7. rész
Gettó sor1
A filmről alkotott véleményem kialakulásához fontos tényezőként járult hozzá, hogy képtelen voltam elkülöníteni a korábbi és a mostani alkotást, másfelől pedig, hogy első látásra nem éreztem kellően „filmes” munkának. Egyoldalúan dokumentáris, ráadásul mintha terjengős lett volna – ennek ellenkezőjéről már a második „vetítés” után meggyőződtem, valójában nem terjengős –, ellenben továbbra is úgy vélem, az élményt lelombozó, hogy a rendező a film elején elmondja, hogyan készült, miről szól a filmje. Megtudjuk, felismerjük, rájövünk erre magunk is. A film végén, ahol már a megszületett gyermeket tartja kezében az anya, aki harmadik hónapjában lévő terhesként jelent meg a film elején, utal az elvégzett munka időbeli kiterjedésére és a ráfordított energiára. A fiatal apa pedig feloldja a film egyik üzenetét, amikor a mellőzött és kiközösített pózából mondja, hogy immár (a gyermek születését követően) van értelme az életnek, mert ha magad vagy, létednek nincs semmi értelme.
Innét kell fejben visszapergetni a képsorokat: hiszen ezt a film során a nagypapa is valami módon kimondta, a nagymama úgyszintén.
A gettó sor nem putri, de a helyszínhez, Magyarkanizsához képest elkülönülő terep, az unoka nem szívesen él ott, életérzését rapszövegek írásában oldja fel. Nagyapja muzsikus, utcai tamburás. Romák. Megrekedtek egy, a többség számára már élhetetlennek tűnő világban, ám élnek, ünnepelnek, nem a boldogulást, hanem a boldogságot keresik az adott lehetőségek között. A tamburás nagyapa igazi ikonikus alak, szikár, öltönyös-nyakkendős, kalapos, láncdohányos figurája mintha az egykori spagetti-westernekből lépett volna ki, azzal, hogy esze ágában sincs revolvert forgatni, hanem muzsikál annak, aki megengedi és hajlandó fizetni érte. Három nyelven beszél és énekel, a film egyik csúcsjelenetében egy roma dalból bluesra vált, mint aki ráérzett, hogy az egyetemes nyomorúság dalához nincs szükség szövegre.
Úgy tűnik, az operatőr-rendező ráhagyatkozott a történetmondás narratív vonalára, nem keresett hozzá innovatív képi megoldásokat, hozta azt, amit előbb taglalt filmjében mutatott, sőt, annál kevesebbet. Visszafogottabb, ám meglehet, hogy így, a nemzedékeken átívelő történet megjelenítésének látszólagos eszköztelensége során nyer hangsúlyt a három generáció közül a középső hiánya. Valóban, hol vannak a szülők? Egy kitörölt nemzedék csupán a hiányával szerepel a filmben. A másik kettő létét – és talán ez a rendező nyomatékosított szándéka – fétistárgyak szimbolikájával határolja körül. A nagypapa a már leírt szerelésben, hegyes orrú, magas sarkú cipőjében, a nagymama az ős-matriarcha mindenről gondot vezető szerepében, az unoka a folyton fülében lógó fülhallgatóval, a testdíszek rituális viseletével, zenelejátszójával, CD-lemezeivel, az új anya töretlen szótlanságával jelképszerűen összetett alakokként mutatkoznak meg.
A keserédes filmtörténetnek számomra ez a bújtatott szimbolika az igazi hozadéka.
A vajdasági magyarság jelenlegi problémáival foglalkozó, tényfeltáró dokumentumfilmek készítéséhez források, támogatások is kellenek a nagy akarások mellé. Ezért tartom heroikusnak alkotóink elkötelezettségét, ami újabb és újabb alkotásokban ölt testet.
Még egy filmműhely
Az eddigiekből kiderült, hogy a termékeny topolyai szociográfiai filmműhely után Magyarkanizsa vált a vajdasági magyar filmművészek központjává. A Cinema Filmműhely2 nevű civil szervezet párton kívüli, jótékonysági, nonprofit társulás több, a mozgóképes művészethez kötődő területen jeleskedik. A csoport alkotásai már eddig is több elismerést szereztek különböző fesztiválokon. A Lakiteleken megrendezett Kistérségi és kisközösségi televíziók filmszemléjén egyszerre nyerte el Iván Attila és Fejős Csilla a krónika kategória különdíját a tiszavirágok táncáról készített, Angyali kismenyaszzonyok című alkotásával; művelődés kategóriában S. Gordán Klára A szecessziós Szabadka című filmje, a film operatőre, Király Attila különdíjas lett, akárcsak Váradi Lívia és Iván Attila Cigonya című, Dobó Tihamér életéről forgatott alkotása.
A műhely jelenleg is aktív, és más támogatók mellett mozgásban tartja a vajdasági magyar filmművészetet.
A földet nem vitték el3
A film elsősorban a képek révén szólítja meg a nézőt. Vicsek Károlynak az ezerszáz esztendős Kórógy magyar lakosságának exodusáról készített filmjében legbeszédesebbek az arcok. Az első megszólaló voltaképpen higgadtan, szinte érzelemmentesen ad számot a polgárháború előli meneküléséről, Magyarországon, majd Kanadában múlatott idejéről, az otthontalanság életérzéséről, ám egyetlen pillanatra se néz a kamerába, és ezt a gesztusát terebélyesítette a rendező a zaklatottság metaforájává.
Idős nénikék vonulnak edénykéikkel egy ablak előtt, megkapják az eledelt, amit aztán némán, külső és belső magányukban kanalaznak. Mintha valamelyik népkonyhán lennénk, annyira szomorúak és elesettek ezek az asszonyok. A helyzet viszont ennél drámaibb, menekülttáborban forgat a kamera, a néma, bezárt arcok mérhetetlen tragédiát őriznek. Koros házaspár mesél megpróbáltatásairól, a rendező egy csukott ajtó elé ültette őket, az udvarra, ahol szemmel láthatóan csípős a levegő – úgy érezzük, a senki földjére vetette a történelem ezeket az embereket. Idős, fejkendős asszonyok néma kórusa figyeli a tv-ben a számukra immár nem létező otthonról érkező híreket. Népdal csendül, férfiak kórusa kíséri az előéneklőt, a kisemmizettség képei közé népi mulatság jelenetei ékelődnek. E kettő kontrasztja nem csupán dinamizálja a filmet, hanem kontrapunktos szerkesztéssel emeli ki mindannak a súlyát, amit elveszítettek azok az emberek, akiket ezeréves lakhelyükről űztek el a múlt század kilencvenes éveinek elején. „A kórógyi nép olyan volt, hogy amikor dolgozni kellett, akkor dolgozott, amikor mulatni kellett, mulatott” – halljuk az egyik férfitől, egy másik lakonikusan fogalmaz: „A magyar ember nem bosszúálló.”
Ezt a mondatot már újra odahaza mondja. A lerombolt, kifosztott, elcsúfított falu képeit takaros házak, új utak, fölújított közművek képei váltják föl, a horvát kormány újra élhetővé tette a falut, a hazatelepülőket pedig ellátta a legszükségesebbekkel. A kis közösség lábadozik, saját iskolája van, benne gyerekekkel. De felhőtlen mosoly sehol.
Vicsek Károly 2009-ben készült dokumentumfilmjének megrázó erejét azáltal nyeri, hogy nem csupán állapotokat és helyzeteket mutat be, hanem helyzetbe hoz: a visszatelepülteket szembesíti a menekülttáborban, illetve a menekültek között forgatott képsorokkal, a közönség előtt vetített fölvételeken olyanok is megszólalnak, akik nem érhették meg a hazatérést, mások egykori önmagukat láthatták viszont a fölvételeken, a múlttal szembesülés feszültsége átjárja a néző zsigereit.
A filmben elhangzik egy siratóének, előadója meg is kérdezi a forgatócsoportot, ugye, szép. Erre a falu lelkipásztora valahogy úgy fogalmaz, hogy az ének juttatta eszébe, Kórógyon szép élni, és meghalni is szép. Első hallásra banális gondolatnak tűnik, de nem az. Benne van a sorselfogadás, a megbékélés, a remény és az alázat szép és nemes ajándéka.
* Ezen írás a Filmtett Erdélyi Internetes Portálon 2017. október 13-án, illetve az Aracs folyóirat 2019 végi és 2020 eleji számában megjelent áttekintés átdolgozott, javított és kiegészített változata.
1. Operatőr-rendező: Csubrilo Zoltán, produkció: Cinema Filmműhely, Magyarkanizsa, 2009
2. Tagjai: Fejős Csilla, Csubriló Zoltán, Iván Attila, Apci Jenő
3. Operatőr: Hoffman Artúr, Sztrajnics Pál, vágó: Farkas Miklós, zeneszerző: Lengyel Gábor, rendező: Vicsek Károly, Cinemart 2009
Nyitókép: Facebook/Cinema Filmworkshop
