„Itt nem lesz magyar irodalom”

Pákolitz István hagyatékában fennmaradt levelezés anyagában olvasható Lovász Pál 1965. november 18-án Pákolitz Istvánhoz és Tüskés Tiborhoz intézett levele, melyben a Tiszamentén című kötete kapcsán a következőket vetette papírra: „Ebben a kis kötetemben, melyet szerb nyomdász készített, rejtett árnyalata sincs a magyarkodásnak, csupán a szülőföld rögével való egybeolvadás érzelmét fejezem ki. Mégis nagy árat kellett fizetnem érte. Egy ízig-vérig soviniszta ember, aki annakidején magyarosította, majd 1918-ban visszaszerbesítette a nevét, főszolgabíró lett: mint a rendőrhatóság vezetője többször maga elé vezettetett. Faggatott, hogy miért írok verseket, hogyan merészeltem magyar nyelvű könyvet kiadni; végül felszólított, hogy 24 órán belül hagyjam el az ország területét. A zaklatás és a kiutasítás megviselt, mert szomorú esetek álltak előttem.” Lovász Pál azt is elmondta, hogy a járásbíróság előbbi elnökét ez a rendőrszolgabíró annyira megverte, hogy áldozatának a veséje leszakadt, és ebben az állapotban parasztszekéren vitette a magyar határra. „Súlyos idegösszeomlást kaptam, így vetődtem Budapestre, ahol az utódállamok akkori sovinizmusának sok tízezernyi eltávolítottjával együtt a megélhetésért való küzdelmet kellett elkezdenem. Azt is meg kell említenem – szól az önvallomás –, hogy éppen a szerbek között sokan álltak mellém, és mindent megtettek, hogy békés otthonmaradásomat biztosítsák, de a »rend« őre hajthatatlan maradt.”[1] Vajon Eszteleszky Gyuri esetében megbocsátóbb volt-e az újonnan berendezkedett szerb hatalom? Vajon neki elnézte-e Jankulov Szlavkó rendőri jogokkal felruházott szolgabíró, hogy a Jugoszláv Királyság területén magyar verseket írt, és magyar verseskötetet jelentetett meg? Vajon őt maga elé idézte-e, s ha igen – efelől az utókornak nem lehet kétsége –, őt mivel fenyegette meg? S a fenyegetésnek volt-e szerepe abban, hogy poétánk maga ellen fordította a fegyverét? Ez az, amit soha nem fogunk megtudni. A Lantos, a költőtárs is csak halkan köszönt el tőle Búcsúzó című versében.[2] Ő emlékezett meg síremlékének felszenteléséről is, amely 1923 mindenszentek napján volt:

Nem zavarja álmát bűnös földi élet.

Végzetes tettére elnézést remélhet.

Sírját felszentelték, fohász szállt az Égre:

Szegény Gyuri testvér, nyugodjál békébe’![3]

Eszteleczky Gyuri „költészete” nem több egy kisvárosi rímfaragó, önmaga szórakoztatása érdekében dalolgató fűzfapoéta kísérleteinél. Első, Óbecsén föllelhető verse, a Vasút-állomáson az Óbecsei Újság 1913. szeptember 7-i számának első oldalán jelent meg. Az Óbecse és Vidéke 1913. október 26-i számában közölt A csonka honvéd és unokája című verse alatt ez volt olvasható: „Írta és szavalta Eszteleczky György az október 18-án megtartott népköri banketten.” Ezek voltak a Julián-tanító első jelentkezései. Verseinek témája egyszerű és keresetlen: a legkézenfekvőbb helyzetek dalnoka volt ő. Verset írt az átmulatott éjszakákról, a másnapi fejfájásról, a józansági fogadalmáról (Fogadás), majd azonmód a „szárazság” értelmetlenségéről, az ihlet nélküli napok szenvedéseiről (Cudar józanság). Dalra ihlette őt a régi szerelem emléke (Óh. miért?) éppúgy, mint a tegnapi csalódás (Bár tudom), fájdogáló lélekkel kötne előnyösnek vélt alkut az ördöggel: reá üríti a poharát, csak vegye el tőle a megunt életét (Csereüzlet). Szenvedett a Virágtalan tavasz-ban, a könnyen adja át magát a Boldog boldogtalanság-nak: „csak az a szerelem örök, / Csak az igaz, nagy, végtelen, / Az, amelyik boldogtalan, / Az, amelyik reménytelen!”, Kivételes pillanata „költői munkásságának”, amikor lefordította, és a helyi lapban közölte Zmaj Jovan Jovanovits két versét, a Gondold meg magadba! és a Madár a kalitkában című költeményét.

Eszteleczky Gyuri a Tisza-parti város mindennapjainak vőfélye volt, szerény képességű rímfaragó, aki módfelett nehezményezte, ha nótázó kedvét nem méltányolta a hallgatóság. A sértettség, a közöny, a megbántottság, a csalódottság okozta a halálát – fölöslegesnek érezte magát, s talán ezért választotta az önpusztítást, amikor szembenézett a fegyverével. Így őrizte meg alakját egy ideig az emlékezet. Utána azonban nem maradt szinte semmi – vagy ha igen, akkor az halálának tisztázatlan körülménye. Illetve még valami – a Szonett című verse egy figyelmet érdemlő vallomás a költői sorsról.[4]

Szonett

Ne félj, a költő az sose szegény.

Ne félj, ha néha rongyos és kopott,

Bohém népnél ez lenni így szokott,

Kicsit könnyelmű mind az ily legény.

Nem tud tán élni; büszke vagy szerény,

S mert rá a Múzsa szent csókot lopott,

Sosem a földi jókért dolgozott.

A munka díja volt: Jövő, Remény.

De lelke kincstára az dús, tele.

S mind kincsét, örömmel rakja rád,

Eléd hozza az égnek csillagát.

Ha lelke szárnyain elszáll fölfele,

S szíved köré von fényes glóriát!...

Ne hagyd el hát a Múzsák bús fiát!

Eszteleczky György – Gyuri munkája

[Eszteleczky György]: Lelkem könnyei. Írta Eszteleczky Gyuri; St. Becsén – Nyomatott Lux Mihály könyvnyomdájában, 1921. 110 p.

Irodalom

A Magyar Királyi Államvasutak pleternicai elemi népiskola értesítője az 1915/1916. tanévről. VII. évfolyam; H. n. [Budapest] – Kiadja a Magyar Királyi Államvasutak igazgatója é. n. [1916] 26 [2] p.

Eszteleczky Gyuri veresei sajtó alatt; Tiszavidék, 1921. október 16. 2. p.

Eszteleczky Gyuri Lelkem Könnyei című 128 oldalas verseskötete megjelent és lapunk kiadóhivatalában is megvásárolható; Tiszavidék, 1921. november 27. 2. p.

R.: Eszteleczky Gyuri (halála); Tiszavidék, 1922. május 28. 1. p.

X.: Eszteleczky Gyuri (halála); Tiszavidék, 1922. május 28. 2. p.

További versei

Eszteleczky Gyuri: Vasút-állomáson; Óbecsei Újság, 1913. szeptember 7. 1. p.

Eszteleczky György: A csonka honvéd és unokája – Írta és szavalta Eszteleczky György az október 18-án megtartott népköri banketten; Óbecse és Vidéke, 1913. október 26. 1. p.

Eszteleczky Gyuri: Tudtad te már… (vers); Óbecsei Újság, 1914. február 15. 1. p.

Eszteleczky Gyuri: Zágrábi parkban (vers); Óbecsei Újság, 1914. március 22. 1. p. és Óbecse és Vidéke, 1914. július 5. 2. p.

Eszteleczky Gyuri: Pleternicai állomáson (vers); Óbecsei Újság, 1914. augusztus 2. 1–2. p.

Eszteleczky Gyuri: Óbecsén (vers); Óbecsei Újság, 1916. július 9. 2. p.

Lefőzve

Kicsi szobámnak nyitott ablakán

Kinézek olykor fél-fél éjszakán,

S valami édest, jólesőt érzek,

Hogy ki az éjbe, merengve nézek.

S bennem ilyenkor vágy támad, éled,

Megénekelni, óh szép éj, téged.

De amit érzek, nincs szavam arra,