Az Emelődaru nem áll le!

Az önkiszolgálóban rágógumit vásároltam. A kasszánál bóklásztam, amikor az előttem sorban álló ember visszafordult. Törtei Jóska! Megöleltük egymást, mert évek óta nem találkoztunk, megbeszéltük a találkozót, s amikor kiment, izgalmamban megkérdeztem az eladót, tudja-e, ki volt ez. „Nem vagyok zentai…” – volt a válasz, s már le is lohadt a lelkesedésem. A Zentai Emelődarut nem csak szülővárosában kell ismerni. Ő országunk egyik legnagyobb legendája birkózásban, akinek meccseiről még most is beszélnek az emberek, hiszen például a Zenta–Spartacus rangadó előtt még a másik legenda, a világbajnok Refik Memišević is bekötötte a kezét, és sérültet jelentett, csak hogy ne kelljen szembenéznie a hazaiak kolosszusával.

Jóska, régen láttunk! Hogy vagy?
– Tizenkét éve Németországban élünk, sajnos a sporthoz nem sok közöm van. Az én időm lejárt, fájnak a térdeim, de sok egyesületből még ellátogatnak hozzám tanácsra, megoszthatom velük a tapasztalatokat. Az edzősködést viszont nem vállaltam, bár volt róla szó. Én katonás fegyelem mellett töltöttem a sportolóéveimet, manapság azonban a gyerekeket már nem lehet olyan módon hajtani, mint annak idején minket Nikola Vukov bácsi. Most tízpercenként vizet kell inniuk, mert „kiszáradnak”, nem lehet rájuk szólni, semmilyen módon fegyelmezni. Ez nem az én stílusom. A birkózás nagyon kemény sport, ma viszont már az apró kis szabálytalanságokat is büntetik. A mi időnkben „odatettük” a fejünket, hogy érezzék, a szőnyegen vagyunk. Aztán jöttek a lányok is, s bár soha nem voltam híve a női birkózásnak, el kell ismerni, hogy manapság már kiváló képességű lányok vannak, és érdekes meccsek. Annak idején a legidősebb lányom is birkózgatott, ma meg kérdezgeti, annak idején miért nem segítettem neki. A haverok megmaradtak, tartjuk a kapcsolatot. Kint élünk tehát, még dolgozok, sajnos keveset járok haza, így például a Nemes testvéreket is keveset láttam. Tisztelem az eredményeiket, de én már inkább a múltra emlékezek. Sokszor gondolkodok azon, miért is kezdtem én el birkózni, és saját hibámként említeném meg, hogy azt hittem, az én karrierem örökké tart, én leszek mindig a legerősebb. Megállom a helyem az életben is, de nagyon hiányzik a versenyzői korszak. Szép volt az az időszak, amikor edzőtáborokba jártunk, versenyekre mentünk.

Manapság a legjobbakat szinte egész évben edzőtáboroztatják, kezdve a téli magaslati felkészülésektől, s végig időzítenek a nagy versenyekig.
– Mi is sokat jártunk edzőtáborokba, de ez azért akkor még nem volt annyira jellemző. Ha visszagondolok, egész évben két és fél hónapot készültünk az Eb előtt, meg ugyanennyit a vb előtt. Hogy most többet lehetnek külföldön, az nyilván annak is az eredménye, hogy nőtt az anyagi keret erre, de az is közrejátszhat, hogy a mi időnkben igen kemény bajnokságok voltak, a klubok között nagy volt a versengés. Voltak tehát edzőpartnerek, és a ligameccseken élesben próbálhattuk ki, ki hol tart. Abban az időben itthon és külföldön is nagyon odatettük magunkat, mert ily módon szerettünk volna kitűnni, hiszen jó volt itt az élet, de mégiscsak egy szocialista országról volt szó. Mindent összevetve, az akkori szövetség pontosan látta, hogy a klubokban kemény munka folyik, manapság pedig nem nagyon tudsz felsorolni hármat, ahol rendesen folyik a munka. Hallottam már a magyar akadémiai rendszerről, s érdeklődök a magyarkanizsai akadémia iránt is, le a kalappal előttük.

Említetted, hogy sok egykori birkózóval tartod a kapcsolatot. Az itteniekkel is?
– A jó barátokkal igen, a többiekkel sajnos nem, főleg a mostaniakkal.

Nyilván a múltban sem volt könnyű világeredményeket elérni, de azért annyival könnyebb lehetett, hogy a Szovjetunióból egy volt csak. Most olyan kaliberű versenyzővel akár tízzel is összetalálkozhatsz, hiszen nemcsak a volt tagköztársaságok jelennek meg „oroszokkal”, hanem már egész Európában honosítják a második, harmadik, negyedik vonalat. Ennek fényében hogyan látod a mostani birkózást?
– A honosítást alapjában véve elítélem, de sajnos most ez a trend. Érzelmileg nyilván más átélni azt, amikor az embernek a saját himnuszát húzzák, erre egy honosított versenyző soha nem lesz képes. Ha megnézzük, a Szerbia által honosított versenyzők kiválóak, hiszen azok voltak a saját országukban is, ha csak Datunasvilire vagy most Korazovra gondolunk. Csak azt szeretném tudni, ezek a sportolók mennyire érzik át a szerb színekben elért eredményeket. Szerintem semennyire, nekik más jár a fejükben. Egyébként ez ellen nem lehet semmit sem tenni, a fociban is így van. Egykor a német válogatott sem ez volt, mint a mai. Arra a kérdésre, hogy mely időszakban volt könnyebb birkózóként eredményt elérni, csak azt tudom mondani, minden idősebb nemzedék azt vallja, hogy a fiataloknak egyszerűbb. Így beszélt annak idején Branislav Simić olimpiai és Horváth István világbajnok is. Most meg én jövök ezzel a szöveggel! De tudom, hogy ez nem pont így van, bár mondom, nem kísérem annyira a birkózást, a szabályokat… Nálunk csoportok voltak, onnan kellett továbbjutni, s az sem volt könnyű. Aztán sorszámokat húztunk, ott már a szerencse is közrejátszott. Bevallom, én mindig a nehezebb sorsolást akartam. Ha könnyűvel kezdtél, elbíztad magad. Akkor születtek a legnagyobb eredményeim, amikor keményebb ellenfelekkel kezdtem. Igazából akkor is, és most is a felkészültségről szól minden. Nekem csak az nem tetszik, hogy két harmadik hely van. Bronzérmes csak egy van! Nem rossz dolog viszont a vigaszág, de igazából ott is helyt kell állni. Manapság már nem tudod, milyen a jó sorsolás, mert a régebben gyenge csapatok is felzárkóztak, meg itt van az említett honosítás is.

Ilyen orosz fölény mellett nyugatabbra hogyan lehet rávenni a gyerekeket, hogy birkózással foglalkozzanak, hogyan lehetnek eredmények?
– Nyilvánvalóan egyre nehezebben, bár mindenhol megjelenhet egy kiugró tehetség. A mostani állapot nyilván nem népszerűsíti jobban a birkózást, bár az utóbbi világversenyeken azért elfogadható számú néző jelenik meg, de marketingszempontból még most sem tudunk előrelépni. Nekem az nagyon fájt, hogy évekkel ezelőtt ki akarták zárni a birkózást az olimpiai családból. Nem is tudom, kinek a fejéből pattanhatott ki ez az őrült ötlet, holott most meg nézhetjük majd a breakdance-et, de olyan bolond ötletet is hallottam már a németeknél, azt is olimpiai sportággá akarják tenni, hogy meglovagolnak egy farudat, mint a boszorkányok, s abban versenyeznek, ki tud szebben járni, lovagolni vele! Ez nem vicc, Németországban már rendeznek ebből országos bajnokságot!

Amikor legutóbb találkoztam veletek, Erik fiad már javában focizott. Most mi újság vele?
– Erik 21 éves, és nagy tehetség, mert a foci mellett kiválóan kosarazik és birkózik. Én akkoriban nem voltam ilyen sokoldalú, meg a mi időnkben arra volt jó a foci és a kosárlabda, hogy ki bírja a másikat földhöz vágni. Én nem voltam jó focista, de a gyerek igen. Szívós, kitartó, belekóstolt a birkózásba is, tartományi szinten első lett, de én nem erőltettem. A foci azonban maradt, de ott nagyon nehéz feljebb jutni, s azért nem akkora kiugró tehetség, mint egy Ronaldo vagy Messi. Kísérem az eredményeit, de velem nem volt szerencséje ebben a tekintetben, mert nem bírt sokat beszélgetni velem a labdarúgásról. Meccsen csak szidom őket, hogy nem hajtanak eléggé! Viszont felfogta a helyzetét, egyetemre jár, ipari menedzsmentet tanul, mert bár pénzt keres a focival, sohasem tudni, mikor sérül le úgy, hogy megszakad a karrierje, akkor meg iskola nélkül mehet 1500 euróért dolgozni.

Hihetetlen, de a zentai emberek még most is arról beszélgetnek, hogy „amikor Zentára jött a Spartacus…”. A November 11. iskolában lógtunk a bordásfalról, ezen nőttünk fel. Neked is felvillannak még ezek a képek?
– Nagyon nagy szeretettel emlékezek vissza azokra a pillanatokra, könnyes a szemem. Az soha nem jön vissza. Kicsi volt ott a hely, sok a szurkoló, és szerettek bennünket. Mindenki beszólt, mit kell csinálni, a szőnyeg mellett épphogy csak nem fogtak meg bennünket.

Nyilván másként gondoltál akkor az eredményeidre, és másként 30-40 év elmúltával. Melyik a legkedvesebb emléked?
– Mindegyik szép emlék, egy-kettő fáj is, mert lehetett volna fényesebb az érem. A legkedvesebb nyilván az az eredmény, amiért nagyon meg kellett küzdeni, és a legértékesebb, legjobb riválisokat kellett legyőzni. Ez az Európa-bajnokság Athénban, meg a világbajnoki ezüst.

Eddig tartott a beszélgetésünk. Azaz egy kicsit tovább, mert Törtei 64 éves, és lassan már a nyugdíjról gondolkodik. Na de nem olyan nyugdíjas lesz ő, hogy otthon, a karosszékében üldögél majd! Elmondása szerint túlnyomórészt itthon szeretne majd lenni, valamilyen módon segíteni akarja az itteni birkózópalántákat, és itt nem csak a zentai lurkókra gondol. A Zentai Emelődaru tehát nem áll le!