Az emlékiratok, visszaemlékezések olvasása egyre több idejét tölti ki, töltheti ki azoknak, akikben van fogékonyság ez iránt, de azok sem unatkoznak, akik a családi életből, háttérből, múltból táplálkozó regényeket szeretik olvasni. Természetesen ez utóbbiban nincs semmi újdonság – mondhatják, hiszen a családregények mindig is komoly olvasói érdeklődésre tarthattak számot, és mindig is lehetett válogatni, Rosamunde Pilchertől Jókai Móron és Thomas Mannon keresztül Karafiáth Orsolyáig, akinek új könyvéről írták, több mint hagyományos családregény. Ami azt is jelentheti, hogy a hagyományos családregény kevesebb vagy egyszerűen csak más. Ezek eldönthetetlen dolgok, segítenek azonban, amikor olvasnivalót választunk, mert eligazítanak. Az én értelmezésemben, aki „csak” hagyományos családregényt akar olvasni, az előveheti Forgách András tíz évvel ezelőtt megjelent regényét, a Zehuzét. Nem jár rosszul, mert a hagyományos családregénynek is tekinthető, izzó mű fel fogja rázni. Zokogni is lehet majd, és kuncogni is, unatkozni is, titokban átlapozni néhány, túlzottan vonatottnak tűnő oldalt, de mindenképpen azt lehet érezni, hogy a regény éppen rólunk szól, akik olvassuk.
Karafiáth Orsolya Szirén című regényének olvasásakor a függés lélektana és az azáltal beállított hierarchia pőre és kemény megismerése válik lehetővé, roncsolt világ, a maga módján a teljességre törekszik, terápiaként is használ. Ha elfogadjuk a kritikus állítását, miszerint több mint hagyományos családregény, akkor ez azt jelentheti, hogy kevesebb is – ha borítóképekkel érzékeltethető, akkor úgy írnám le, hogy a homályosan látható világ vagy egy zátonyra futott hajó közül én a zátonyra futó hajót választom, a pontos helyzetértékelés erősebben vonz az alkoholizmussal való küzdelemnél. Így aztán, amikor döntenem kellett, akkor Nádas Péter regényét vettem meg, a Világló részletek címűt, nem csak azért, mert családról szóló regény és memoár és irodalom, de voltaképpen mégis ezért. Pontosan ezért. Akkor is, ha az érzelmeket fontosabbnak tartom a pontosan boncoló szavaknál, ha lehet ilyet mondani a regények kapcsán. (Természetesen nem lehet.) Mégis így van, ez a helyzet. Ezért szerettem inkább Esterházyt olvasni, mint Nádast. Volna itt különbség a pontosan boncoló szavak között? Nincs, mégis van, édes illúzió. Egyiktől összeugrik a gyomrom, a másiktól csak napok múlva, de addig édes bizsergés. Az más kérdés, hogy olvasóként, szimpla, egyszerű, szívvel-lélekkel olvasóként a Zehuzét veszem újra elő: hangos, sírós, hajcsavarós, komplikált, egyszerű, nem polgár, nem arisztokrata, nem főúr, nem paraszt, nem értelmiségi, nem munkás lelkemnek ez felel meg leginkább. És valószínűleg ezért nem veszem elő a Milotát, amikor családregényekről gondolkodom. Az olvasó belső döntései sokszor megmagyarázhatatlanok, de az mindenképpen fontos szempontja, hogy amit olvas, azt ne találja unalmasnak és erőteljesen magyarázónak. Ha családregényt olvas, ha annak nevezhető regényt olvas, fokozódik benne az effajta elvárás, a szórakozás, az önkéntelen azonosulás lehetőségének igénye.
Nemrégiben egy macedón származású színházi rendező azt mondta egy kötetlen beszélgetésben, hogy figyeljem meg, hamarosan vége lesz a populizmus korszakának, amit a jó erőteljesen megjelenő igényének köszönhetünk. Reménykedem, hogy igaza lesz. És akkor úgy búcsúzhatunk el a populizmustól, hogy megszabadulunk értelmezése nyűgétől, amely legalább olyan mértékben teher, mint maga a jelenség. Mivel nem politikáról beszélgettünk, hanem irodalomról és színházról, talán érthető, hogy a populista és a jó fogalmát is ennek keretében használtuk. Rémisztő is lenne másként tenni. Így is csak tapogatunk, mint vak a hajnalban, keressük a lehetőségeket, a kapaszkodókat, próbálunk ellene tartani a befogadói lelket nyomorító rettenetes súlynak, amelyet az elvárások szerint születő alkotói megnyilvánulások nyomnak ránk. Ebben egyetértettünk, bólogattunk, én arra gondoltam, a számosan megjelenő visszaemlékezések, memoárok, naplók, levelezések, családregények mind-mind ebbe az irányba mutatnak – a maguk szempontjai szerint. Az önmaga felé fordulás erőteljesen jelentkező, magának teret és helyet követelő igénye egyetértést eredményez az alkotók és befogadók között. És ez az egyetértés, ez a lassan alakuló, finoman formálódó, azonban egyre erőteljesebben jelen lévő igény többé válik az irányított tartalmak befogadtatási irányainál.
Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a klisék sohasem tudnak hosszú távon működni – ez jelenthette a vigaszt a recept alapján gyártott művészi alkotások dömpingje alatt. Bonyolult tetten érni a jelenséget, hiszen nem a művészi alkotás áll szemben a műkedvelőivel, nem az értékes a giccsel. Sokkal inkább a mű autentikus világa helyébe lépő elképzelt és elvárt világábrázolással kellett megbarátkozni vagy hadakozni, kinek-kinek vérmérséklete, ízlése szerint, miközben nagy nehézséget okozott volna a dolog/jelenség definiálása, hiszen az alkotói szabadság és értékrend közvetítésének kérdése nem, hanem csakis a színvonal kérdése vethető fel. Ez természetesen fából vaskarika, belemászni még sincs értelme: a kérdés lehet helyénvaló, de válasz csakis rossz adható tipikus helyzete.
Valami mégis történt. Történőben volt 2015-ben is, aminek kézbe vehető eredménye például a Tények és tanúk sorozat újraindítása volt, ami pontosan az a visszaemlékezések, naplók, memoárok iránti igényt vette észre/figyelembe – másrészt a családregények válaszoltak erre az igényre.
A helyzet nem egyszerű, a világ alakulóban van, az emberek pedig válaszok után vágynak. Szeretnének olyan tapasztalatokról olvasni, amelyek emberiek. És olyan regényeket is szeretnének olvasni, amelyekbe bele tudják illeszteni magukat, bizonytalanságukat, kétségeiket. Szeretnék tudni, hogy gondolataik jók vagy elítélendőek, tapasztalatuk elfogadható-e, az egyre mélyebbre süllyedő közbeszéd világában joguk van-e a saját benyomásaikra, vagy azoktól rögvest ilyenek-olyanok lesznek: idegengyűlölők, szolidárisak, felszabadultak, zsarnokiak – és sorolhatnánk tovább az egymásnak feszülő, egymást kizáró fogalmakat, amelyek egyszerre vannak jelen a mában, és dübörgő akarattal kényszerítenek döntésre, állásfoglalásra, választásra. Márpedig az emberek/olvasók többsége nem akar, így nem akar választani. Elbizonytalanodik, kapaszkodókat keres, könyveket, amelyek megóvják attól, hogy meg kelljen vetnie önmagát, vagy ellenkezőleg, hogy többnek gondolja magát másoknál. Ez a veszély egyszerre leselkedik és mindenfelől támad – igaza lehet a rendezőnek, szükségszerű lesz a jó iránti törekvés újbóli, erőteljes megjelenése a művészetben – ennek egy megnyilvánulása a családregény vagy a memoár, visszaemlékezés, napló. Amikor elolvastam a dán írónő, Trisse Gejl magyarul 2012-ben megjelent Pátriárka című regényét – módszeresen kerestem a családregényeket, valamelyest a skandináv krimikben rendre felbukkanó „valami mélyebb, sötétebb, múltban rejlő titok” megírásának kényszerét is meg akartam érteni –, a klasszikus krimikhez szokott olvasónak idő kell, amíg megbarátkozik a ténnyel, hogy a nemzeti bűnök taglalása, a szülők, nagyszülők világától való elhatárolódás kényszere a krimi szerves részévé emelkedhet, ugyanúgy, mint a csodálatos mondavilág elemei. Ha közelebb nem is jutottam, mindenképpen haladtam, sikerült egy aprócska lépéssel beljebb furakodni a világba, amely Karen Blixen által régóta fogságában tart – beljebb furakodtam, de nem lettem okosabb, mert a nagyszerűen megírt regényből éppen az életszerűség hiányzott, a családból a család, a szótlanságból a beszéd hiánya, a döntésekből a bizonytalanság és a vívódás ereje. Pontosan az, amit Karen Blixen olyan természetes és magától értetődő egyszerűséggel nyújtott át történeteiben.
A jó iránti igény és fogékonyság belső késztetésből fakadó művészi megmutatásának egyik módja a családregény, az emlékirat, memoár. Talán így van, talán így sincs. Ha van egyáltalán ilyesfajta igény – és ha igen, akkor vajon mivel szemben fogalmazódik meg. A kérdések sora nem lesz kevesebb, ahogyan a családregények száma sem, ami mindenképpen jó hír a hosszú téli estékre gondolva.
