetőségek nyújtását ezen a téren. Továbbá képviselve van a délszláv irodalom is. Elég erős vonulata van nálunk, sokat fordítunk, fordítok, műfordításokat is közlünk. Amikor mindezt elkezdtük, egyre többen jelentkeztek a kérdéssel: „Könyveket nem adtok ki?” Felvállaltuk, pályázati források segítségével valósul meg a könyvkiadás. Kezdetben egy-két könyvet adtunk ki évente, most már úgy a nyolcvanadik felé közelítünk. Mindennek kialakult egy olyan stabil konstrukciója, hogy évente hat könyvet is kiadhatunk, ha találunk annyi szerzőt. Próbáljuk tartani ezt a szintet, amíg csak van igény a szépirodalomra. Természetesen a mai változó világban nagyon sok furcsa dolog történik velünk, olvasókkal, írókkal is. Mindez a jövő zenéje, de bízunk benne, hogy az értékteremtés nem megy ki a divatból.