Aki tanulni vágyik, menjen utazni

A Zrínyiek tersattói otthonában

Írásai alapján úgy tűnik Lénárth Imre vérbeli utazó volt, amerre járt, azonnal fölfedezte a vidék csodáit. Különös érzéke volt a magyar történelmi emlékek fölkutatása és méltatása tekintetében. 1913 tavaszán, a húsvéti szünetben tett utazása nyomán született Útirajzok Olaszországból című élménybeszámolóját így kezdte: Ali Ejub bei Sichram török utazó úgy háromszáz évvel ezelőtt Konstantinápolyban a következő gondolatot vetette papírra: „Egyetlen dolog van, ami minden embernek jót tesz: az utazás. Akinek szívére Allah bánatot fektetett, akinek lelkére a próféta átka szomorúságot önt, aki tanulni vágyik, aki önzetlen barátot keres, aki látni akar, menjen utazni. Az úton megtanulják az emberek egymást szeretni, becsülni, s egészen átalakulnak.” Olaszországi útjukat a Magyar Tanítók Turista Egyesülete szervezte, s a kiránduláson főleg hivatalnokok, tanárok, tanítók, mérnökök, tisztviselők vettek részt, de volt közöttük történelmi ismeretekkel pallérozott „levéltárnok” is.[1] Šidtől a Zágrábba vivő vonaton útitársa volt a zimonyi MÁV iskola nagyérdemű igazgatója, Gadó Lajos is. Zágrábban a Fiume felé induló vonatra történő átszállás idejét Lénárth Imre arra használta fel, hogy – lévén éppen március 15-e – az ünnephez méltó hangulatban egymaga tegyen sétát a belvárosban, s miközben az utcákat lépte, számot vetett a történelemmel: „Jaszonovótól egészen Zágrábig a termékeny Turopolye mezőn haladtunk át, melyet 1848-ig Magyarországhoz hű nemesség lakott, s éppen ezért az időben kiirtották őket a lázadó horvátok.” Megjegyezte: az ellenséges horvát politikai hangulat miatt a horvát fővárosban szó sem lehetett a magyar forradalom évfordulójának közös megünnepléséről.

Fiumében érve első útjuk a Zrínyiek egykori otthonába, magasan a hegy oldalában fekvő terszattói várba vezetett, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik nemcsak a magyar kikötővárosra, hanem az egész Quarnerói öbölre is. A vár egykor fönséges világából már kevés emlék maradt: „legföljebb csak a beszélő romok, meg a híres, Velence hatalmát jelképező érc sárkány, de a kor szellemének megfelelően, fél lábon, mert a másik az idők viszontagsága hatása alatt letörött, mint a hogyan letörött Velence hatalma is.” A köztársaság fénykorában a magyar tengerpart is az övé volt, de változtak az idők. „Órákig elmerengne az ember a letűnt századokon, melyeknek tanúi a vár megrokkant bástyái, a szép panoráma, melyeket a város, a tenger, a szigetek, feljebb az osztrák tengerpart, a hatalmas, 1400 méter magas Monte Maggiore még hótól csillogó ormai nyújtanak, ha lenn, a Dante téren meg nem szólalt volna a katonazene, melynek vidám induló hangjait felhozza a várba is a tengeri szellő.”[2] 

Az 1910-es években már Fiume sem volt a béke szigete. A Szlavóniai Magyar Újság idézte a Hrvatska című lap egyik, a magyar tannyelvű iparos tanonciskola megnyitását támadó írását, eszerint  „lassan, de fáradhatatlanul terjesztik a magyarok hatalmukat és a magyarosítást a mi tengerpartunkon. Úgy látszik, hogy a »tengerre magyar« közmondást teljes erejükből keresztül akarják vinni”. A lap kifogásolta azt a tétlenséget és közönyt, mellyel a helyi hatalom viszonyult a történtekhez, „megbocsáthatatlan bűnnek” nevezve a magyarságnak tett „engedményt”, amely alkalmas időben súlyosan meg fogja bosszulni magát. „A tengerpartról van veszélyeztetve a legérzékenyebben nemzeti testünk és létünk” – zárta indulatos írását a Hrvatska című lap.[3] 

Lénárth Imre és társai délután gőzhajón rövid kirándulást tettek Abbáziába és Lovranába. S amíg május első napjaiban a környező hegyek csúcsai hóval voltak fedve, addig lenn a hegyek lábánál virágok nyíltak, kizöldelltek a ligetek, virágba borultak a kertek. A tengerparton az egész világ magyar volt, mindenütt magyar szót hallott az ember. Közvetlen a parton kellemes parkok, gyönyörű sétányok fogadták a látogatót, nyugalmat, csöndes elmélyülést biztosítva az üdülőknek. Este, Fiumében a korzón már csak elvétve hallhatott magyar szót az ember, a legtöbben olaszul, németül és horvátul beszéltek.

Mire bealkonyult, a mólón nagy lett a sürgés-forgás, kocsik, villamosok hozták-vitték a hajójukat kereső utasokat. „Hordárok, szolgák futkostak össze-vissza, nagy poggyászokat cipelve magukkal. Itt sírtak, ott örültek az illetők hozzátartozói, aszerint, mint búcsúztak, vagy viszontlátták egymást.” Lénárth Imre és csapata a magyar–horvát gőzhajózási társaság Kupa nevű hajójára szállt, s hamar megtörtént a kihajózás is. Amint elhagyták Kerso szigetét, föltűntek a Quranero vidékére olyannyira jellemző, meredek sziklafalak és a kopár szigetek. Azután egyszerre megnyílt előttük a végtelen. „Gyönyörködtünk a tengerben. Színét folyton változtatja. Itt zöld, odébb kék, azután fekete, lila színben játssza a szivárvány minden színét.”[4]

Velencében a dicsőséges idők letűnt emlékei, a Márkus tér szépsége, a Szent Mihály templom műremekei, köztük Leonardo szobrai elragadtatással töltötték el a kirándulókat. A Doge palota „rejtelmes világról, zsarnoki hatalomról, pompáról, fényről, ragyogásról, dicsőségről mesélt” a látogatóknak.[5] Velencét elhagyva azután megtekintették az olasz táj csodáit: a Lidót, majd Páduát az egyetemével, ahol szemben a Szent Antal-templommal Galilei megalkotta a maga külön világát. Az olasz táj csodálatos, népe szorgalmas, gondosan műveli ültetvényeit és kertjeit, lugasaik pedig terített asztalaik bőségére is következtetni engednek. Rendkívül gazdag kultúráját az ország szerencsés fekvésének köszönheti. „Három felől tenger határolja, északról magas hegyek – búcsúzott az olaszt tájtól Lénárth Imre Julián-tanító. – Így annyi ellenség nem dúlta, mint hazánkat. Ha volt is ellenségük – egymás között a városok sokat versengtek –, de vad török-tatár csordáktól nem szenvedtek évszázadokon át, mint mi, kik tönkre tették nemcsak állami létünket, hanem a kultúránkat is, mit még mindig sínylünk.”[6] S bár az okszerű földmívelés, a mediterrán napsütés, a kedvező parttagozódás, a tenger gazdagsága a megélhetés ezer meg ezer módját nyújtja, az idők hatalma Velencén is meglátszik. A város itt-ott bizony kopott arcát is megmutatta. „Sok ház süllyed is. Egyik előre, a másik hátra, a harmadik oldalt áll a vízi utakra. Istenkísértés benne lakni.”[7] Legjobb lesz hát, ha az ünnep multával, a vándor is visszatér szlavónországi otthonába. S amíg a mediterrán táj szépségeinek emlékével játszik, titokban a lelkében már új utak terveit szövögeti.

                                                                 Bolyongások a Balkánon

Lénárth Imre 1913 nyarán Boszniába is ellátogatott, Bosnyákországból című útirajzát a Szlavóniai Magyar Újság azonban csak 1914. február 8-án kezdte el közölni, ám a február 22-én megjelent második részlete után – bár folytatást ígért a lap, a kései olvasó nagy sajnálatára – megszakadt, befejezetlen maradt az úti beszámoló. Annyi bizonyos: a csákováci tanító eljutott Szarajevóba, mert élményeinek sorát a város leírásával kezdte, onnan tekintett vissza a megtett útjára. Szarajevót a bosnyák ember méltán nevezi aranyos városnak, vetette papírra a szerző. „Ha a nap Szerbia felől fölkapaszkodik az ég peremére, s megmászva városunk közvetlen közelében fekvő 1630 m[éter] magas Trebevicset, millió, a szivárvány minden színében tündöklő sugarát szétárasztja a városon, s behinti vele a karcsú minaretteket, régi, török típusú és modern házakat, palotákat, templomokat, tornyokat, a városon vidáman keresztülfutó Miljacska ezüsthabjait, igazán aranyos város. Különösen a város körül levő magas hegyekről pompás, elragadó ilyenkor, verőfényben, napsugárban a kilátás” – szólt érezhető lelkesedéssel az utazó Bosnyákország fővárosáról.[8] Magyarhonból a legközelebbi út arrafelé a Dráván és a Száván át vezetett, természetes kapcsolat volt ez évszázadok hosszú során a két ország között. Délután hatkor érkezett meg a vonat Szlavonbródba, onnan folytatta útját a szerelvény a Száva folyón át ívelő hídon Bosznabródba. A különös élmények sora azonban már előbb hatalmába keríti a magyar embert, amint elhagyja a Drávát, már Eszéken is idegen kép tárul az utas elé. „Idegen nép, viselet, idegen, szokatlan föld. Az állomásokon tarka, népünktől teljesen elütő ruházatú, horvátul beszélő sokaság várja a vonatot.” Pontban este hét órakor Szlavonbród állomáson fölhangzik az utolsó hivatalos magyar szó: „Bosznabród, Sarajevo, Mostár, Raguza felé tessék beszállni!” – s a vonat kigördül az állomásról. Lénárth Imre azonban a tőle megszokott módon ezúttal sem mulasztja el megnevezni a csodát, amely magyar lelkét örömmel tölti el: „Néhány percig gyönyörködik szemünk, lelkünk a magy. kir. államvasutak impozáns, nagy kiterjedésű, emeletes, 12 tanerős iskolán. Fölemelő, lelkesítő tudat, hogy a magyar kultúra hatalmas várát pillantaná meg először a hazájába visszatérő honfi, s annak falai integetnek utoljára Isten hozzád-ot még a Száván túl is a haza távozó fiainak.” Már a Száva vashídján robogott a vonat, s Bosznia első városában, Bosznabródban már a minarett erkélyén turbános muezzin dicséri Allah mindenhatóságát, hálásan búcsúzik az alkonyuló augusztusi naptól, s köszönti az éjt.[9] Mielőtt átszállnának a keskeny nyomtávú bosnyák vasúti szerelvényre, régi ismerős hang köszöntötte az utazót: „Szervusz Mirkó gospon!” Egy régi iskolatársa volt, Szőke goszpon – a csáktornyai tanítóképzőben valaha így szólították egymást –, aki találkozásukkor már a szlavonbródi MÁV-iskolának volt a tanítója.

A korabeli útirajzok messze földön híressé és ismertté tették a Boszniában szertefutó, keskeny nyomtávú vasutat, amelyre ezúttal a magyar utasnak is át kellett szállnia. Lénárth Imre megjegyezte: a bennszülött bosnyák csak ezen zónázik. „A III. osztályok csinosak és szokatlan tiszták. Ez olyan közönséges, 36 embernek, 6 lónak való kocsi, rendes ablakokkal. Megvan neki az a hátránya, hogy belül nincs semmi ülőke. Ott mindenki áll. Aki meg elfárad, leül a padlóra. A legtöbb, különösen a hosszabb járatú utas azonban visz magával egy egylábú széket, melyet a derekához csatol hátul szíjjal.”[10] S miközben leszállt az augusztusi nap, vérvörös, haragos lett nyugat felől az ég, a hazatérő kecskenyáj kolompja behallatszott a fülkébe, a vándor a görbe ország fővárosa, Szarajevó felé haladtában történelmi emlékeibe mélyedt. „Hej, de régóta járjuk már mi magyarok ezt az utat, s mégsem jártuk, tapostuk ki elég jól. Több mint ezer éve, hogy csak néha-néha szorul le egy-egy magyar rajta. A csillagok halovány fényénél még halványabb régi dicsőségünk, sírba szállt nemzeti nagyságunk ideje, a halhatatlan Árpádok, Anjouk, Hunyadiak jutnak eszembe, s hosszan elmerengek a történelmi múltunkon.”[11]

Lénárth Imre rövid számvetése szerint a magyar királyok közül Szent László elfoglalta Horvátországot, Könyves Kálmán pedig már tovább ment a tengerre, Dalmáciába. Vak Béla volt az, aki 1135-ben már Boszniára is kiterjesztette uralmát, ő nevezte magát először Ráma királyának. Béla másodszülött fia, László, a Bosznia hercege címet viselte, ennek ellenére Boszniát kinevezett bánokkal kormányoztatta. Nagy Lajos királyunk 1353-ban vezette oltárhoz Kotromanich István bosnyák király leányát, Erzsébetet, s lett belőle magyar királynő. A török 1415-ben foglalta el az országot, 1463. év őszén Mátyás király hadai élén bevonult Bosnyákországba, s visszavette a töröktől az egy évvel korábban elfoglalt Jajcát. „Mátyás Ujlaky Miklóst – kinek nevét napjainkban is viseli az ősi családi fészek Szerémségben: Ujlak, horvátul Ilok közég – macsói bánná, s Bosznia kormányzójává nevezte ki, majd királyi címmel is felruházta.”[12] Ettől kezdve, egészen 1526-ig magyar bánok kormányozták Boszniát, majd a mohácsi katasztrófa nyomán meggyengült, s hatalmát vesztette magyar királyok után egészen 1878-ig török pasák parancsoltak az országban. 1876. júliusában az európai nagyhatalmak Berlinben megtartott konferenciáján döntés született Bosnyákországnak a monarchia részéről történő megszállására. Filipovich táborszernagy vezetésével rövid időn belül megtörtént az okkupáció. Eddig jutott Lénárth Imre Bosnyákországból című útirajzának második fejezetében, amikor a folytatásra tett ígért ellenére az útirajz közlése – a Szlavóniai Magyar Újság lapjain – megszakadt. A csákováci tanító alapos tájékozottságát ismerve, ezután következett volna a görbe ország szépségeinek leírása és magyar emlékeinek a bemutatása, ami a kései olvasó nagy bánatára – úgy tűnik végkép –, elveszett az időben.

Mint ahogyan töredékében maradt az utókorra Lénárth Imre Utirajzok a Balkánról – Montenegróból című útirajza is. Már dúlt a Nagy Háború, a frontokon a katonák már túl voltak az első nagy ütközeteken, odahaza Magyarország-szerte gyászolták a hősi halottakat, amikor Mérei Ignácz lapja, a Keszthelyi Hírlap 1914. augusztusának végén, a frontról érkező jelentések és beszámolók sorában „miután a jelen események aktuálissá teszik a montenegrói viszonyokat, álljon itt egy s más róla” megjegyzés kíséretében elkezdte közölni az egykori horvát-szlavónországi Julián-tanító úti élménybeszámolóját. Lénárth Imre társaival 1914. február utolsó napjaiban Dalmátország felől az Ungaro-Croata hajótársaság Visegrád nevű elegáns személyszállító hajójával érkezett Cattaroba. A montenegróiakkal történt első találkozása során a lakosok kedvező benyomást tettek rá: „A férfiak szépen, tisztán vannak öltözve. Övükben fegyver, saját maguk szőtte kék nadrágban, rövid kabátban, fehér gyapjú harisnyában, fejükön lapos, piros sapka, a lábakon bocskor. Az asszonyok fekete ruhát hordanak s nadrágszoknyát, de nem a pár év előtt keletkezett párisi divat óta, hanem az ősi montenegrói viselet ez, ami a hegylakóknál szélben, viharban igen praktikusnak bizonyult” – foglalta össze első élményeit partraszálláskor az utazó.[13] Az 1700 méter magas Lovcsen oldatában szlavónországi embernek nehezen ment a „szerpentinákban” történő fölfelé kapaszkodás. A megszólított helybeli emberek apró-cseprő bajokról, nélkülözésekről panaszkodtak, főként pénzhiányról, mint mindenütt a világon, de „ilyen nagy szegénység talán sehol sincs másutt. Albániát kivéve” – foglalta össze első benyomásait a vándor, útban a havas csúcsok felé. Előfordult azonban, hogy a montenegrói emberek „néha egyáltalán nem feleltek, félre néztek, vagy ha a náluk, Boszniában szokásos üdvözlési formát használtuk, kinevettek bennünket. Kocsisunktól később tanultunk egyet-mást, népszokást, po. hogy férfi nem szólít meg idegen asszonyt.”[14] Ami tehát első tekintetre szokatlan viselkedésnek tűnt, annak előbb-utóbb meglelték az eredetét és a magyarázatát. Útjuk során amint egyre magasabbra jutottak, kedélyük is egyre nőtt. „Szemünk-lelkűnk gyönyörködött az alattunk fekvő elragadó képen. Minden újabb kanyarulat új és új képet tár elénk. Itt egy várat veszünk észre, ott egy öblöt, odább az Adria bontakozik ki végtelen pompájában, majd egy falu tárul elénk a tengerparton. Nem győzzük szemeinkkel. A kilátás fönséges. Belátjuk az egész cattaroi öblöt, odább, Trebinje irányában a hercegovinál havasokat, fölöttünk rémes magasságban a Lovcsen hófödte csúcsait, minduntalan felhőkkel ölelkezve.”[15] 

Közben a kocsisuk felhívta a figyelmüket arra a sárgára mázolt táblára, amely a Monarchia határát jelezte. „Megálltunk, hogy 1–2 percre elbúcsúzzunk hazánktól, mert hát idegenben a Monarchia minden országában mégis otthon érezzük magunkat” – vált egyszerre érzékivé az útirajz hangulata. „Ezután már Montenegróban vagyunk, a Lovcsen kanyargó szakadékai között. A Lovcsen erős kulcsa a liliputi országnak. A múlt évben [az akkor már dúló Balkán-háború során – M. F.], az ellenünk készülő hadjáratra ide vonultatta föl az öreg Nikita hatalmas hadseregét, összes ágyúit, szám szerint hármat (a másik hármat Skutarinál összelőtték a törökök).” Igaz, azóta kaptak újabbakat a szerb testvéreiktől, s azóta ezekkel „taktikázik az Öreg”, hol itt, hol ott állítja föl országa határán őket egy csomóba, azután a félelemkeltés szándékával, tekintélyt parancsoló módon, „egy-két óráig sütögeti” őket, majd ezt követően tovább vonulnak a montenegrói tüzérek.

Hogy immár Montenegró területén jártak, az egyszerre kiderült abból is, hogy a Monarchia építette, ide vezető, gyönyörű műútnak egyszerre vége lett. Útjuk folytatásában már meg kellett küzdeniük minden lépésükért. „Az épített falak helyett lapos terméskövek vannak így-úgy, átabotában a meredek oldalon fölállítva.” Itt-ott vízmosások, felhordások nehezítették az előrehaladást. Volt, ahol teljes szélességében elmosta az utat a hegyoldalból leömlő zuhatag. „A határtól pár lépésre reá akadunk a montenegrói állam első funkcionáriusára, a fináncra s az útkaparóra. Egy-egy kövön kuporognak fogyatékos ruhában, fegyverük mellettük, a földön hever. Egykedvűen, némán, üldögélnek, ahogy elmegyünk mellettük. Nem sok vizet zavarnak. Nem kíváncsiak, mit viszünk, van-e elvámolni valónk. Meg se állítanak bennünket, mindössze a kocsis int nekik, hogy nincs dolguk, csak üldögéljenek tovább. Szemben velük egy fabódé. Ez a hivatalos helyiség egyben a lakás is. A Dalmát részről, mitőlünk senki se őrködik. Kocsisunktól megkérdem, vajon megmondaná-e az igazat, miért nincs finánc. Őszinte volt. Megmondta, hogy innen semmit se hozhatnak ki, mert semmi sincs az országukban.” Így jutottak el az első „valódi crnagóc” településre, Nyegus városkába, mely bölcsőhelye volt az akkor uralkodó Petrovics-Nyegus dynasztiának. „Itt született Nikita is. Itt őrizte fiatal, suhanc-korában a fekete kecskéit, juhait a kopár hegyoldalakon.” Szülőháza most is megtalálható az út mellett, a falu végén. Innentől azonban szóljon Lénárth Imre, a lelkes utazó: „Később szétnéztünk a városban, beszédbe elegyedtünk a néppel. Valamennyi szép, szálas, szikár, csontos alak, komoly arccal, tiszta ruhában. Önérzete, bátor föllépése, a beszédmodor, melyet e földhöz ragadt nép tanúsít, határozottan jó benyomást tesz az emberre. Mind katona-ruhában van, mit a tavalyi háború után kaptak ajándékba Miklós királytól, övükben pisztoly.” A nyegusi völgy után újra emelkedés következett, kocsijuk újra hegynek föl kapaszkodik. „Végre elértük az út legmagasabb pontját (1280 m) Innen minden felé, amerre csak a szem ellát, a legsivárabb, a legirtózatosabb képet mutatja Nikita birodalma. Kő hátán kő, a hegy mind kőszikla, kopasz szirt, melyen nemcsak hegy növényzet nincs, hanem egy maroknyi termőföld sincs rajta, vagy benne; mindent lehordott évezredekkel előbb az eső, a sziklarepedések, nyílások közül pedig a szélvész, amely itt ősszel és tavasszal dühöng legjobban. A mesebeli elátkozott országhoz hasonlít a siralmas föld, hol minden kő, minden fekete, a nyár rekkenő forró, a tél dermesztő hideg s embert alig láthatni. Itt-ott, az útkaparó házak mellett van két lépés széles, ugyanolyan hosszú kis kertecske, magas kőfallal bekerítve, nehogy a szél vagy az eső egy kis morzsányit is elvigyen. Drága föld ez nagyon! Meg kellett érte keményen szenvedni a tulajdonosnak: rémítő sziklahasadékokból életveszedelem közt, derékra kötött kötél segítségével egy kis bugyorban, vagy puttonyban rém keservesen hordják föl az emberek. Azért nem kellett ez ország senkinek sem, azért hagyta meg őket a török is, jóllehet, a többi föld köröskörül évszázadokon át az övé volt. Sem ember, se kecske, de még madár sínes e tájon. Rémséges csönd tölti be a vidéket, mely leverő, megdöbbentő.”[16] Ez talán a legszebb, a legmegindítóbb leírása a montenegrói tájnak, amely magyar író tollán született!

Lénárth Imre Montenegróból című útirajzának negyedik folytatása az ország fővárosában, Cetinyében tett látogatásukról szól – ennyi, ami a hírlapokban ránk maradt.[17] Írása töredékében – a befejezés hiányában – is méltó lezárása a történelmi Magyarországon tett utazásainak. Montenegróban ugyan a szívének mindenkor kedves magyar történelmi emlékeket nem talált, nem szólították meg őt a hódító királyaink legendái sem, a balkáni kis állam valóságával történő találkozás azonban mélyen megindította az akkoriban arrafelé fölöttébb ritkán előforduló magyar utazót. Az egykori csákováci tanító sorsát innentől sűrű homály fedi, alakja elveszett a Nagy Háború forgatagában, de meglepődnék, ha irattárak és könyvtárak mélyéről a legváratlanabb pillanatban lappangó munkája révén nem lépne megszokott derűjével az olvasó elé.

Különös alakja volt Lénárth Imre a horvát–szlavónországi Julián-tanítók közösségének: szerette hivatását, tanítói munkáját küldetésnek tekintette, helyzetének és szerepének igazi megértéséhez azonban szüksége volt a tágabb körültekintésből merített történelmi tudásra és ismeretekre. Ezt szolgálták a történelmi Magyarország különböző tájain tett utazásai, a magyar küldetés lényegének a felismerése. Olaszországi útjának tapasztalatai alapján megállapította: „Magas kultúráját szerencsés fekvésének köszönheti az ország.” A csákováci Julián-tanító volt olyan bölcs és körültekintő, hogy nemzeti önismeretének is meglelje a forrásait. Hogy sorsát hogyan alakította a Nagy Háború vihara, annak földerítésére további kutatások szükségesek.

Irodalom

Bernics Ferenc: A Julián akció – Egy „magyarságmentő egyesület” tevékenysége Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában, és a jelen (1904–1992); Pécs – Baranya Megyei Könyvtár, 1994. 179 p.

Fiume – Horvátországban; Szlavóniai Magyar Újság, 1908. november 22. 1. p.

A politikai jogok gyakorlását nem szabad elhanyagolni; Szlavóniai Magyar Újság, 1909. január 24. 1. p.

(yn) [Poliány Zoltán]: Ébred a magyarság; Szlavóniai Magyar Újság, 1909. január 24. 2. p.

Poliány Zoltán: Alakítsunk olvasóköröket; Szlavóniai Magyar Újság, 1909. április 18. 1. p.

Sáfrány István: Levél Vrdnikról; Szlavóniai Magyar Újság, 1910. március 6. 2. p.

Lénárth Imre fontosabb művei

Lénárth Imre (Csakovci): Körültekintés Szerémségben I–III.; Szlavóniai Magyar Újság, 1909. december 5. 1–2. p.; 1909. december 12. 1–2. p.; 1909. december 19. 1–2. p.

Lénárth Imre: Kirándulás a Magastátrába I–III.; Szlavóniai Magyar Újság, 1912. október 13. 1–2. p.; 1912. október 27. 1–2. p.; 1912. november 3. 1–3. p.

Lénárth Imre: Útirajzok Olaszországból I–III.; Szlavóniai Magyar Újság, 1913. május 4. 2–4. p.; 1913. május 11. 2–5. p.; 1913. május 18. 2–5. p.

Lénárth Imre: Emlékezés egy hontársunkról [tanító-gyilkosság] (elbeszélés); Szlavóniai Magyar Újság, 1913. június 15. 2–5. p.