I.
3. stáció. Jézus először esik el a kereszttel
Evangéliumi felfogásban, a hegyi beszéd krisztusi szellemében Jézus volt az egyetlen hiteles forradalmár, ha a forradalom szó alatt a társadalom belülről és alulról kiinduló gyökeres átalakítását értjük. A modernitás korának összes forradalma, a jobboldali (náci és fasiszta), a baloldali (bolsevik és kommunista), de a polgári (liberális) és a soha sehol meg nem valósult konzervatív forradalmi kezdemény is az egyetlen hiteles krisztusi forradalom szeretettagadó, antikrisztusi imitációja és kiforgatása, ezek ugyanis kivétel nélkül felülről, a hatalom megszerzésével kívánták irányításuk alá vonni és gyökeresen átalakítani a társadalmat. Ennek a jegyében a kíméletlenség és az erőszak volt a legfőbb ismertetőjegyük a feltétlen szeretet és az erőszakmentesség krisztusi alapelvei helyett. Ugyanez elmondható az ellenforradalmakról is, mert a társadalmi visszarendeződést azok is a hatalom megkaparintásával és erőszakkal tartották elérhetőnek.
Bizonyos értelemben a leginkább antikrisztusinak a modernitás utáni kor többnyire vértelen posztmodern forradalmai mondhatók, amelyek már nem a hatalom megszerzésére törnek, hanem mindenre kiterjedő befolyásolási és nyomásgyakorlási módszereikkel az alulról szerveződés krisztusi módszerét imitálják, holott nekik is ugyanaz a céljuk, mint az összes többi antikrisztusi szellemiségű forradalomnak: a társadalom minél teljesebb irányítás alá vonása nyílt vagy rejtett erőszakkal. A posztmodern forradalom rejtett, finom erőszaka ugyanúgy a szeretettagadás és a krisztusellenesség módszere, de furfangossága révén alig észrevehető, a kevésbé óvatos és könnyebben befolyásolható embereket ezért úgy képes lépre csalni, a maga bűvkörébe vonni, hogy azok nincsenek is a tudatában, hogy az antikrisztusi forradalmi cél kiszolgálóivá váltak. Ehelyett meg vannak győződve arról, hogy ők járnak a helyes úton, azon az úton – gondolják és gyakran ki is mondják –, amelyen Krisztus is járna, ha az ő korukban élne, hiszen feltétlen szeretetéből kifolyólag a „modern kor Jézusa” nem ítélné el az azonos neműek házasságát, a szivárványcsaládot, az ember nemi önkiteljesedését a hetvenkét gender valamelyike szerint, és minden bizonnyal ott menetelne a büszkeségnapi menet élén.
A valódi, kétezer évvel ezelőtt élt Jézus azt felelte Pilátus azon kérdésére, hogy te vagy-e a zsidók királya, hogy az én királyságom nem e világból való (Jn 18, 33–36). E nem világi ország az evangéliumokban az Isten Királysága (hé baszileia tú theú) vagy az Ég Királysága (hé baszileia tón uranón) nevet kapja. (Az utóbbi kifejezés a magyar bibliafordításokban a Mennyek Országa néven olvasható.) Azt is mondta Jézus más alkalmakkor, hogy az Isten Királysága nem szemmel láthatólag jön el, hanem bennünk van (Lk 17, 20–21). Belülről és alulról, magunkból kell ugyanis kibontakoznia a gyökeresen megváltozó létszemléletünkből kiindulva, az Istennel való akaratazonossághoz visszatérő tetteinken át, úgy, ahogy az apró mustármagból a hatalmas mustárfa idővel kinő (Mk 4, 30–32). Az allegóriát megfogalmazó, képekben beszélő Jézus szavai szerint e fa árnyéka alatt fészket rakhatnak az égi madarak. Ezek az égi madarak az Istennel való akaratazonossághoz visszatért lelkek, az Isten Királysága lakói.
Az Ég Királysága tehát nem világi ország, hanem a lelkek otthona, nem itt a Föld nevű bolygón található, hanem a lélek égi otthonában: túl az idő és a tér korlátain. A megváltással, az áteredő bűn hatalmát legyőzve az Isten Királysága kapuját nyitotta ki az emberek előtt az életét odaadó Istenember. Aki hisz és átadja önmagát és az életét a Krisztusnak, a Megváltónak, az ezekkel az üdvhozó döntéseivel már itt, a világban az Isten Királysága lakójává válik. Ez azt jelenti, hogy úgy kezd el élni a világban, hogy lényközéppontjában, a szívében valójában már nem e világ lakójának számít. Ezen látásmódjukban és tetteik által a világból kiváló emberek csoportosulnak a vallási ellentársadalomként működő igaz egyházban. Az egyház a régi magyar nyelvben szent házat jelentett, a szentség pedig az égi, az isteni átnyúlása a világba, amely úgy szakítja ki a hozzá tartozót a világból – legyen az ember, közösség vagy templom –, hogy az küldetése teljesítéséig továbbra is a világban létezhet és tevékenykedhet. Emiatt kell ezeknek a kiválasztott embereknek gyakran elszenvedniük a világ gyűlöletét (Jn 15, 19), hiszen működésük az ember önzésen alapuló világi létezésmódjának a fennmaradása ellen küzd a szeretet „fegyverével”. Az igaz egyháznak, azaz a Krisztus testeként működő szent háznak (Ef 4, 10–16) ebben az ellentársadalmi, világias gondolkodás- és cselekvésmóddal szembemenő szerepében az a küldetése, hogy végrehajtsa az egyetlen hiteles, alulról és belülről kiinduló benső forradalmat, amely erőszak alkalmazása nélkül képes a maga képére formálni az egész társadalmat. A jézusi allegóriával élve az apró mustármagból így nőhet ki az a hatalmas, terebélyesen ágazó mustárfa, az Isten Királysága bennünk és általunk, amelynek az árnyékában a lelkek már itt a világban égi otthonra lelhetnek. A kicsiny mag, az Izrael tizenkét törzsére utaló tizenkét apostol és a Mózes által prófétaságra kiválasztott hetven vénre utaló hetven tanítvány világban elültetett magja a jézusi benső, erőszakmentes vallási forradalom elve szerint volt képes mindössze három évszázad alatt, az időnként fellángoló, a világ irántuk megmutatkozó gyűlöletét kitöltő keresztényüldözések ellenére is a legjelentősebb vallási csoportosulássá válni a Római Birodalomban.
pixabay.com
A IV. században azonban az úgynevezett konstantini fordulattal, majd I. Theodosius idején az államvallássá válással a hatalom keblére ölelte a kereszténységet, a társadalom az egyházat mint ellentársadalmat. Ezzel döntő csapást szenvedett el a társadalomalakítás krisztusi útja, az alulról és belülről kiinduló, erőszakmentes belső forradalom alapelve, amelyre rátelepült a kívülről és felülről jövő irányítás és átalakítás alapelve, amely már a világi hatalom tekintélyével, nyomásgyakorlással, és ha szükségesnek mutatkozott, akkor kényszerítéssel, akár véres erőszakkal térített. Az egyházról ettől fogva már semmiképp sem volt elmondható, hogy az Isten Királysága világi jelenléte, a krisztushívőket és a szeretetben cselekvőket egybegyűjtő szent ház, mert ez a hatalommal szövetséget kötő egyház ugyanakkor már a világi hatalom eszköze és vallási támasza is volt ettől fogva. A Szent Ágoston-i gondolattal élve az egyház ettől fogva egyszerre Isten Királysága, azaz Rómára utalva Isten Városa (Civitas Dei) és földi királyság, azaz, szintén Rómára utalva, földi város (civitas terrena), egyszerre a krisztuskövetés és a világi hatalom követésének a vallási szervezete, egyszerre az égi a világban és a világi az éginek mondottban. Ebben az összekeveredettségben pedig már csak a végtelen, mindent átlátó isteni tekintet lehet képes különválasztani az éltető búzát a mérgező konkolytól, külön-külön az egyháztagok hovatartozás szerint, de magának a hívőnek a belső összezavarodottságában is.
Az allegória nyelvén szólva Európa a maga jézusi keresztútján és Jézus a maga európai keresztútján akkor esett el először a kereszttel a vállán, amikor a krisztusi benső forradalmat összevegyítették az antikrisztusi külső forradalommal; amikor a szeretet megtestesülése, Krisztus nevében gyilkolni kezdtek, és kényszerrel, nyomásgyakorlással (is) bővíteni kezdték a földi hatalomra (is) törő egyházat. A képi kifejezésmód nyelvén Jézus akkor rogyott a földre először a maga Golgota felé vezető európai útján, amikor az erőszak lett a térítés legfőbb eszköze az istenített vezetővel az élen, ettől fogva ugyanis a keresztények nem, illetve nemcsak az égben trónoló Úr, hanem a világi hatalom ura előtt (is) térdre estek, azaz keleti mintára a földi uralkodóban (is) elkezdték látni az istent.
A földi vezetők személyében imádott isten a krisztusellenesség szelleme előtti hódolat. Bálványimádás. Az Antikrisztus szellemiségében mindig ugyanaz az egyetlen tagadó szellem. A célja Krisztus ellentétének lenni bármiben: mindenben és mindenkor. Mivel az Antikrisztus valójában egy (krisztus)tagadó szellem(iség), ezért a történelem folyamán számtalan földi megnyilvánulása létezett már a kereszténység megszületésétől kezdve Caligulától és Nérótól a bíborban született középkori bizánci császárokon és az olyan újkori istenítetteken át, mint amilyen a francia Napkirály vagy Napóleon volt, egészen a vallásként működő hazug ideológiák vezéreiig, Leninig, Sztálinig, Hitlerig és az ő helyi jelentőségű utánzataiig a modernitás korában. (A mai modernitás utáni kor posztmodern forradalmaiban az antikrisztusi szellem már nem annyira a világi vezetőkben, sokkal inkább az olyan sokarcú, álgnosztikus és neomarxista színezetű ideológiákban testesül meg a hirdetőik révén, mint amilyenek például az elnyomott kisebbségeknek kinevezett csoportok felszabadítását zászlajukra tűző woke mozgalmak.)
Az esetleges félreértések elkerülése végett, nem maguk a néven említett, ismert történelmi szereplők voltak a megtestesült Antikrisztusok, hanem az általuk a világban megjelenő szellemiség volt az antikrisztusi: az, hogy földi istenként vagy világi Messiásként imádták őket az emberek. Ők maguk azzal válhattak antikrisztusivá, e szellemiségben osztozóvá, ha elfogadták, sőt mi több, ha hataloméhségükben és gőggel teli lelki sötétségükben indokoltnak kezdték el hinni a bálványimádói lelkületnek e feléjük irányuló, krisztustagadói hódolatát. Isten a keresztény hit szerint csak egyetlen emberben testesült meg, Jézusban, a Krisztusban. A keresztény számára rajta kívül nincs más Istenember, és nincs más Istenhez vezető, Messiásnak nevezett közvetítő.
A világ végezetén, amikor az anyagi és a szellemi, a világi és az égi közötti határvonal megszűnik, akkor ez az antikrisztusi szellem magában a világban is nyíltan megmutatkozik majd a maga krisztustagadó szellemi egyetlenségében. És ekkor egybegyűjti a maga híveit, hogy harcba szálljon a Krisztust követőkkel, miként azt a Biblia utolsó könyvéből, a végidőt képi nyelven feltáró Jelenések könyvéből tudhatjuk. És végleges vereséget szenved.
(Folytatása következik)
pixabay.com
Nyitókép: pixabay.com
