Élete talán legizgalmasabb szerepe, az anyaszerep kihívásai töltik ki a magyarkanizsai színésznő, rendező és koreográfus Tomin Kis Anikó mindennapjait, aki a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett tanulmányait követően az elmúlt évek során Európa több nagyvárosában is megfordult, különlegesebbnél különlegesebb produkciók közreműködőjeként, ugyanakkor itthon is igyekezett minél szélesebb körben kamatoztatni a tudását és a tapasztalatait, az igazán biztos pontot azonban mindvégig Magyarkanizsa jelentette az életében, ahogyan az jelenti ma is, hiszen mindig is tudta, hogy bár a munkái sok esetben más helyszínekhez kötik, ott szeretne letelepedni családjával, ahol csodálatos élményekkel teli gyermekkorát töltötte.
Azok, akik ismernek, tudják rólad, hogy a néptánc és a népzene már gyermekkorod óta meghatározó szerepet tölt be az életedben. Hogyan kerültél velük kapcsolatba?
– Már egészen kisgyermek koromban is fontos volt számomra a természettel és a hagyományokkal való találkozás, hiszen sok időt töltöttem a nagyszüleimnél, ahol mindez adott volt, és teljesen belém ivódott. Aztán valamikor alsós általános iskolás korunkban egyszer bejött az osztályunkba Tóth Ági néni, és arról kezdett nekünk mesélni, milyen csodálatos a népzene és a néptánc világa. Engem teljesen magával ragadott az, amit mondott, és maga Ági néni is nagyon szimpatikus volt számomra, mert úgy láttam, hogy egy igazán boldog ember áll előttem. Annak ellenére, hogy azt sem tudtam, mit takar egy-egy néptáncos foglalkozás, azonnal éreztem, hogy őt igazán boldoggá teszi az, amit csinál, hiszen másként aligha tudna olyan szenvedéllyel beszélni róla és viseltetni iránta, mint amit az alatt a néhány perc alatt megtapasztalhattam. Ez volt az, ami arra ösztönzött, hogy menjek el és próbáljam ki. Ági néni valóban példaértékűen át tudta nekünk adni a néptánc iránti szeretetet és a hagyományápolás iránti elkötelezettséget, mivel nemcsak a próbákon, hanem a mindennapokban is mindenkor hitelesen képviselte a felénk közvetített értékeket. Aztán egyre fontosabbá vált számomra ez az egész, ugyanis egyébként is jellemző rám, hogy ha valamire rákattanok, akkor abban teljesen elmélyülök, és mindeközben rendkívül fontossá is válik számomra. A néptánc esetében is ez történt. A szüleim nem mindig értették az elkötelezettségemet, ám már a kezdetekkor határozottan leszögeztem, hogy ez elé a tevékenységem elé semmiképpen ne gördítsenek semmilyen akadályt, úgysem lesz semmi értelme.
A néptánctól mennyire egyenes út vezetett a mozgásművészet felé?
– A gimnázium után az újvidéki jogi karra iratkoztam. Újvidéken is folytattam a néptáncot, sőt egy négy éven át tartó néptáncpedagógus-képzést is elvégeztem. Úgy éreztem azonban, hogy töréspont következett be az életemben, hiszen eljutottam egy pontig, onnan már magamtól nem tudtam továbblépni. Azzal tisztában voltam, hogy a felhalmozott tudásomat mindenképpen tovább fogom vinni, ám nem volt elegendő számomra, hogy kizárólag a néptánc terén kamatoztassam. Ehhez minden bizonnyal az is hozzájárult, hogy akkoriban még kevésbé próbáltak a néptáncos produkcióknak olyan komoly dramaturgiai íveket kölcsönözni, mint amit napjainkban láthatunk, hanem jóval egysíkúbbak voltak, én viszont szerettem volna az érzelmek minél szélesebb skáláját megmutatni egy-egy színpadi produkcióban. Úgy éreztem, tovább kell keresgélnem, tovább kell nyitnom. A mozgásművészet rendkívül izgalmasnak tűnt számomra, és egyre inkább elkezdett foglalkoztatni annak a kérdése, hogy miként születik meg egy-egy olyan mozdulatsor, egy-egy olyan kifejezési forma, amely azután egy színpadi produkció elemeként igen erőteljes hatást tud gyakorolni a nézőkre. Nem értettem ezt az egészet, mégis késztetést éreztem arra, hogy megértsem. Ehhez azonban előbb önmagamat is meg kellett értenem.
n De az rögtön az elején egyértelmű volt számodra, hogy mindez az egész életpályádat meghatározza majd, vagy eleinte csupán egyfajta szárnypróbálgatásként élted meg ezt a folyamatot?
– Abban soha nem voltam biztos, hogy pontosan mivel szeretnék foglalkozni az életem hátralévő részében, ez sokáig komoly terhet is jelentett nekem, amelyet csak az elmúlt néhány évben tudtam ledobni magamról, felismerve, nem feltétlenül baj, ha nem tudom egyértelműen kijelenteni magamról, hogy kizárólag színész vagyok, kizárólag koreográfus vagyok, vagy kizárólag rendező vagyok, hiszen így mindegyik jelen van az életemben, igaz, más-más időszakokban más-más intenzitással. Sok minden érdekel, ami sok esetben előnyt jelent, hiszen így párhuzamosan több dologban tudok érvényesen működni. Folyamatosan hajt egy megfoghatatlan érdeklődés és kíváncsiság, ami újra meg újra képes felülírni ezeket a kategóriákat, vagy ha úgy tetszik, címkéket. Azt azonban kezdettől fogva tudtam, hogy jó helyen vagyok, jó úton járok. Egyébként is jellemző rám, hogy semmit nem csinálok feleslegesen, mert úgy érzem, egészen egyszerűen nincs időm arra, hogy olyan utakon járjak, amelyek nem nekem valók. Persze, elképzelhető, hogy ez kívülről egészen másként néz ki. Lehet, hogy másoknak úgy tűnik, erre is elpazaroltam egy csomó időt, meg arra is. Belülről azonban nagyon jól átlátom, hogy minek hova kell beépülnie az életemben. Éppen ezért akkor, amikor valamibe belevágok, teljesen egyértelmű számomra, hogy mi az, ami felé haladok.
A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem színházi rendező és koreográfus szakán végeztél. Az ott töltött időszak mennyire volt meghatározó számodra?
– A Színház- és Filmművészeti Egyetemen eltöltött időszak igen fontos volt számomra, mert nagyon intenzív és rendkívül sokrétű képzésben részesülhettem. Horváth Csaba osztályába jártam, és az első két év hihetetlenül sok munkát igényelt részünkről, ugyanakkor mindvégig éreztük, hogy a fejlődés útján járunk. A következő években már gyakorlatban is alkalmazhattuk az általunk megszerzett ismereteket, és ennek köszönhetően egy igen izgalmas időszak indult el az életemben, ugyanis sok helyen dolgozhattam, köztük például Szabadkán, Nagyváradon, sőt még Berlinben is, ráadásul mindeközben igen sokrétű és szerteágazó feladatokkal találhattam magam szemben. Ez a későbbiek során is így folytatódott, ami nem volt mindig egyszerű, hiszen nagyon sok szervezést igényelt, sőt igényel még ma is.
Mennyire volt egyértelmű döntés számodra, amikor Budapestről visszatértél Vajdaságba, azon belül Magyarkanizsára?
– Egyértelmű volt, egyebek mellett azért is, mert bár a végére megtanultam, hogyan kell Budapesten érvényesülni, a nagyvárosi lét igencsak elfárasztott. Ez talán némiképp furcsának tekinthető, hiszen utána is gyakran dolgoztam nagyvárosokban, ám az egészen más, amikor életvitelszerűen kell ott lennie az embernek. Szükségem van arra a miliőre, ami itt, Magyarkanizsán körülvesz. Egyáltalán nem bántam meg, hogy így döntöttem, hiszen azt mindig is tudtam, hogy normális körülmények között nem okoz problémát beülni az autóba, és elmenni Budapestre, vagy bármelyik másik nagyvárosba. Az sem zavar különösebben, hogy nem itt vannak a munkatársaim, bár el kell ismernem, hogy olykor hiányzik egy-egy jó szakmai beszélgetés. Ezért mindig nagyon örülök annak, ha eljön hozzám egy-egy kollégám, ugyanis az ilyen találkozásoktól mindig nagyon feltöltődöm és új lendületet kapok.
De hogyan látod, annak a színházi látásmódnak, ami téged jellemez, van közönsége itt, Vajdaságban?
– Nem nagyon. Bár sokáig úgy tűnt, hogy van. Amikor több éven át tanítottam a Vajdasági Magyar Amatőr és Diákszínjátszók Táborában, úgy éreztem, a felnövekvő generáció tagjai közül sokan kifejezetten nagy érdeklődést mutatnak ez iránt a látásmód iránt, illetve általában a mozgásszínház iránt, és talán éppen belőlük kellett volna kinőnie ennek a közönségrétegnek, ám egyre inkább úgy tűnik, hogy ez nem történt meg vagy nem is fog megtörténni. Nézői szempontból persze mindig is nagyon összetett kérdésnek számított, hogy sznobizmusból fogadunk-e be valamit, amit nem értünk, vagy valóban érezzük, ha olyan csodálatos dolgok születnek a színpadon, amelyek katartikus élményeket nyújthatnak számunkra. Ahhoz azonban, hogy az utóbbi valósuljon meg, nagyon sok ilyen jellegű élményre és tapasztalatra van szükség. Ezt térségünkben nem könnyű megszerezni. Az egyesületünk, a Streamlet Művészeti Egyesület berkeiben például ma már szinte egyáltalán nem szervezünk mozgásművészeti műhelyeket, hiszen az utóbbi időben azt tapasztaltuk, hogy nagyon kevesen érdeklődnek iránta, inkább a zenével kapcsolatos műhelyek és programok szervezésére helyezzük a hangsúlyt.
Említetted, hogy rendszeresen foglalkozol fiatalokkal is. Ilyenkor mi mozgat, mit szeretnél átadni nekik?
– Ezt soha nem döntöm el előre, mert nem standardok alapján tanítok, hanem amikor bemegyek a térbe, átadom magam az ott lévő embereknek, és azonnal elindul egy folyamat. Elkezdenek érdekelni azok az emberek, akikkel foglalkozom, olyannyira, hogy csakis rájuk tudok koncentrálni, és ennek köszönhetően egy idő után ők is ugyanolyan elmélyülten tudnak részt venni az adott folyamatban, mint én, még akkor is, ha nem olyan típusú emberek, mint amilyen én vagyok. Mindeközben egy olyan minőséget érintünk meg, amelyet igaznak érzünk, és ezért hihetetlenül fontos nekünk. Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy egy-egy ilyen táborzáró produkciót is képes vagyok olyan fontos momentumként, vagy ha úgy tetszik, mérföldkőként megélni, mint egy komolyabb szerepet egy nagy volumenű nemzetközi produkcióban, mint amilyen például a Horvát Nemzeti Színházbeli vendégszereplésem volt, amelynek során Paulo Magellivel dolgozhattam. Nagyon élvezem ezt a kettősséget, ráadásul igen inspiráló is.
A Mázlistákkal való közös munka miért annyira fontos számodra?
– Csodálatos azt látni, hogy bizonyos gyakorlatokon keresztül mennyire bátran ki merik fejezni önmagukat, ez fontos visszaigazolást jelent számunkra is és számukra is. Szerencsére nagyon könnyen meg tudom látni az emberekben – így bennük is – azt, hogy miben jók. Ha ezt sikerül úgy megcsillantani, hogy mások is meglássák, az csodálatos érzésekkel tölt el bennünket. Olykor magam is elcsodálkozom, milyen fantasztikus dolgokat tudnak kihozni magukból, mennyire őszinte, sőt olykor mennyire nyers és fájdalmas igazságok kerülnek felszínre. Ettől mindig sokkal gazdagabbnak érzem magam, és remélem, hogy ők is így vannak ezzel! Örülök annak, hogy melléjük sodort az élet, illetve annak is, hogy befogadtak, és közöm lehet hozzájuk.
Az elmúlt időszakban nemcsak szakmailag, hanem a magánéletedet illetően is kiteljesedtél. Hogyan fogalmazható meg, mi jelenti számodra a sikert?
– Most valóban nagyon jól érzem magam a bőrömben, a gyermekünkkel töltött idő igazán feltölt, és szerencsére sok különleges pillanatot élhetünk meg együtt, hármasban. Csodálatos ez az időszak, és talán ez is tekinthető egyfajta sikernek! Ami a munkát illeti, most elsősorban itthon dolgozom különféle projekteken, és ez is nagyon jólesik. A sikert ilyen szempontból az jelenti számomra, amikor a belső érzetet sikerül pontosan átadni a külvilágnak. Amikor a néző is ugyanazt érzi, mint én, akkor létrejön valami kapcsolódás közöttünk, ami megelégedéssel tölt el.
