3. rész
III.
9. stáció. Jézus harmadszor esik el a kereszttel
Amíg Európa önmeghasadásban él, vagyis amíg szembenállásként éli meg a vallásit és a világit, addig önmegtagadása hullámzó korszakait kell megélnie, Bodnár Zsigmond kifejezésével: addig az idealista és a realista korszakok szüntelen váltakozásában kell léteznie.
Az előzményeivel együtt számított eddigi 3000 éves története három, viszonylag szabályos hosszúságú korszakra és két átvezetőnek számító köztes korszakra osztható fel. Létrejöttének a közvetlen előzménye egyik oldalról az ókori görög és római civilizáció ezeréves korszaka volt, amely Kr. e. 1000-től Krisztus megszületéséig tartott. Ebben az időszakban alakult ki a görög énközpontú individuációs minta, a korszak középső részében. E látásmódban az ember (az én) megismerői kiinduló- és végpontjának számít mind a világinak (a fizikainak), mind az isteninek (a metafizikainak).
A kétpólusú civilizáció zsidó vallási előzményei szintén ugyanehhez az ezeréves korszakhoz köthetők, amely Kr. e. 1000-től Krisztus megszületéséig, Dávid államalapításától az ő messiási utódja, Jézus működéséig tartott, aki a megváltással Isten Királyságát alapította meg. Erről az oldalról a legfontosabb átvett örökség a kereszténység révén az egyistenhiten alapuló zsidó individuációs minta, amely a választott népnek az Úrral a törvénykövetés révén akaratazonosságot kereső istenhívő tagját átvezető középponttá tette a túli (a transzcendens) és az inneni (az immanens), az isteni és a világi között.
A nyugati időszámítás kezdetével egy időben indult el az az ötszáz éves, középkorba vezető átmeneti időszak, melyben megjelenik és terjedni kezd a civilizációt egységesítő Római Birodalomban a kereszténység. Ennek az átvezető időszaknak szintén a középső részében zajlik le a konstantini fordulat, amely uralkodó vallássá teszi a birodalomban a Krisztus-hitet.
Nagyjából Kr. u. 500-tól 1500-ig tart a középkor szintén ezeréves időszaka, amelyben a zsidó individuációs minta válik keresztény formában az ekkor megalakuló európai civilizáció vezérelvévé, mégpedig úgy, hogy az beépíti magába a görög énközpontú világlátási minta gondolkodását és vallásilag használható értékeit is. Ez tehát a szintézis nagy korszaka, amelyben a két individuációs minta sajátos egységre lép, mintegy házasságot köt egymással. Az Istenemberség misztériumáról szóló tanítás a két minta eggyé váló találkozásának a legragyogóbb eredménye és legnagyobb felismerése. E keresztény látásmód szerint Jézusban, a Krisztusban valóságos emberként megtestesült Isten úgy számít átvezető középpontnak (Megváltónak, Messiásnak) a világ és az Isten között, hogy ugyanakkor ő marad minden világinak és istentapasztalásnak a megismerői kiinduló- és végpontja (Logosz, Ige, teremtő, fenntartó és bevégző Szó). A világ ugyanis általa és benne lett megteremtve, általa és benne áll fenn, s általa és benne fog a végéhez érve megítéltetni.
A középkor szintén nagyjából ezeréves korszakában az Istenember, a Krisztus, a Megváltó a maga isteni és emberi kettősségében szellemi középpontja lesz a kétpólusú európai civilizációnak. Az Istenembernek ezt az egyedülálló kettősségét, amely alkalmassá teszi őt arra, hogy a kétpólusú civilizáció szellemi középpontjává legyen, a khalkedóni zsinat dogmája úgy fejezi ki, hogy Krisztus egy személyben két természetet hordoz, emberit és istenit.
A középkor vallási korszakának a középső részében ismét fordulat következik be, ekkor indul el rohamos ütemben Európa gazdasági fejlődése, és a skolasztikával ekkor jelennek meg azok a filozófiai gondolatok, melyek utat nyitnak egy világiasabb látásmód felé. A modernitásnak nevezett korszak előzményei egészen idáig, a 13. század közepéig nyúlnak vissza.
A középkort követi az újkor szintén nagyjából ötszáz éves átmeneti időszaka. Amint már írtunk róla, az újkor egy radikális világképváltást hoz el, amely a görög énközpontú individuációs mintát ismét előtérbe helyezi, de úgy, hogy abba beépíti a kereszténységből megörökölt zsidó vallásos individuációs minta látásmódját is az énről mint átvezető középpontról az Isten és a világ között. Ez egy száznyolcvan fokos fordulat, amely a középkori szintézis ellentétét hozza létre: Dosztojevszkij nyelvi leleményével az Istenember helyett az Emberistent helyezi a civilizáció elképzelt trónusára, a szeretet helyett pedig az önzést.
Az újkor átmeneti korszakának szintén a középső szakaszában zajlik le az a döntő fordulat, amely az előbbiek alapján várhatóan úgyszintén egy ezeréves időszak alapjait fekteti le, miként a konstantini fordulat is a középkorét, vagy Józsue honfoglalása Izrael ezeréves korszakáét Krisztus előtt. Az empirikus tudomány trónusra emelése zajlik ekkor, amely átveszi a vallás szerepét. A felvilágosodás szellemi légkörében, a 18. században a nyugati civilizáció uralkodó diszciplínájává válik a tudomány, ugyanúgy, ahogy az ókorban a filozófia, a középkorban pedig a vallás volt. Képviselői ugyanolyan tiszteletbeli tanítói rangot fognak kapni a közösségen belül, mint amilyent a középkorban az egyházvezetők, a püspökök élveztek, vagy az ókorban az iskolavezető filozófusok. Szellemi szempontból ettől fogva az egyetemek válnak a templomok helyett a tudomány szentélyeivé, amelyekben már nem a szentírás igéje lesz a szellemi táplálék, hanem a dogmákként kezelt tudományos állítások, melyek az idő előrehaladásával egyre nyíltabban fogalmaznak meg keresztényellenes és istentagadó nézeteket. A püspökök vallási irányítói szerepét a tudomány doktorainak a szellemi tekintélye veszi át, az érsekekét az akadémikusoké, és időről időről agyonidézett zseniket fedeznek fel, akik úgy működhetnek hosszabb-rövidebb ideig, mint a tudomány pápái. (Olyanokra gondolok itt, mint amilyen Derrida vagy Foucault volt nálunk is a kilencvenes években a posztmodern filozófiában és a posztstrukturalista irodalomtudományban.) Minden korszaknak és minden tudományágnak megvan a maga pápája, néha egyszerre több is létezhet békésen megférve egymás mellett, de akár harcban is állhatnak egymással.
Ezzel a vallásból átvett tekintélyelvűséggel összhangban a felvilágosodás korától kezdve a Szentírás és a vallási dogmák helyébe a tudomány dogmái lépnek, például az a semmivel sem alátámasztott, tudományosnak mondott dogma, hogy kizárólag az anyag létezik, és csak az számíthat valóságosnak, ami közvetlenül vagy műszerek segítségével megmérhető. Ebben az állításban ma vakhittel kell hinnie annak, aki felvilágosult, modern embernek tekinti magát. A vallási tapasztalatok – amelyek magától értetődően bensők kell hogy legyenek – ezért a „felvilágosultság” nézőpontjából babonaságnak, puszta képzelgésnek tűnnek.
Megvannak ennek az új tudományos korszaknak a szentségeket helyettesítő tudományos csodái is, ezt adja meg az embereknek materialista eszközökkel a technológia, a gépek világa, melyek megkönnyítik, és az orvostudomány révén meg is hosszabbítják az ember életét. Ahogyan a középkorban a szentségek vételére az üdvösség elérésének a lehetőségeként és a kereszténység nélkülözhetetlen elemeként tekintett az átlagos keresztény, a felvilágosodás korától kezdve ugyanígy kezdik hitelesíteni a tudomány nélkülözhetetlenségét az átlagember szemében azok a technológiai csodák, amelyek az új tudományos felfedezések révén létrejöhetnek.
Ebből már azt is világosan látható, hogy milyen lesz az a vélhetően szintén ezer év, amelybe épp most léptünk be a XXI. század elején: a poszthumanizmus tudományos, ateista, istentagadó, végletesen technológiaközpontú, az embert is géppé formáló időszaka lesz várhatóan, ha minden a 18. században, az első ipari forradalomban elkezdettek szerint halad tovább. Lehetne belőle a Bergyajev által megjósolt új középkor is, ehhez azonban előbb Európának és a belőle kinőtt nyugati civilizációnak, amelyet egykor keresztény kultúrkörnek neveztek, el kellene buknia, és romjaiból új civilizációként kellene újjászületnie, az Istenembert megújult hittel ismét a szellemi középpontjába állítva, miként az a középkorban volt. Ez az új civilizáció úgy lehetne folytatása az európainak, miként az európai lett a Római Birodalom romjain a görög-római civilizációnak és a kereszténység a judaizmus megszületése előtti zsidó vallásnak. A középkor ebben az értelemben valóban azt jelenti, mint amire a neve is utal: ez a középső kor, azaz átvezető kor az Istenemberhez, az Istenembertől pedig az Atyához.
Az allegória nyelvén szólva Európa a maga jézusi keresztútján és Jézus a maga európai keresztútján akkor esett el először a kereszttel a vállán, amikor a civilizáció a benső forradalom erőszakmentes elvét felváltotta a külső forradalom elvével, másodszor akkor, amikor az európai ember szívében az Istennek való önátadás benső parancsa helyébe az Isten használatának istentagadáshoz vezető vágya lépett, a szeretet mint életelv helyébe pedig az önzés mint életelv. Harmadszor akkor esett el Európa a maga jézusi keresztútján és Jézus a maga európai keresztútján, amikor, Dosztojevszkijjel szólva, az Istenember helyébe az Emberistent állította a kétpólusú európai civilizáció és a belőle kinőtt nyugati kultúrkör szellemi középpontjába az európai ember: amikor az istenhit helyébe az istentagadás (ateizmus), a Krisztus-hit helyébe a Krisztus-tagadás (keresztényellenesség) és a túli, a transzcendens felé forduló szellemi irányultság helyébe a metafizikatagadás (a materializmus) szellemét ültette.
(Folytatása következik)
Nyitókép: pixabay.com
