Albek Annát a tehetsége és a sors idővel valószínűleg mindenképpen a magyar kézilabda-válogatottba terelte volna, ám a körülmények úgy alakultak, hogy már a decemberi világbajnokságon ott lehetett a keretben, huszadik születésnapját pedig a nemzeti csapat színeiben lőtt első góljával ünnepelte. Az adai lánnyal a kezdetekről és a világporondon szerzett élményeiről beszélgettünk.
Hogyan vezetett az utad Adáról Magyarországra és már annál is tovább?
– Zentán születtem, Adán nőttem fel, és hétéves koromban ott is kezdtem el kézilabdázni a Halász József Női Kézilabdaklubban. Tizenkét éves koromban aztán elhagytuk az országot, a szüleim Ausztriába költöztek, mi pedig a bátyámmal, Józseffel a Nemzeti Kézilabda Akadémiára mentünk, és két éven keresztül az ottani kollégium jelentette az otthonunkat. Ekkor még a Neka megalakulásának első éveiben jártunk, nem volt még olyan jól kiépítve a rendszer, mint manapság, így alakult, hogy bár a bátyám egy kiválasztó során került be, nekem nem is kellett ilyenen részt vennem, enélkül is beköltözhettem, és részt vehettem a programban 2014-től. Ezután újraegyesült a család Grazban, a bátyám ma is ott kézilabdázik az osztrák első osztályban, én pedig 2020-ban kerültem a német Metzingenbe. Ennek előzménye a 2019-ben Magyarországon rendezett U19-es Európa-bajnokság, ahol tagja voltam a győztes magyar csapatnak, ezután pedig rengeteg megkeresést kaptam különféle kluboktól. A fejlődésem szempontjából a Metzingent tartottam a legjobb opciónak, így most itt élek, nincs sok szabadidőm, és Adára is már ritkán jutok vissza.
Mikor nyílt meg a lehetőség a felnőttválogatottban való szereplésre?
– Golovin Vlagyimirrel már dolgoztam a korosztályos Eb alatt, és amikor szeptemberben kinevezték a felnőttválogatott élére, megkeresett azzal, hogy beválasztott a bő, 35 fős keretbe, és fokozatosan szeretne beépíteni a csapatba, mert hosszú távon számít rám a jobbátlövő pozíciójában. November 21-én kezdődött el számunkra a vb-re való felkészülés, és kezdetben úgy volt, hogy csak három napot töltök el a csapattal, mert a vb-re még nem utazok. Mindenkit meglepetésként ért viszont, amikor Tomori Zsuzsanna lemondta a válogatottságot, és ekkor Vova felhívott, hogy mégse csak három napra, hanem három hétre pakoljak, mert ha elég felkészültnek találnak, akkor már most mehetek velük a vb-re. Végül így is lett, bekerültem a 18-as utazó keretbe, akikkel először Párizsba mentünk felkészülési meccsekre, majd pedig a vb-n is minden mérkőzésen ott lehettem.
Szóval elég gyorsan felpörögtek körülötted az események. Hogyan élted meg ezt az időszakot, a beilleszkedést?
– Óriási megtiszteltetést jelentett, nagyon örültem a lehetőségnek, és persze próbáltam a legjobbamat nyújtani. Az elején még kicsit megilletődött voltam, izgultam, és az edzések sem mentek túl jól, mert mindent jól akartam csinálni, de Vova megbízott bennem. A csapat felét személyesen is ismertem, játszottunk is már együtt az utánpótlás-válogatottakban, így könnyen ment a beilleszkedés. Új szituációkban eleinte mindig visszahúzódóbb vagyok, de a lányok kedvesek voltak, és sokat segítettek, ezzel megkönnyítették a dolgomat. A kiskorom óta dédelgetett álmom vált valóra azzal, hogy tagja lehettem a magyar felnőttválogatottnak, méghozzá rögtön egy világbajnokságon, s éppen a 20. születésnapomon debütáltam!
Egy kézilabdázó annyi gólt lő életében, hogy aligha tudja utólag visszaidézni az egyes találatokat. De te emlékszel az első gólodra a felnőttválogatottban?
– A szlovákok ellen játszottunk, én pedig a második félidő utolsó 15 percében léptem pályára, akkor már 5-6 góllal vezettünk. Egy egyszerű húzásból indultam el befelé, majd a kettes és a hármas védő fölött lőttem egy átlövést a visszaalsóba. December 2-án. Ez az emlék biztosan egy életen át megmarad, olyan volt, mintha egy álomba csöppentem volna.
Hat mérkőzést játszottatok a vb-n, amelyet végül a 10. helyen zártatok. Hogyan értékelnéd önmagad és a csapat teljesítményét?
– A saját játékomat illetően: elsőre nem volt rossz, de sosem vagyok magammal elégedett. Jobb is lehetett volna, és remélem, hogy a későbbiekben lesz is. A csapat eredményének örülök, bár a szövetség célkitűzése a negyeddöntő elérése volt, ennek lehetősége pedig a németek elleni vereségen úszott el, pedig szerintem ott nyerhettünk volna. Emiatt kicsit mindannyian úgy éreztük, mintha a szövetségi kapitányt is cserben hagytuk volna.
Számotokra egy héttel a vége előtt befejeződött a világbajnokság. Milyen volt már otthonról, tévében nézni a végjátékot?
– Érdekes, de kellemes érzéssel töltött el az a tudat, hogy ennek az egésznek én is részese voltam, pályára léptem ugyanabban a granollersi csarnokban, és játszottam is a végül harmadik helyet szerző dánok ellen. Nehéz megfogalmazni az érzést. A francia–norvég döntő nagyon izgalmas volt, és a tény, hogy a norvégok hatgólos hátrányból álltak fel, bizonyítja, hogy milyen izgalmas ez a sport, és hogy akarattal és összetartással bármit el lehet érni.
Mi várható a folytatásban? Kaptál ígéretet arra vonatkozóan, mikor léphetsz pályára ismét magyar színekben?
– A kapitány azt mondta, hogy a jövőben velem szeretné megoldani ezt a pozíciót, de ki tudja, Tomori esetleges visszatérésével változik-e valami. Még nem tudom, kapok-e meghívót a következő, februári összetartásra, de a külföldön élő játékosok ebből a szempontból egy kis hátrányban is vannak, mert a pár napos edzésekre nem szoktak hazajárni.
Vannak benned furcsa érzések amiatt, hogy nem annak az országnak a színeiben játszol, amelyikben felnőttél?
– A Neka óta már az a természetes számomra, hogy magyar színekben játszok, és azóta a célomat is ez a felnőttválogatott jelentette. Már juniorként is ők karoltak fel, Szerbiában pedig nem kaptam ilyen lehetőségeket. Persze rengeteg szál köt Szerbiához, így biztosan furcsa lesz, ha majd egyszer ellenük játszhatok a válogatottban, hiszen mindkét himnuszt kívülről tudom, a szerb válogatott Jovana Jovović ellen pedig nagyon sokat játszottam még adai színekben.
A közösségi oldaladon láttam, hogy még a vb forgataga alatt is milyen élénken követted egy másik világbajnokság, a Formula–1 történéseit. Pedig a szezonzáró Abu-dzabi Nagydíj csak nem sokkal a Dél-Korea elleni mérkőzésetek előtt ért véget!
– Valóban, emiatt az utolsó pár kört már a buszban néztük meg, úton a meccsre. Nagyon örültem, hogy végül Max Verstappennek sikerült nyernie. Kiváló volt ez a szezon, és bánhatja, aki nem látta az utolsó futamot, hiszen tényleg történelem íródott.
