„A nemzet tragédiájának egy magva ebbe a talajba esett.”
12. rész
A személyessé avatott, s az élményekben jelen levő történelmi felelősség teszi a Nyíló idő című könyvében közölt Szenteleky Kornélról szóló tanulmányt a kötet legihletettebb írásává. A megemlékezésnek-méltatásnak szinte valamennyi passzusából kicseng a személyes megrendültség vigasza és szomorúsága, hiszen a kisebbségi sorsban ugyancsak a megpróbáltatások fenyítették őt is, mint a példamutató nagy elődöt. „Ő oltotta belénk a megmaradásért való küzdelem gyógyító mérgét”[1] – összegezte vallomása lényegét a szerző, ugyanakkor rámutatott a felszabadító, a gondban férfiúvá érlelő szembenézés erejére és hatalmára is. Erejét és hatalmát pedig abban a gesztusban kell keresni, ahogyan a sziváci orvos jövőt adott az elbátortalanodó kisebbségnek. Szenteleky alakja így emelkedik a „kiegyenlítő szellemek” sorába, azon szellemek sorába, akik meggyőző erővel képesek elcsendesíteni a háborgó lelkeket. Szenteleky Kornél magyar irodalmat csinált! Az ő mozgalma nem csak szövegeiben, nem csak szellemében, hanem lelkében, nyelvében és öntudatában volt magyar. Politikai alapja volt ennek a mozgalomnak az elszántság, hogy „meg kell tartani a magyarságot jobb időkre, ki kell fejleszteni benne egy erős ellenállást a beolvadással szemben, fel kell ébreszteni a testvéri összefogás erejét, s várhatott-e ennél szebb programot akár politikustól is az ember”.[2] Szenteleky pedig „csak” író volt, éppen ezért lehetett nagyobb hitele minden politikai szándéknál.
[1] Herceg János: Szentelekyről; In: Nyíló idő; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1991. 112. p.
[2] Uo. 98. p.
Többet, teljesebbet, meggyőzőbbet kisebbségi nyomorunk feloldásához máig nem adott senki, ennek ellenére Szenteleky Kornél szelleme évszázad múltán egyre apadó követőinek műveiben is csupán rejtegetett vigaszaiban élt. 1922-ben pesti indulását követően vetette papírra: „Hihetünk-e valakinek? Hiszen csupán a bizonytalanság bizonyossága él bennünk, melynek nyugtalan talaján nem terem hit, nem zöldell a remény, és nem bimbózik egy vágyvirág sem. Csüggedten, elbúsultan, réveteg tekintettel nézünk magunk elé: nincs reményünk, nincs óhajunk, nincs akarásunk, mert nincs holnapunk.”[1] Ezt a holnapot igyekezett idővel megteremteni a locale couleur programjában, a szellemi önvédelem megtartó üzenetében, magabiztosabb fellépésének idején. Mert mi más is lehetne a helyi színek elméletébe rejtett biztatás lényege, mint hogy a mérhetetlen jogtalanságok ellenére is hűnek kell maradni önmagunkhoz és az erkölcsi tanítás mindenkori nagyságához. Halála előtt Szenteleky Akácok című versében mintha a remény is felcsillanna: „Ne nyögjetek, tarlott bácskai ákácok, / sáros világtoknak ha nincs fénye, pírja, / lesz azonban ünnep, lesz még egyszer május / s a sok ákácillat összeborul sírva!” Biztatásnak ez sem kevés! Szenteleky Kornél, a költő és az irodalomszervező munkáiban megfogalmazta a kisebbségi jogtalanság ellen tiltakozó szellemi magatartás programját. Alakját hosszú évtizedekre éppen a jogfosztottságot legalizáló ideológia kiszolgálói szorították háttérbe. Mellette kiállni vagy ellene szólni egyaránt elkötelezettséget jelentett: más-más értelmű elkötelezettséget.
[1] Uo. 104. p.
Herceg János, aki Nyíló idő című kötetében, írói elhivatottságát bizonyítandó, legszebb, legtisztább tanulmányait és esszéit gyűjtötte egybe, a legkeservesebb hűségről és a legfájdalmasabb szolgálatról tett tanúbizonyságot. Írásainak többségében a történelem által is hitelesített, s csak moralitásában létező szellemi magatartás lehetőségeit – és esélyeit – kutatta, a „Budapest–Belgrád tengely” meridiánjai által behálózott térségben az egyféle „kisebbségi harmadik utat” megkövetelő kelet-európai peremvidéken. Ráadásul abban a „Zápolya-korban”, amelyről Szekfű Gyula is lesújtó jóslatot fogalmazott meg. Az egyéni és közösségi önfeladás sötét pincelejáratának küszöbén, a megnyíló mélységek felett.
A Nyíló idő című kötet írásaiból sugározó szelídségről, jóságról és egyértelmű bizakodásról az idős Berzsenyi távolbalátó bölcsessége, a régi háborúkat is békébe oldó megbocsátása jut eszembe. A Kazinczy Ferenchez című versét író Berzsenyi, aki világosan felismeri: „Mi az hát, ami a magyart emelheti? / Valóban nem más, mint az ész s erkölcs…”, s a poétai harmónia lényegét megfogalmazó Berzsenyi, aki kellő határozottsággal mondta ki: „Valamint minden szépnek és jónak, úgy a poézisnak is legfőbb oka és célja a szeretet és a szeretetből folyó teremtés.”
A bácskai táj láthatóan megköveteli a morális felelősséget az őt otthonának tekintő – folyton elvágyódó, de minduntalan hazatérő – szellemeitől. Herceg János pedig egész életművében a hazatalálás erkölcsi gondjaira ügyelt, a „harcos humanizmus” azon megnyilvánulásait kereste, amelyek megteremthetik a háborgó évszázad békéjét. Kosztolányi Dezső, valamint Babits Mihály és Szekfű Gyula harcos humanizmusa volt az övé, és persze Németh Lászlóé. Írásaiban rámutatott, ehhez a morális elkötelezettséghez a „kisebbségi harmadik út” bölcseletéhez való hűségében a Bácskában Szenteleky Kornél volt a legkövetkezetesebb. „Ő biztatott az újért lelkesedni, ahogyan minden európaisága mellett elvárta tőlünk, hogy az itteni sorsról, erről a különös világról, színeiről és népeiről és népeinek helyzetéről szóljunk” – áll a Nyíló idő című kötete talán legihletettebb, a tiszta megrendülés forrásait is megmutató tanulmányában.[1]
[1] Uo. 112. p.
S hogy lehet hűnek megmaradni, mi több, hogy egyedül csak ebben a hűségben érdemes vállalni a szolgálatot, a megszólalást és a példamutatást, azt Herceg János immár klasszikussá nemesedett életműve is bizonyítja. „Én csak ezt az igazságot tudtam megszólaltatni, a magamét” – írta a kötet címadó tanulmányában. Vállalt igaza valódi nagyságát és értékét igazolja, hogy kisebbségi közössége ma is így emlékezik nemes alakjára.
Herceg János írói munkásságát az idők során sokan méltatták már, könyvtárnyi a róla szóló irodalom. Én mégis Kalapis Zoltán 1979-ben megfogalmazott sorait vélem a legtalálóbbnak. Kalapis a Magyar Szó vidékjáró újságírójaként Magyarittabén különös jelenségre lett figyelmes: „A falon Herceg Jánosnak a Képes Ifjúság hátlapjáról kivágott fényképe függ bekeretezve. A faluműsorból ismerik. […] itt a parasztházban Herceg Jánosnak jutott az államfőnek kijáró tisztelet.”[1] Emlékeim szerint régen a parasztházak falain a család tagjai által mélységesen tisztelt szentek képei függöttek.
[1] Kalapis Zoltán: Bánát könyve; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1979. 125. p.
Irodalom
Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok I. kötet. Összegyűjtötte, az utószót és a jegyzeteket írta Pastyik László, mgr.; Beograd – Zavod za udžbenike i nastavnih sredstava, 1999. 796 p.
Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok II. kötet. Összegyűjtötte, az utószót és a jegyzeteket írta Pastyik László, mgr.; Beograd – Zavod za udžbenike i nastavnih sredstava, 2001. 912 p.
Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok III. kötet. Összegyűjtötte, az utószót és a jegyzeteket írta Pastyik László, mgr.; Beograd – Zavod za udžbenike i nastavnih sredstava, 2003. 811 p.
Herceg János: A diófa árnyékában – Délvidéki elbeszélők; Budapest – Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, é. n. [1942] 275 p.
Herceg János: A szerkesztő előszava; In: A diófa árnyékában – Délvidéki elbeszélők; Budapest – Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, é. n. [1942] 5–17. p.
Herceg János: Módosulások – Regény; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1989. 162 p.
Herceg János: Nyíló idő; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1991. 222 p.
Herceg János: Régi dolgainkról; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1999. 195 p.
Herceg János: Múlt és jövő; Kalangya, 1941. december, IX. évfolyam, 205–208. p.
Herceg János: A délvidéki magyar irodalom kisebbségi évei; Kelet Népe, 1941. június 15. 11. szám, 1–3. p.
Herceg János: Bácskai színek Konjović Milan képein; Kalangya, 1942. június, X. évfolyam, 267–269. p.
Herceg János: Irodalmi társaság a régi Bácskában; Kalangya, 1942. szeptember, X. évfolyam, 385–389. p
Herceg János: Farkas Geiza; Kalangya, 1942. október, X. évfolyam, 470–471. p.
Herceg János: Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek; Kalangya, 1942. december, 15. X. évfolyam, 573–574. p.
Herceg János: Egy akol – egy pásztor; Kalangya, 1943. január 15. XI. évfolyam, 22–25. p.
Popharkay Dénes: Husvéth Lajos; Kalangya, 1943. március, XI. évfolyam, 135–137. p.
Herceg János: Irodalmunk és annak pártfogói; Kalangya, 1943. április 15. XII. évfolyam, 173–175. p.
Herceg János: Csávosi Sándor; Kalangya, 1943. október, XI. évfolyam, 474–476. p.
Herceg János: Juhász Gyula; Kalangya, 1943. november, XI. évfolyam, 511–512. p.
Herceg János: Két város; Kalangya, 1944. március, XII. évfolyam, 97–100. p.
Toldi Éva: Herceg János; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1993. 205 p.
Kalapis Zoltán: Bánát könyve; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1979. 257 p.
Egy kicsi tanúja, küzdő és szenvedő hőse voltam egy kornak, amely még nem ért véget – Interjú a Híd-díjas Herceg Jánossal (Kakas József interjúja); Magyar Szó, 1978. április 5. 13. p.
A rejtőzködő ember – Interjú Herceg Jánossal (Spitzer Éva); Magyar Szó – Kilátó, 1986. december 13. 13. p.
Draskóczy Ede: Farkas Geiza regénye „A fejnélküli ember”; Kalangya, 1933. május, II. évfolyam, 5. szám, 349–353. p.
Draskóczy Ede: Törvényt ülünk; Kalangya, 1937. június, VI. évfolyam, 97–104. p.
Sz. Szigethy Vilmos: A vármegyéből; Budapest – Légrádi Testvérek, 1908. 233 p.
Gozsdu Elek: Köd – Regény és elbeszélések; Budapest – Szépirodalmi Könyvkiadó, 1969. 579 p. Első kiadása 1882.
Szekfű Gyula: Három nemzedék – Egy hanyatló kör története; Budapest – Élet Irodalmi és Nyomdai R. T. kiadása, 1920. 346 p.
Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik; Budapest – Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, é. n. [1934] 508 p.
Lőrinc Péter: A Pleitz-ház tudományos kiadói tevékenysége a bánáti rónán; Újvidék – Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1978. 201 p.
