Amikor amatőr színjátszásunkról írok, beszélek, sokan úgy vélik, hogy mondanivalómat az elfogultság határozza meg. Nem szeretnék ezzel kapcsolatban magyarázkodni. Azonban nem hallgathatom el, hogy nemcsak nagyra becsülöm amatőr színjátszóink munkáját, hanem végtelenül tisztelem is őket. Tisztelem azt a mélyről jövő lelkesedésüket, akarásukat, amely a színpadra felkíséri őket, és amely aztán a feltétlen művészetszeretet mellett a színjátszás iránti őszinte, igaz elkötelezettséget, hitet is beleágyazza lelkükbe!
Róluk, a vajdasági magyar színjátszókról igyekszem szólni. Róluk, nem titkolt büszkeséggel. Igen! Büszkeséggel, mivelhogy a közelmúltban a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók 25. jubileumi Találkozóján színjátszásunk olyan rendhagyó, magas elismerésben részesült, amelyről büszkeség nélkül egyszerűen nem lehet szólni. Ugyanis a Magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága nevében Potápi Árpád János, nemzetpolitikáért felelős államtitkár, egy meleg hangú levélben köszöntötte a jubileumi Találkozó résztvevőit, elismeréssel szólva arról az értékteremtő munkáról, amellyel a vajdasági magyar amatőr színjátszók közösségüket szolgálták és szolgálják napjainkban is! S hogy milyen jelentősége van számunkra, amatőr színjátszásunk számára, az említett, minden tekintetben rendhagyó köszöntőnek, azt Potápi Árpád János államtitkár úr egy mondatával igyekszem igazolni: „Öröm számomra, hogy ezt a Találkozót nemzeti jelentőségű programjaink között tarthatjuk számon és támogathatjuk!”
Tudom, hogy voltak és vannak, akik amatőr színjátszásunkról keveset tudnak, és ha esetleg tudnak is, általában az elmarasztalás hangján nyilatkoznak színjátszásunkról. Emlékszem, hogy közel 10 évvel ezelőtt, az Életjel kiadásában megjelent, színházi életünk legendás alakjának, Garay Bélának „Magyar műkedvelők az őrhelyen” című könyve, amely a szabadkai Népkör amatőr színjátszó társulatának történetét dolgozta fel.
Nem titkolt lelkesedést váltott ki bennem a könyv címe! Ugyanis egyértelműen megfogalmazta, kimondta: a magyar műkedvelők az őrhelyen végzik nemes feladatukat. S ez az őrhely, a mögöttünk maradt letaglózó döbbenetben, Trianon remélhetőleg soha többé vissza nem térő „áldásos” időszakában létünk, szülőföldünkön való megmaradásunk szilárd bástyája volt. S tudniuk kell a felnövő nemzedékeknek: 1919-ben (több mint 100 évvel ezelőtt), az említett őrhelyen (őrhelyeken) mindössze két magyar színjátszó társulat (a kupuszinai és a szabadkai Népkör társulata) volt! Azonban, és ezt jól jegyezzük meg: a 20-as és a 30-as években 120 (százhúsz) magyar színjátszó társulat végezte nemes feladatát!
Az említett könyv címével kapcsolatban tulajdonképpen egy kis, számomra emlékezetes eseményt szeretnék elmondani, ugyanis az említett könyv megjelenése után baráti társaságban hangot adtam lelkesedésemnek, már ami a könyv címét, pontosabban az őrhely szavunkat illeti. Nem kis meglepetésemre úgy éreztem, hogy barátaimat nemigen érdekli a téma. Unottan hallgattak, mígnem egyik barátom megjegyezte: Eltúlzod a dolgokat. Felesleges ez a lelkesedés. A dilettantizmus közkatonái ott az őrhelyen?! Ki hiszi el ezt manapság? S egyébként is, kicsodák neked ezek az őrhelyen „állók”, hogy ennyire odavagy értük?!
Sok év után, így elkésve, igyekszem válaszolni arra a kérdésre, hogy kicsodák nekem (és nagyon sokunknak) azok az őrhelyen állók, azok az amatőrök. Hogy a válasz minél hitelesebb legyen, a magyar szellemi élet egyik kiválóságát, Németh Lászlót „hívom” segítségül. Ugyanis Németh László mindig örömmel ült be az amatőr színjátszók előadásaira, amelyek után elbeszélgetett a színjátszókkal, buzdította, további munkára ösztönözte őket! Őt idézem ezúttal: „Komolyan veszem az amatőröket (műkedvelőket). A magyar drámai játék forradalmát várom tőlük!” Ugyancsak a nagy író jegyezte meg: „Egyik oldalon a mindennapos színházi üzem, a zsöllyében kiheverő polgár, a szemponttalan áhítathiány, a másikon: az egyszeri látvány ünnepélyessége, papként fellépő színészek s a nézőtéren egy világnézetben összekapcsolt megtisztulók. Meg kell tehát teremteni a színjátszást a színházakon kívül. Erre pedig egy mód van: a legmagasabbra törő műkedvelés!”
A nagy író mondataihoz csak annyit tennék hozzá, hogy: a vajdasági magyar amatőr színjátszás a Németh László-i gondolatba kapaszkodva járja a maga útját. És hangsúlyozni igyekszem: műkedvelő színjátszásunk vagy mondjam úgy, hogy amatőr színjátszásunk már rég megszabadult a dilettantizmus beszűkült, sötét világától, működését már rég olyan szempontok határozzák meg, amelyek eleve, társadalmi vonatkozásban, kisebbségi létünket érintő kérdésekben a küldetéstudat, a szerepvállalás nemes szándékában jutnak kifejezésre.
És ugyancsak hangsúlyozni igyekszem: amatőr színjátszásunk mögé szívós, áldozatkész emberek sorakoztak fel, olyanok, akik őszintén és egyértelműen elkötelezték magukat színjátszó mozgalmunk iránt, és akiket sem az anyagiak hiánya, sem a nehéz, sokszor elviselhetetlennek tűnő munkakörülmények nem kényszerítenek térdre!
Nem titkolom csalódottságomat, amikor azt kell leírnom, hogy sajnos vannak, akik kétségbe vonják amatőr színjátszásunk figyelemre méltó eredményeit, nem látják annak sokszínűségét, erőteljes minőségi kibontakozását, rangját. Nincs szándékomban részletesen foglalkozni ezzel a témával. Azonban mindenképpen meg kell említenem, hogy a hivatásos színházi szakma minden tekintetben érdembeli segítséget nyújt színjátszó mozgalmunknak. Neves, hivatásos rendezőink, színművészeink önzetlen segítsége hozzájárult és hozzájárul amatőr színjátszásunk érdembeli fejlődéséhez!
S ugyancsak meg kell említeni, hogy amióta a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség égisze alatt helyet kapott a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozója, azóta rendszeresen követhetők a mozgalmon belüli történések, színjátszó együtteseink munkája.
