A nemzetközi sportélet legnagyobb pillanatai, eseményei 2021-ben

A Covid még mindig fojtogat

2020-ban hónapok alatt kiderült, hogy a befojtott sport komoly gondokat okoz, elmaradt az év két legnagyobb eseménye, a labdarúgó-Eb és az olimpia. Az is kiderült, hogy a profi sport nem viseli el a bezártságot, s bár akadozva, de visszatértek valahogy a meccsek, őrültnél őrültebb Covid-intézkedésekkel fűszerezve. 2021-re aztán azt reméltük, hogy visszatérhet minden a régi kerékvágásba, de tévedtünk: a járvány újabb és újabb hullámokat produkált, a világon sehol sem tudták normálisan kezelni, de azért az is kiderült, hogy a cirkusznak mennie kell, mert különben sok milliárd dolláros kár keletkezik. Így lett Eb, és így lett olimpia. A focimeccsekre mindenhol más-más számú nézőt engedtek be, de a merev japánok nézők nélküli ötkarikást rendeztek, így sajnos nem a sportsikerekre emlékszünk majd, hanem az üres lelátókra. Ősszel aztán nagyjából már mindent megszerveztek, de az omikron nem kegyelmezett: Szabó Szebasztián például három Eb-aranya után koronásan tért vissza Kazanyból, s ez nyilván legalább egy világbajnoki titulustól fosztotta meg, az Abu-Dzabiban megrendezett bemutató tenisztornán pedig szinte az összes résztvevő megfertőződött. A tengerentúlon és Európában is százszámra halasztották el a meccseket, tehát 2021-ben sem változott meg a járványhelyzet, és sajnos 2022-ben sem várható látványos javulás. Hogy a kicsit félénkebb nyugati országok miként tesznek majd a sport terén, nem tudni. Az viszont biztos, hogy sem Szerbiában, sem pedig Magyarországon nem fújják le a bevállalt világversenyeket, Belgrádban biztos lesz fedett pályás atlétika-vb és felnőttbirkózó-világbajnokság, de legközelebb Budapestre irányulhat a figyelmünk, ahol márciusban például birkózó-Európa-bajnokságot rendeznek.

Az olimpia

I. világháború, II. világháború, koronavírus – elég hátborzongató belegondolni, hogy mind ez idáig melyek voltak azok az események a világtörténelemben, amelyek miatt még az olimpiát is le kellett fújni. 2020-ban ugyanis a még viszonylag ismeretlen járvány által kiváltott körülmények miatt nem vállalta a rendezést Tokió, és még az egy évvel későbbre tolt kezdési időpont előtti hetekben is bizonytalanság volt érezhető a japán kormány és szervezők részéről, hogy szükségük van-e az eseménnyel járó egészségügyi rizikókra. Végül nem következett be a legrosszabb, július 23-án bevonultak a sportolók a tokiói olimpiai stadionba, Naomi Oszaka pedig meggyújtotta a lángot, ám mindez ürességtől kongó lelátók előtt történt: a házigazdák ugyanis a világjátékok fő éltetőit, a nézőket nem engedték be egyetlen eseményre sem a több mint két hét során. Ha csak a versenyeket, a mérkőzéseket, a drámai pillanatokat és az érzelmi megnyilvánulásokat figyeljük, élményben nagyon hasonlót nyújtott a XXXII. nyári olimpia, mint az előzőek, ám amint bekukucskált a tévékamera sarkában az üres lelátó, vagy nem hallottuk a kitörő szurkolói éljenzést, amikor annak helye lett volna, azonnal átütött az a világvége-hangulat, amit az egész esemény árasztott, és amit a jelenlévők, a sportolók éreztek a legnyomasztóbbnak a rendszeres tesztelésekkel, maszkhasználattal, a szokásos versenyrutinjuk megtörésével.

Még nem tudjuk, hogy az idő előrehaladtával erre fogunk-e jobban emlékezni a 2021-ben rendezett 2020-as olimpiából, vagy elnyomják ezt az olyan élmények, mint hogy olasz nyerte a férfi 100 méteres síkfutást, egy osztrák hölgy az ismeretlenségből érkezve uralta a női országúti kerékpárversenyt, 13 éves lány szerzett aranyérmet az egyik új sportágban, gördeszkában, Milák Kristóf váratlan gatyaszakadás után lett első 200 m pillangón, vagy hogy Novak Đoković milyen drámák után maradt le az érmekről.

Az biztos, hogy a tokiói olimpia legelső és legutolsó mozzanata, vagyis a japán Jukiko Ueno által az ausztrál csapat ellen eldobott softball-labda, valamint a vízilabdadöntőben Sztilianosz Argiropulosz a szerb kapu felé tartó távoli, reménytelen kísérlete között rengeteg olyan jelenségnek, történésnek lehettünk szemtanúi a képernyőn keresztül, amelyek talán már sohasem fognak megismétlődni.

Labdarúgás: trónon az Azzurri, gigászi magyar „ikszek”

A tavalyi évben számos olyan világszintű sporteseményt rendeztek, amelyet eredetileg egy évvel korábban kellett volna, és ezek sorában a tokiói olimpia mellett a 16. alkalommal megtartott labdarúgó-Eb emelkedett ki, amely a sűrű naptárban június 11. és július 11. között kapott helyet. A rendezvény abból a szempontból is formabontó volt, hogy az eddig megszokott egy-két házigazda helyett tulajdonképpen az egész földrészt behálózta, hiszen nem kevesebb, mint 11 nemzet hazájában – így Budapesten is – rendeztek meccseket.

A kontinenstorna igazi drámával indult – no nem az olaszoknak a római nyitómeccsen, a törökök felett aratott diadala okozta a feszültséget. A második napon Koppenhágában Dánia–Finnország volt a késő délutáni összecsapás, és a meccs első félidejének vége felé a szó szoros értelmében mindenkinek a torkába ugrott a szíve, amikor a dánok klasszisa, Christian Eriksen a földre rogyott. Óráknak tűnő percekig mindenki csak találgatott, mi lesz az Inter játékosának sorsa, és sokan gondol(hat)ták azt, hogy tragédia történt a Parken Stadion gyepén. A fekvő Eriksent és az orvosokat a dán játékosok körbeállták, ezért még több volt a kétség a nézőkben (nehezen felejthető látvány ez annak, aki élőben követte), ám az esetnek szerencsére jó vége lett: egy órával a játékos kórházba szállítása után jelezték, életben van, bár szívrohamot kapott. Eriksen azóta sem lépett pályára tétmeccsen a szívelégtelenség miatt, ám a lényeg, hogy az eset újra felhívta a figyelmet a játékosok egészségi állapotára.

Maga a torna egyébként – eltekintve a vírus okozta kellemetlenségektől – rendben zajlott. Számunkra persze Magyarország volt a főszereplő, amely Marco Rossi vezényletével az F jelű halálcsoportban szerepelt. Az olasz mester pedig rászolgált az elmúlt évtized egyik legjobb magyar szövetségi kapitánya címre. A fiúk a nyitókörben a budapesti Puskás Arénában 3:0-ra kikaptak Portugáliától, de úgy, hogy a 84. percben kapituláltak először, és csak a hajrában zuhantak össze. A másik két meccsen aztán kiderült, hogy nem volt véletlen a portugálok elleni meccs „fronttartása”: Szalai Ádámék minden várakozást felülmúltak, először (szintén Budapesten) a franciák elleni játszottak döntetlent úgy, hogy Fiola Attila góljával mintegy húsz percig vezettek is, majd a rettegett Németország ellen is pontot szereztek, ráadásul két lőtt góllal (Szalai Ádám, Schäfer András), kétszer vezetve… A két pont ugyan csak a csoportutolsó helyre volt elegendő, ám olyan kiesés ez, amire sokáig büszke lehet a csapat.

A trófeáért zajló küzdelemből már a nyolcaddöntőben búcsúztak a németek, hollandok, portugálok és a franciák, így a többi gigásznak egy fokkal könnyebb dolga volt a végjátékban. A negyeddöntőben az olaszok kiütötték Belgiumot is, ami után a spanyolokkal elődöntőztek, míg a másik ágon Anglia a németek legyőzése után könnyedén lépett túl Ukrajnán, hogy a fináléért a cseheket verő dánokkal játsszon. Egyik elődöntő sem ért véget a rendes játékidőben: Olaszország csak büntetőkkel ejtette ki a spanyolokat, míg Angliának a hosszabbításig kellett várnia a döntésre Dánia ellen. A londoni Wembley-ben tartott trófeameccs aztán korán izgalmakat hozott, hiszen Shaw révén az angolok már a második perctől vezettek. Az Azzurri azonban szívósan támadott, nagy fölényben játszott, ez pedig a 67. percben fizetődött ki, amikor Bonucci egyenlített. A félórás ráadás nem hozott újabb gólt, a tizenegyeseknél pedig Roberto Mancini fiai maradtak egy fokkal higgadtabbak, és hiába védett ki Pickford Donnarummához hasonlóan két lövést, Olaszország 3:2-vel megnyerte a párbajt, és 1968 után ismét felült Európa trónjára.

F1: Hamilton és Verstappen – egy harc az örökkévalóságnak

Minden oka megvolt rá annak a nézőnek, aki már a kezdete előtt lemondóan legyintett a 2021-es Formula–1-es világbajnokságra. A Mercedestől hét éve egyetlen bajnoki címet sem lehetett elvenni, Lewis Hamilton talán éppen 2020-ban szembesült a legkisebb ellenállással, a járvány folyományaként a közönség által várva várt szabályváltozások érkezését is elcsúsztatták 2022-re, ráadásul emiatt új karosszériát sem volt szabad építeni. Minden adott volt ahhoz, hogy Hamilton drámamentesen autózzon el a rekordot jelentő nyolcadik világbajnoki címéig. A Mercedes persze ezúttal is tartott az ellenfelek felzárkózásától, de csak a bahreini szezonnyitón vált világossá, hogy a Red Bull Max Verstappen vezényletével most valóban egy szintre ért velük. Bár a futamot Hamilton nyerte, a két csapat a pályán taktikai, azon kívül sportpolitikai csatával, valamint a versenyzők a szabályosság határát súroló küzdelemmel előrevetítették, hogy mire számíthatunk a rekordhosszú, 22 futamos szezonban. Az év történetszálát teljes egészében kettőjük párharca határozta meg, amihez csapattársaik, Valtteri Bottas és Sergio Pérez már az év nagyon korai szakaszától szó szerint csak asszisztálni tudtak. Egy körön a Red Bull tűnt jobbnak (a pole-ok 10:5 arányban Verstappenhez kerültek), a szezon közepén úgy tűnt, a győzelmekből is többet gyűjtő hollandnak sikerülhet meglógnia, de a végére a Mercedes visszavette a kezdeményezést. A két bajnokaspiráns az év során ötször váltotta egymást a tabella élén, a szezonzáróra pedig stílszerűen pontegyenlőséggel érkeztek. Az odáig vezető utat temérdek incidens kövezte, hiszen a versenyek zömén összetalálkoztak a pályán: nagy tempónál ütköztek Silverstone-ban (itt Hamiltont találták vétkesnek), egymás tetején zúgtak ki a kavicságyba Monzában (itt Verstappen hibázott), és számos alkalommal okoztak komoly fejfájást a versenyirányításnak, aminek csúcsát a szezon végén dzsiddai ütközésük, majd pedig az ellentmondásos körülmények között Verstappen vb-címét hozó abu-dzabi évadzáró jelentette. Persze nem csak nekik köszönhető, hogy nagyon kevés futam múlt el izgalommentesen, és még a legeseménytelenebb, a vihar miatt két biztonsági autós kör után lefújt, mégis érvényessé tett Belga Nagydíj is emlékezetes maradt a döntést követő felzúdulás miatt. A konstruktőri harmadik helyért harcoló Ferrari és McLaren versenyzői tovább színesítették a szezont, állt a pole-ban Charles Leclerc is, Daniel Ricciardo révén pedig kilenc év után nyert újra futamot a wokingi gárda. A legnagyobb meglepetést azonban a vizes pályán startoló Magyar Nagydíj hozta, ahol az élmezőnyt rajtbaleset tépázta meg, a győzelemért pedig Esteban Ocon Alpine-ja győzte le Sebastian Vettel Aston Martinját. A szezon vitathatatlanul fellőtte magát az F1-történelem legizgalmasabbjai közé, idén pedig már tényleg jöhetnek azok a mindent felkavaró szabályváltozások!

Magyarország felkerült a kerékpáros világtérképre

Hiába kísérhettük figyelemmel az elmúlt évek során, milyen hatalmas léptekkel halad előre a magyar kerékpársport, a 2021-es év eseményei még ennek a megfontolt és biztató építkezésnek a fényében is egyik ámulatból a másikba ejtették a nagyközönséget. Az év első felében első számú sztárunk Valter Attila volt, aki a májusi Giro d’Italián először a legjobb fiatalnak járó fehér trikót, majd két szakasszal később az összetett éllovasnak járó Maglia Rosát is felhúzhatta. Magyar szenzáció Olaszországban, hazánkfia soha korábban nem viselt megkülönböztető trikót a nagy háromhetesek egyikén! Valter három napig meg tudta őrizni a rózsaszín trikót, amit végül a későbbi győztes Egan Bernal vett le vállairól, a magyar fiú pedig az összetett 14. helyén zárta a világ egyik legnagyobb megmérettetését… Helyszűke miatt nem tudjuk felsorolni, mi mindent ért el ezenkívül 2021-ben – a francia Groupama–FDJ mezében – a „csömöri havasokból” induló Attila, de annyi biztos, hogy olyan sztárunk született, akitől évtizedes viszonylatban számíthatunk világszintű eredményekre.

És ha már a világszintű eredményeknél tartunk: a lányoknál is nagyon gyorsan megtalálhattuk a csillagunkat. A szemtelenül fiatal – a szezon nagy részében, szeptemberi születésnapjáig 19 évesen tekerő – Vas Kata Blanka korát meghazudtoló erővel és tapasztalattal versenyzett, és gyakorlatilag ahol (és amilyen bringán) elindult, kiemelkedő teljesítményt ért el. Ezúttal sem sorolhatunk fel mindent a holland SD Worx – máris világklasszis – lányának kollekciójából, álljanak itt csak a legnagyobb sikerek: Blanka bronzérmet hozott az U23-as lányok ciklokrossz-vb-jéről, ezüstöt a szakági Eb felnőttmezőnyéből (!), országúton az Eb U23-as ezüstjét akasztották a nyakába, és két negyedik helyét is meg kell említeni, amikor egyaránt a világ krémje ellen tekerve országúti vb-n és olimpiai hegyikerékpárban maradt le hajszállal a dobogóról… Minderre tetőzésként néhány hónapja kezdődött a 2021/22-es ciklokrossz-világkupaszezon, ahol több dobogó és egy futamgyőzelem került a magyar lány máris illusztris trófeagyűjteményébe…

A sikerek sorolásával pedig még itt sem állhatunk meg, hiszen a két ékkövünk mellett mások is villogtak, elég csak a második teljes WorldTour-szezonját letudó Peák Barnabásra, az Alberto Contador és Ivan Basso szakmai vezetése alatt működő EOLO–Kometa két magyarjára, Dina Mártonra és Fetter Erikre, az ugyancsak prokontinentális szinten tekerő Pelikán Jánosra (Androni–Giocattoli) és Kusztor Péterre (Novo Nordisk) és a többiekre gondolni, vagy arra, hogy Magyarország 2021-ben minden korábbinál színvonalasabb Tour de Hongrie-t szervezett…

A teniszidény főbb témai: kimondottan tartalmas idény

A járvány lefelezte a 2020-as teniszidényt (22 héten át szünetelt a verseny), ám azt egy lényegesen tartalmasabb és kimondottan izgalmas 2021-es idény követte, amelynek egyik főszereplője a megdöntött csúcsai, valamint a kihagyott alkalmak miatt is Novak Đoković volt. A jelen állás szerint csak ő maradt komoly versenyben a nagy hármas közül, és ha a korábbinál nehezebben is, de még állni tudta a trónkövetelők rohamait, akik lassan már érett éveikbe érkeznek, egyre eredményesebbek, de a legnagyobb sikerek folyamatosságával azért még adósak. A női mezőnyben csak a lényeg nem változott, továbbra sincs senki, aki egy idényben legalább két szép bravúrra lenne képes.

Az év kezdetén Đoković elnyerte a kilencedik melbourne-i serleget, Naomi Oszaka pedig negyedik titulusát szerezte meg a Grand Slam-tornákon. Előbbi még csak jelezte, hogy ráhajt a további nagy trófeákra, és legalább beéri az öröklista élén 20 serleggel holtversenyben első Roger Federert és Rafael Nadalt, míg a japán jelezte, hogy a Serena Williams egyeduralma utáni korszakban ő lehet az, aki majd a lányoknál dominál.

Đoković a 20-ig a Roland Garros és Wimbledon révén el is jutott, Oszaka pedig lelki gátlásai miatt nemcsak erősen visszaesett, hanem a párizsi és a londoni nagy tornára el sem utazott, hiszen a meccsek befejeztével nem volt hajlandó a sajtó elé ülni. Hónapokkal később valahogy erőt vett magán, akkor viszont a pályán nem tudta azt nyújtani, ami elvárható lett volna tőle, és a ranglistán kibukott az első tízből.

Nagy visszhangot váltott ki, hogy az orosz Danyiil Medvegyev először nyert GS-tornát. Az idő majd megmutatja, hogy a New York-i diadal csak egy csodálatos sorozat kezdete-e, vagy pedig marad egy serlege, mint a US Open több más bajnokának, Juan Martín del Potrónak, Marin Čilićnek és Dominic Thiemnek. Federer és Nadal csaknem teljes távollétében és a keveset versenyző Đoković révén mások is esélyt kaptak. Alexander Zverev így olimpiai bajnok lett, és az évzáró mestertorna győztese is.

Mindezek az események jól felkavarták a világszerte folyó vitát arról, hogy ki a GOAT, minden idők legjobbja. A Federer-szurkolókat úgysem lehet meggyőzni, Nadal e tekintetben csak harmadik, Đoković pedig eredményei révén igen, ám több vonatkozás miatt – például roppant nehéz lenne vele mint eszményképpel azonosulni – nem tűnik még érdemesnek a címre, amit úgyis majd csak akkor hirdethetnek ki, amikor mindhárman befejezik a pályafutást.

Az évet az érthetetlen Đoković-titkolózás zárta arról, hogy beoltotta-e magát, vagy sem, és indulhat-e 2022-ben Melbourne-ben, vagy sem. Ez a szappanopera még nem ért véget, a napokban is folytatódik…