A költő, aki túlélte a fejlövést. A romániai forradalom veteránja. Barlangász. A föld alatti gyönyörű világ szerelmese. Író, költő, műfordító. Publicista és művelődésszervező. A kolozsvári születésű Király Farkas (1971) mindez – és még sok minden más – egyben. Először – hol másutt?! – Muzslán találkoztunk. Többedmagával irodalomnépszerűsítő küldetésen vett részt felénk. Régen történt. Vagy a múltkor. Nézőpont kérdése. Az esztendők múlásával a múlt viszonylagossá válik. Az események egymásba csúsznak és összemosódnak. Nem könnyű teljes bizonyossággal egymáshoz illeszteni az emlékfoszlányokat. Annyi biztos: a későbbi évek során még számos alkalommal összefutottunk. Itt is, ott is. Az is megesett, hogy együtt terjesztettük a kultúrát. Határokon innen és túl. Szívélyes, ötletgazdag, örökmozgó személyként ismertem meg. Saját bevallása szerint keletien intuitív, szenvedélyes, olykor bipoláris figura, átmenet korok között, rendszerek között, államok és országok között, s még ki tudja, mik között. A friss József Attila-díjas alkotóval irodalomról, a társadalmi állapotokról és az életünket meghatározó köztes létről beszélgettünk.
A LEGSZEBB SZABADSÁG
Édesapád, Király László Kossuth-díjas költő, öcséd, Király Zoltán szintén költő. Amikor a három Király összeül, mennyi szó esik a költészetről és irodalomról? Szoktátok véleményezni egymás műveit?
– Természetesen sok szó esik a költészetről, általában az irodalomról. És nyilván több, mint egy nem irodalommal foglalkozó családban. De tévedés lenne azt hinni, hogy időnként összeülünk hárman, megiszunk egy rituális kávét, majd mindannyian elővesszük táskánkból a gondosan legépelt-kinyomtatott friss írásainkat, felolvassuk, majd jól kivesézzük azokat. Irodalomról másképp beszélgetünk, könyvekről, kiadókról, pályázatokról, és néha pletykálunk egy keveset ismerős vagy ismeretlen szerzőkről. Sztorizunk inkább, semmint elemzünk. A költői világaink, bár nyilvánvalóan sok a közös pontjuk, meglehetősen különbözőek, felesleges lenne összehasonlítgatni. Édesapám főleg verseket ír, de fordít is, és prózaíróként is jelentős műveket tett le az irodalom asztalára. Öcsém is elsősorban költő, de szintén sokat fordít, és emellett kiváló irodalomszervező, több szakmai szervezet oszlopos tagja. Magam is leginkább költő vagyok, de szeretek prózát írni, és sokat foglalkozom a zsurnál és a szépirodalom határán mozgó tárcaírással is. És ez így jó – mennyire unalmas lenne, ha mindhárman valamiféle családi szabvány szerint írnánk.
Édesanyád, Katona Éva a kolozsvári Állami Magyar Színházban játszott. Testvére, Katona Károly az Operában. Apai nagyapád falusi kántortanító volt a Székelyföldön. Király-ágon sok a tollforgató. Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy te vagy a családban a hetedik, akinek kötete jelent meg. Ilyen közegből érkezni sok impulzust adhatott alkotói tevékenységedhez. Mi mindent hoztál otthonról, és mi az, amit egyedül alakítottál ki – mind emberként, mind alkotóként?
– Anyai nagyapám pedig Kolozsvár egyik legmenőbb férfifodrásza volt, a környék egyik kulcsfigurája, hogy róla se feledkezzünk meg. A nagymamáim pedig, bár nem látszott rajtuk, jóságos tündérek voltak. Apai ágon valóban sok a tollforgató, hétnél is több, ám amikor az általad említett interjúban kérdeztek, hirtelenjében hetet sikerült összeszámolnom. Hogy pont a hetedik vagyok-e, vagy az öt és feledik, azt nem tudom, és nem is lényeges – mindenesetre az A hetedik író igen frappáns címe lett ama interjúnak, itt is megköszönöm beszélgetőtársamnak.
Ezekből a közegekből egy kifogyhatatlan csomagot pakolt össze az élet. Tizennégy éves koromig nagyjából kétharmad-egyharmad arányban éltem Kolozsváron, illetve Sóváradon, e székelyföldi, közelebbről sóvidéki faluban. Kolozsváron az iparosélet alapjait ismertem meg, Sóváradon tinédzser földműves voltam. Magyarán: megtanultam dolgozni, megismertem a munka becsületét. Mai napig szívesen veszem kézbe úgy a bontókalapácsot, a szúrófűrészt meg a franciakulcsot, mint az ásót-kapát, de még a suhintós kézi kaszát is. Kamaszként édesanyámnak a színdarabok megtanulásában segédkeztem, az úgynevezett végszavazásban, azaz én mondtam be az előző szereplő utolsó mondatát, amire anyámnak replikáznia kellett. Észrevétlenül szivárgott belém a színház, az antik görög drámáktól a népszínművekig – amiket aztán a színházban előadva is megnéztem. Édesapám játékból kérte a „segítségem” kötetek szerkesztésében, emlékszem, amint a szobában szétterített gépelt oldalakat rakosgatta. Emlékszem, amikor Az örök hó határa című remek elbeszélésében egy Victor Jara polbeat énekestől származó versszakot próbált elhelyezni, és azt kérdezte, szerintem melyik a jobb fordítás. Megnéztem a szövegeket, aztán az eredetit, és azt javasoltam: inkább írja bele a spanyol szöveget. Elfogadta az ötletem, így jelent meg. Most visszanéztem: tízéves voltam akkor. És módfelett büszke, mindkettőnkre. Ebből a pillanatból született jóval később az Út a tengerszemekhez című kötetem…
Fotó: Döme Barbara
S ha ez nem lett volna elég, a nyolcvanas évek információs sivárságának idején baráti biztatásra barlangászni kezdtem. Egy lezárt határok közötti létben ez volt a legszebb szabadság. És maga a csoda is: egy közönséges halandó számára láthatatlan paradicsomi világban mozoghattam sokáig. Egyszer kiszámoltam: ha emlékezetem nem csal, bő évtized alatt körülbelül egy évet töltöttem a föld alatti gyönyörű világban. Remélem, sosem felejtem el, milyen volt.
VISSZATÉRNI AZ ÉLETBE
Életed alakulását sokban meghatározta egy esemény. 1989 decemberében, a Ceaușescu elleni forradalom kitörésekor, sorkatonaként szolgáltál az aradi laktanyában. Őrségen álltál éppen, amikor feltűnt a lázongó tömeg. A történelem, ugye, gyorsan helyére tette a romániai forradalmat, azonban az események sűrűjében, több évtizede tartó kommunista terror ismeretében, katonaemberként adott helyzetben nyilván nem volt könnyű eldönteni, hogyan kellene helyesen cselekedni. Mit tettél?
– Valóban, ezt dobta nekem a gép. És nemcsak a forradalom kitörésekor, hanem ’90 április elejéig szolgáltam. Mit tettem? Hogy ne keveredjek ellentmondásba önmagammal, inkább a figyelmedbe ajánlom egy bejegyzésem a közösségi oldalról.
„Reggel van, vagy délelőtt, ezt már senki nem tudja, oly régóta vagyunk ébren. Az aradi belvárost és a kaszárnyát (a várat) elválasztó hídnak a város felőli hídfőjét biztosítjuk. Nagyjából heten-nyolcan, állig felfegyverezve (azaz nagyjából 150 éles tölténnyel fejenként). Velünk szemben körülbelül kétezer ember az utcán. Mindenre elszántak. Ideiglenes parancsnokunk egy hadtápos főtörzsőrmester, plutonier adjutant Gxxxx – tök román, mint mi is.
Egyszer csak könnyezve odafut hozzánk Harminc nevű bajtársunk (Hxxxx, háromnegyed részt magyar), akinek volt egy titkos BIC rádiója, amolyan fülhallgatós (ezért önmagában haditörvényszék járt volna akkor), és a fülünkbe suttogja: Ceaușescu elmenekült!
Könnyeztem, de mennyire…
Fél perc múlva a tömeg is értesült erről. Elkezdték skandálni: Ceaușescu elmenekült!
Az öröm egy percig, ha tartott. Utána pedig ránk szegeződtek a tekintetek, egyre több. Láttam, hogy ez a sok ember át fog törni rajtunk. Még ha bele is halnak – hiszen a laktanya bejáratát légvédelmi géppuskák védték, ami… Hát mindegy.
Láttam, hogy a tömeg hamarosan nekünk indul. Kétesélyes. Vagy átengedjük őket, és főbelövés lesz a vége. Vagy szembe szállunk, és darabokra tépnek. Hirtelen ötlettől vezényelve kiálltam a híd – nem nagy cucc, kétsávos út vezet keresztül rajta – közepére, és lassan, jól láthatóan lecsatoltam a mellemen fekvő kalasnyikovról a bajonettet, azt a tokjába tettem, a karabélyt pedig a hátamra fordítottam, csővel a föld felé. Mire szóltam volna Exxxxnek, Zxxxxnak, Uxxxnek (a román hadsereg krémje, ugye) és a többieknek, már ők is megtették.
És maradtunk sorfalban. Ha eltaposnak, hát eltaposnak.
Nem tapostak el. Maradtak ott, ahol voltak. Elkezdték skandálni, hogy ’Armata e cu noi!’ ’A hadsereg velünk van!’
Aztán megdobáltak szaloncukorral. Nagyon.”
A sok x azért van itt, mert csak a saját nevemmel gazdálkodhatok szabadon. Azt viszont tudni kell, hogy a Hxxxx-en kívül egyik sem román név. Honi soit qui mal y pense…
„A költő, aki túlélte a fejlövést” – olvasom rólad. A romániai forradalom alatt ugyanis fejlövés ért. Tizennyolc éves voltál akkor. Egy sisaknak és a szerencsének köszönheted, hogy túlélted. Azóta is úgy tartod, hogy az az advent az újjászületést jelenti neked. Pontosan mi történt?
– Pontosan nem tudom, hiszen a neuronjaimnak kábé tizede működhetett akkor a kimerültség miatt, de nagyjából a következő.
Elfoglaltam a helyemet a fa mögött, ahol kijelölték, és figyeltem. Egyszer csak azt láttam, hogy egy mozgó járműből rálőnek a bajtársaimra. Ekkor úgy döntöttem, a kocsira lövök. Azt akartam, hogy ne támadjanak tovább. Kommunikációs eszközök nem álltak rendelkezésünkre, nem tudtam, hogy valaki megsérült-e. Ezután egy hatalmas ütést éreztem a fejemen, és zúgást hallottam. Majd minden elsötétedett, semmire nem emlékszem. Nem tudom, meddig voltam eszméletlen, de szerintem hosszú percekig. Amikor az ütést éreztem, még mindenki összevissza lövöldözött, ám amikor magamhoz tértem, síri csend vett körül. A fejem zúgott, a szám és az orrom tele volt sárral. Tudtam, hogy semmi más nem történhetett, minthogy meglőttek. Persze a sisakomat nem mertem levenni, hogy megbizonyosodjak a dologról, hiszen bármikor újra célba vehettek. Azt sejtettem, hogy a szemközti szállodában bujkáló szekusok akartak lelőni, miután észrevették a fegyverem torkolattüzét. Közben próbáltam mozgatni a kezem, lábam, nyakam, lássam, mennyire sérültem meg. Szerencsére tudtam mozogni.
Érdekes, hogy bár harmincan voltunk a szakaszukban, a parancsnokunk csak tizenöt sisakot tudott szerezni. Wxxx bajtársamon nem segített, az ő sisakján úgy ment át a lövedék, mint a kés a vajon: elől be, a homlokcsonton át, a tarkón ki, és aztán hátul is kilyukasztotta a sisakot. Hogy mivel lőttek, akik lőttek, senki nem tudja. Az enyémről lepattant a lövedék. Ott volt a töltény nyoma a fémen, de nem lyukasztotta át. Ez volt a szerencsém, ha nem így történik, most nem beszélgetnénk.
Hogyan emlékezel vissza azokra a napokra, és az ott átéltek mennyire hatottak ki későbbi életedre és világnézetedre?
– Itt válna parttalanná a beszélgetésünk, hajnalig sem fejeznénk be, ezért udvariatlanul csak annyit mondok: szerencsére utóbb már képes voltam visszaemlékezni, és nem újra meg újra átélni. Érdekes állapot a poszttraumatikus stressz, főleg, ha minden segítség nélkül kell kimászni belőle. Mert a román hadseregnek eszébe sem jutott foglalkozni a veteránjaival. Persze lesz olyan olvasó, aki gondolja, hogy ó, hát az a néhány nap, esetleg egy-két hét nem is jelentett semmit. Ez sajnos nem így működik. A későbbi életemből sok esztendővel fizettem egy olyan forradalom ideáljaiért, amely forradalmat szinte azonnal elloptak, és a maradékait mindmáig lopják.
Erről az időszakról egy regényt írtál Sortűz címmel, amely 2018-ban elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia Könyv Nívódíját. A mű erőssége, hogy négy különböző nemzetiségű, eltérő kulturális és szociális hátterű sorkatona nézőpontjából láttatja a romániai forradalmi zavargásokat. A multikulturális létállapot mekkora mértékben befolyásolta – mind pozitív, mind negatív tekintetben – a mindennapokat? Nemcsak a hadseregben töltött időszakra gondolok.
– Tizenöt éves koromban vertek ájultra „a románok”, a törött orrom miatt azóta is horkolok, a hölgyek nagy bosszúságára. Ismerős? Holott nem jó a megfogalmazás: egy bizonyos, román fiatalokból álló csoport vert meg engem és a cimborámat. Mint később kiderül, egy magyar is volt közöttük, és talán ő rúgott a legerősebben. Mármost ha ennek árnyékában élném az életem, annak milyen minősége lenne? A multikulturalitás egyszerre nevel nyitottságra és óvatosságra. De ezt pont itt magyarázzam?
Zentai történet. Filmfesztivál kapcsán veszek részt egy beszélgetésen. Szóba kerül a Sortűz, hát beszélek, megszólítom a közönséget, a részt vevő diákok bekapcsolódnak. Kisvártatva megszólal egy nálam-nálunk évtizeddel idősebb úr, és elkezd mesélni a maga szolgálatáról a JNA-ban, Szlavóniáról, Arkan tigriseiről. A hajam, hajunk égnek áll. Befejezi, megköszönöm neki. Tudod, mi volt a befejező mondata? „Én erről még soha nem beszéltem.”
Ez és a hasonló reakciók akkor is előre lendítenének, ha esetleg nem akarnám. Hogy miben? Talán abban, hogy megértessem: a veteránokat segíteni kell visszatérni az életbe.
ELSZÁNT IRODALMI KOMMANDÓ
Leszerelés után nem kevésbé mozgalmas időszak következett az életedben. Kémia–fizika tanári szakon, illetve reklám- és gazdaságpszichológiai szakon tanultál, továbbá bizsukat gyártottál és ipari alpinistaként is dolgoztál. Hogyan lett mindebből irodalom, és mennyire tudod kamatoztatni alkotói tevékenységed során a molekulákat, a bizsut és a reklámpszichológiát?
– Irodalom alapból volt, már gimnazistaként írtam, persze nem közlésre szánt verseket – ha a Securitate olvasta volna a zsengéim, azonnal a székhelyük pincéjébe visz egy kis zongorázásra. Azaz gumibotos talpverésre… Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ennyi mindennel foglalkozhattam – bár nyilván a pénzkeresés, minél több pénz keresése volt a célom, és ugye a pénz ott van, ahol a kockázat meg a kockázat helyes felmérése. Írásaimból nagyon sokszor visszaköszönnek ezek az idők, élmények. A kémia és a fizika – nos, pontosan olyan, mint a költészet: megvannak a törvényszerűségei, amelyeket ha megismersz, akkor tovább tudsz lépni, ki tudsz törni a keretekből. A reklámpszichológia inkább a munkámban segít.
Innen nézve a kilencvenes években pezsgő irodalmi élet zajlott Kolozsváron, hiszen azok közül, akik akkor kezdték a pályát – Fekete Vince, Orbán János Dénes, Karácsonyi Zsolt stb. – ma már többen is megkerülhetetlen szereplői a magyar irodalomnak és irodalmi életnek. Hogyan emlékezel vissza az akkori szellemi közegre, és mennyire befolyásolta az irodalmi pályád kialakulását?
– Ó, hát itt egy nagyon hosszú névsort lehetne mutatni. Egy nagyon szép évtized volt számomra, rengeteget tanultam, talán valamennyit tőlem is tanultak néhányan. Száz névből egyet hadd emeljek ki: Bréda Ferenc volt a generációnk mestere és kovásza. Mondhatni: az ő köpönyegéből bújtunk elő. Vagy inkább az alá bújtunk be és ott váltunk elszánt irodalmi kommandóvá? Talán az utóbbi.
spontán
Király Farkas
kilépek a lakásból,
a lift ott van. nem kell hívnom.
valaki küldi. valaki titkos?
ó, bárcsak sütne a nap, gondolom,
és elkezdem felhúzni a rolót.
süt a nap. bár esne! és esik.
semmi köze,
remélhetőleg semmi köze
a semmilyen erőforrást nem kímélve
nagy gonddal előkészített
spontán forradalmak
elő- és utóhangjaihoz.
süssön. essen.
az oroszlánok közben eltűnnek
felhőkben lebegő barlangok mélyén.
a lift ott vár,
bármelyik épület akármely emeletén
lépek ki a folyosóra.
félelmetes kényelmi szolgáltatás.
a gondoskodás megnyilvánulása.
hogy tudjam, hogy tudják.
huszonegyezer-nyolcszáztizenhét virág
van a ma általam lopott három orgonagallyon.
plusz-mínusz ötszáz.
senki sem tökéletes.
ennyi belefér.
loptam.
papír repülő. gyermek hajtogatta.
kidobta az ablakon, juhé! és kész.
ennyi az eksztázis. repült, zuhant.
kell-e több? minek? kinek?
kétszázhatvanezer hámsejt vált le rólad
az utóbbi hónapban ebben s ebben a szobákban.
helyszínek felsorolva, betűrendben.
bárcsak sütne a nap, gondolom
belépve a liftbe.
bár esne.
árnyékod a tükrön.
lentről, fentről indulok, indulsz.
a földszinten szólnak: menjünk.
tarkómba nyomják a karabély csövét.
(és aztán elveszik tőlem a tollam)
KULTÚRAKÖZVETÍTÉS MINT KÜLDETÉS
Az elmúlt mintegy három évtizedben íróként, költőként, újságíróként, műfordítóként, nem utolsósorban szerkesztőként több lapnál, folyóiratnál és kiadónál is dolgoztál: Előretolt Helyőrség, Erdélyi Híradó, Szabad Föld, Napút folyóirat, Napkút Kiadó, Ambroozia, Országút, tegnap.ma. Ez a szerteágazó jelenlét az irodalomban és annak vidékén mennyire serkenti az irodalmi tevékenységet, lévén, hogy az állandó kulturális pezsgés alatt újabb meg újabb impulzusok érnek, ugyanakkor ez az aktivitás mennyire rabolja el az időt az alkotómunkától?
– Van, aki csak arra vár, hogy elérkezzen életének az a szakasza, amikor hátradőlhet. Az én habitusom nem ilyen. Kolozsváron is hozzám hasonló figurákkal hozott össze a sors – említettünk is neveket az imént. Magyarországon is ilyen kollégákkal ismerkedtem meg. Szondi György, a Napút/Napkút vezetője egy örökmozgó. Az Ambroozia folyóiratot, mily érdekes, Dunaszerdahelyen alapítottuk meg három győri barátommal – Sütő Csaba Andrással, Szalai Zsolttal és Zsávolya Zoltánnal. Nem feledkezhetek meg Bágyoni Szabó Istvánról, aki az áttelepülésemkor és azt követően is sokat segített. Turczi István, a Parnasszus „művek” nagymestere szintén. Szép volt az Irodalmi Jelennél is dolgozni, Böszörményi Zoltánnak köszönhetően ismertem meg a „mobile office” fogalmát akkor, amikor a Covid-járvány még rossz álom sem volt. Az Országút pedig életem legszebb és legnagyobb kihívása. Olyan személyiségek szavaztak bizalmat nekem (is), mint Kodolányi Gyula, Mezey Katalin és más, nem irodalmár személyiségek, akiket feltétel nélkül tisztelek – ők az Országút szerkesztőbizottságának tagjai: Entz Géza, Farkas Ádám, Gazsó L. Ferenc, Orosz István, Zelnik József. A csapatom is kiváló, nevüket az Országút impresszumában lehet megtalálni (orszagut.com/impresszum). Serkentenek a lehetőségek, mert mindegyik kihívás, mert mindig újabb feladatokat kell megoldanunk, aminél – a tanulásnál, a sikerélménynél – szebb dolog nincs is e világon. És ez is alkotómunka: felépíteni nulláról egy tervezett paraméterek szerint működő online folyóiratot legalább akkora alkotás, mint megírni egy novelláskötetet. Legalábbis számomra.
A legutóbbi ilyen jellegű projektumod a 2021-ben alapított tegnap.ma portál, amelynek társalapító főszerkesztője vagy. A videoenciklopédiaként meghatározott honlap működtetése érdekében Döme Barbara íróval közösen járjátok a Kárpát-medencét. Miről szól a tegnap.ma, mivel találkozhat az érdeklődő, ha idelátogat, és milyen tapasztalatokkal gazdagodtok ezen irodalmi expedíciók során?
– Az enciklopédia lényege, hogy videón megörökítsük a kortárs szerzőinket, amint felolvassák műveiket. Persze nem mi találtuk fel ezt a műfajt, sok kulturális portálon fellelhetők efféle videók. A mi sajátosságunk és talán erősségünk az, hogy csak videótartalmat publikálunk, rövid és linkekkel tűzdelt ismertetőszöveggel. A portál nagyon erősen indexelt és kulcsszavazott. Eleinte minket is meglepett, hogy a legjelentősebb szerzőkre rákeresve is első-második helyre teszik a keresők a mi felvételeinket – később annál nagyobb lendületet adott ez a felismerés mindkettőnknek. Döme Barbara pedig olyan személyiség, aki értékeli ezt a motivációt, akivel folyamatosan tudok ötletelni, előre lépni, fejleszteni, aki elkötelezett a küldetés mellett – kívánhat-e ember többet ebben a szakmában… Amúgy igen: erős anyagi támogatásnak helye lenne, de mind látjuk, baj van a világban.
Az általunk felkért szerzők, talán egy-két kivétellel, szívesen vesznek részt a projektben – vagy hogy mondjam magyarabbul –, akkor is, ha adott esetben csupán egy konyakmeggyes bonbont tudunk felajánlani honoráriumként. Fontos hozzátennem: a kameráink előtt eddig minden szerző csodálatos előadónak bizonyult, aminek külön örülünk, velük együtt. Nem elhanyagolható részlet.
Hogy miért csináljuk ezt? Viccesen: mert reméljük, hogy egy idő után majd megkérdezik: hogyan csináltátok ezt? Komolyan: két fontos célunk van. Az egyik, hogy a manapság javarészt online mozgóképekből tájékozódó ifjúságot – oké, az erre fogékony részét – megkínáljuk egy olyan irodalmi videócsomaggal, amely elvezetheti őket a könyvespolchoz, a könyvekhez. A másik, hogy a tanárok, és itt elsősorban a szórványbeliekre gondolunk, hozzáférjenek egy olyan ingyenes kortárs irodalmi adatbázishoz, amelynek segítségével meg tudják mutatni a diákoknak, hogy íme, itt egy-két-sok szerző, aki igenis élő személy, ilyen a haja, ilyen a hangja, így ad elő, végeredményben: egy köztünk járó hús-vér ember, még ha nem is jut el, nem tud eljutni a Kárpát-medence minden iskolájába.
KELETIESEN INTUITÍV ÁTMENET
Beszéljünk az alkotómunkádról. Prózát és verset egyaránt írsz. Habitusod szerint melyiket érzed közelebb magadhoz? Esetedben a téma választja a műfajt, vagy inkább a szerző?
– Hú. És még egy hú. A téma nyilván műfajt választ magának, de időszakot nem tud. Valahogy úgy működik ez, hogy egy időre előtérbe kerül a költő, a szenvedélyes, asztalra csapós, hisztis, akár bipoláris figura, aki megír egy köteg verset, aztán eltűnik. Aztán előkerül a prózaíró, a régóta dédelgetett ötleteivel, és nyugodtan, szarkasztikusan, vitriolosan belevág a prózaírásba. Aztán elmegy, visszajön a költő. Ha épp egyik sincs jelen, akkor fordítok – aminek egyik legérdekesebb része, hogy időnként olyan szavakat írok le, amelyeket magamtól sosem használnék.
Költészeted kísérletezések sorozataként is felfogható, amelyben a kötött formáktól kezdve a játékos megoldásokig sok minden megtalálható: az abszurdtól a haikuig, a posztavantgárdtól a népi motívumokig, a képversektől a szóáthúzásokig. Költészetedet egyféle artisztikusság jellemzi, amely sok esetben az esetlegességet hangsúlyozza. Mennyi köze lehet ehhez az élettapasztalatodnak, vagy inkább csak alkotói habitus kérdése?
– Hogy pop cult nyelven fogalmazzak: mindig a new school, az avantgárd vagy annak épp aktuális neo vagy poszt változata dübörög és azt hype-olják. De nem hinném, hogy maradandót tudnak alkotni azok a költők, akik nem ismerik az old school erényeit és hibáit. Ha nem tudnék tíz perc alatt írni egy vállalható disztichont, szapphói strófát vagy nyolcsornyi felező tizenkettest, nem foglalkoznék költészettel. E tudásomat időnként szeretem megvillantani, miközben előszeretettel írok szabad verseket, erőteljes tipográfiai beavatkozásokat is beépítve a szövegekbe. Élettapasztalat? Cenzúra. Habitus? Megbotránkoztatás, elgondolkodtatás.
Novelláidat szintén a játékosság határozza meg, csak más módon. Itt a formai kísérletezés helyett inkább a tartalomra, a történetre összpontosítasz. Kisprózáid világa a mi világunk, és mégsem az, legyen urbánus vagy épp balladai, mindig nevezhetjük abszurdnak, néha dúsított, máskor mágikus realizmusnak, ami a huncut székely humort sem nélkülözi. Milyen szerinted a jó novella?
– Ez fura lesz, de: nem tudom, hogy milyen a jó novella, milyen kell legyen a felépítése, az íve, a valamije. Csak azt tudom, hogy milyen novellákra emlékszem. Maupassant. Mózes Attila. Miért ne: Döme Barbara. De Sándor Zoltán is, és kérem a szerkesztőt, hogy ezt ne húzza ki. „Saját Vietnámunk is van”, mondja egyik novellád szereplője. Egy novella attól jó, hogy van benne egy felejthetetlen mondat. Ha több van, annál jobb. Ha egy sincs, akkor meg mehet a kukába. Amúgy jól látod, szeretem a balladai felépítést, ahogyan a mágikus realizmust is, hiszen mennyire szép tömören megírni azt, ami szinte, majdnem, kis híján, hajszálon múlóan már-már lehetséges lehetne, de…
Több kötetet – verset, prózát egyaránt – fordítottál le román nyelvről magyarra. Mennyire követed a kortárs román irodalmat és művészetet általában, és ez mennyire segíthet abban, hogy bizonyos társadalmi kérdéseket árnyaltabban láss és értelmezz?
– Nincs kapacitásom követni a román irodalmat, hiszen a magyar irodalom követéséhez is meg kellene háromszoroznom magam. Tudod, széles az irodalmi préri meg hosszú, s nap mint nap tágul. A magyar is, a román is. Ebbe most ne menjünk bele. Néhány általam érdekesnek tartott szerző tevékenységét követem, esetenként az általuk ajánlott szerzők írásait is elolvasom. De e kevésből is sok érdekességet tudok leszűrni. Ne feledjük, hogy onnan jövök, ahol az európaiságba erősen beékelte magát a Balkán néhány évszázad alatt, és egyebek mellett emiatt is a gondolkodásom nem nyugatosan lineáris, hanem keletiesen intuitív. Csak érdekességként: Romániában a kültéri feliratokban, legyen az bolt, csárda, gyógyszertár vagy akármi más, nem használják az ékezeteket. Mert úgyis kitalálod. Én ki. Te? Biztosan nem. De attól még működik az ország, a turizmus, a minden.
Átmenet vagyok, barátom. Korok között, rendszerek között, államok és országok között, s még ki tudja, mik között.
ERDÉLY ELŐNYE… ÉS HÁTRÁNYA
Harmincévesen települtél át Kolozsvárról Budapestre, tehát már formált egyéniségként. Aktív írói korszakod viszont immár két évtizede Magyarországon éled. Ekkora váltás esetén nyilván elkerülhetetlen a két világ összehasonlítása. Mi az egyiknek, és mi a másiknak az előnye, illetve a hátránya?
– Harmincegy évesen. Erre egyszerűen tudok válaszolni. Magyarország hátránya, hogy nem Erdély. Románia hátránya, hogy nem Erdély. Jöhetnek a kövek. Erdély hátránya pedig az, hogy már egyre kevésbé Erdély. Előny? A szerválónál, nevezd meg te, én nem tudom, ki is az.
Nem sokkal áttelepülésed után jelent meg Hosszú árnyékok földje című versesköteted, amelyben az egyik versben a következőt írod: „színes lepkék / törött nyarak szilánkjai / elhozzák szárnyaikon / a hegyek közt ragadt / gyerekkorom”. Mi hiányzik legjobban Erdélyből, és mi az, amit sohasem fogsz megszokni Magyarországon?
– I’m a Bozgor there, I’m a Román here,
I am an outcast everywheere, (sic!)
Parampammpamm, parampammpamm…
