Suhanc koromban másztam én is hegyre. Nem túl magasra, és csak ott, ahol volt kitaposott ösvény, esetleg drótkötél-kapaszkodó, ahol komolyabbra fordult a dolog, inkább visszafordultam, és lebattyogtam a kaptatóról. Fényképezőgép szerintem mindig volt nálam. Jégre soha nem merészkedtem, fényképezőgépet oda meg pláne nem vittem volna magammal.
Épp ezért tűnt elképzelhetetlennek számomra, hogy valaki szórakozásból egyáltalán hegyre másszon, ráadásul azért, hogy a csúcsán jégtakarón egyensúlyozzon a fotófölszereléssel, hogy látványosabbnál látványosabb fölvételeket készítsen.
A zombori Menrát Ferenc márpedig ilyen. Az elmúlt hónapban önálló kiállításon mutatta be szülővárosában a gleccsereken készült fölvételeit.
Fotózással, mint annyian mások, iskolás éveidben kezdtél foglalkozni, házi laborban dolgoztad ki a fölvételeid, aztán egyszer a helyi fotóklub zsűrije beválogatta egy képed a soron lévő kiállításra. Onnantól kezdted igazán komolyan venni a fényképezést. Mikor volt ez?
– Pontosan tíz évvel ezelőtt. Kolléganőm látta az akkoriban készült fényképeimet, és az ő ösztönzésére jelentkeztem a pályázatra a zombori Rada Krstić fotóklub 50. klubkiállítása zsűrijénél. A családban sok házi fotót készítettünk, őrzöm még apán Voigthländer készülékét. Az ő keletnémet Vera gépével kezdtem fotózni a gimnáziumi évek alatt, és az osztálytárs-barátom fürdőszobájában hívtuk elő az első fekete-fehér képeimet. Később a Németországban élő nagybátyám hozta-küldte az Agfa és Kodak diákat, áttértem a diapozitívokra, majd ugyancsak tőle kaptam egy Carena tükörreflexes gépet cserélhető objektívekkel, majd egy Canon AE-1-et, amivel nagyon sokat fényképeztem, zömmel családi összejöveteleket. Abban az időben a makrofotózás volt a mániám. A digitális fényképezőgépekkel mintegy tíz évvel ezelőtt találkoztam.
Nem kérdezem, hogy mi volt előbb, a fotózás vagy a hegymászás, hiszen gyerekként aligha foglalkozhattál alpinizmussal egy olyan városban, amelyet lakosai Ravangradnak, vagyis Síkvárosnak neveznek. Viszont a hegymászás is kirobbanó szerelemként kezdődött.
– A hegymászás esetemben a digitális fotózás kezdeteivel esik egybe. A fiam felnőtt, több időm maradt, mindig szerettem a természetben, gimnazistaéveinkben sátoroztunk, kerékpároztunk, eveztünk, visszakívánkoztam ezen élmények közé, és 2007-ben csatlakoztam a zombori Celtis Hegymászóklubhoz. Velük kezdtem a Fruška gora-i maratonon, ahol a rövidebb távot teljesítettem, de úgy elfáradtam, hogy a következő napot végigaludtam. Az ember keresi az újabb kihívásokat, a távolabbi tájakat, a nehezebb túrákat, így jutottam el az Alpokig. Voltaképpen úgy kerültem oda, hogy a Fruška gorán voltunk egy decemberi sétán, amikor elkapott bennünket a hófúvás. Addig utáltam a telet, de ott nyomban megszerettem a havat, a hideget.
Megjártad a régió legmagasabb csúcsait, az Alpokat, az Olümposzt, Törökország ormait, az Atlaszt Marokkóban, jártál a szerbiai, montenegrói, boszniai, olasz, svájci, osztrák csúcsokon… A túrákon leginkább a gleccserek nyűgöztek le. Milyen örömet szerez egy-egy (lehetőleg jeges) csúcs meghódítása?
– Hatalmas előkészületre van szükség hozzá, nem arról szól az egész, hogy följutunk a csúcsra, és hurrá! A csapatmunka elengedhetetlen. Hegymászói szaktudásra van szükség, így, ha a csapatunk komoly túrára indul, előtte fölkészülési tábort szervezünk a tudásunk mozgósítása érdekében. Olyan hegymászócsomók kötését gyakoroljuk, amelyekre bármely pillanatban szükség lehet, és ezeket vastag kesztyűben, elgémberedett ujjakkal is pillanatok alatt meg kell tudni kötni, mert vagy a saját, vagy a társunk, esetleg társaink élete múlhat rajta. Ezenfelül a gleccsertúrákon szükség van a haladási tudásra, ugyanis a gleccser felületét általában hó fedi, alatta a jégen pedig kisebb-nagyobb repedések rejtőznek, amelyekbe belebotolhat az ember, akár több tíz méteres szakadékba is zuhanhat. A mindig megfeszített biztosítókötélen 3–5 hegymászó halad egymás mögött adott távolságban, szinkronban, hogy ha valaki belehuppan a hóba, a társa meg tudja tartani, mielőtt belezuhanna a szakadékba. Ugyanúgy fontos technika az esés fékezése, majd a következő a beesett önmentése, illetve kiemelése a szakadékból a társai által csigasorok révén.
Milyen fölszerelés szükséges a biztonságos közlekedéshez a gleccseren?
– Természetesen a megfelelő ruházat, néhány karabiner, kötél, hágóvas, jégcsákány, a sisak is elengedhetetlen, meg a gleccserszemüveg. Nélküle a vakító fehérség gyulladást és átmeneti látásproblémákat is okozhat. A jégcsákány életmentő eszköz, ha valaki elbotlik vagy elcsúszik, a jégcsákánnyal három másodpercen belül még megfékezhető az esés, utána a hatalmas gyorsulás miatt már nehezen. Persze ezt is gyakoroljuk, mielőtt túrára indulnánk. Általában augusztusban megyünk az Alpokba, mert akkor a legjobbak az időjárási feltételek. A nap világos periódusa elég hosszú, a hótakaró jórészt elolvadt, tehát láthatók a jégben keletkezett repedések, legkönnyebb a haladás. Ezekre a túrákra általában március végén készül föl idehaza, vagyis inkább a volt Jugoszlávia területén a csapat, mert akkor ott hasonlóak a körülmények, mint augusztusban az Alpokban.
Ki vezeti az expedíciókat?
– A belgrádi Železničar Hegymászóklub tapasztalt tagja, Nikola Radojević, Davor Ciganković szarajevói barátja is elkíséri. Ők gondoskodnak róla, hogy minden rendjén működjön a túra során. A hegymászás egész életre szóló kapcsolatot teremt az expedíció tagjai közt. Hazudnék, ha azt mondanám, naponta beszélgetünk, de figyelemmel kísérjük egymás szakmai előmenetelét, és alig várjuk, hogy újra kötelékben mászhassunk.
Profán gondolat, de mi van, a túra közben rájön a szükség a hegymászóra?
– Legjobb, ha nem jön rá. Ha mégis, a hegymászóöltözék úgy van kialakítva, hogy nem kell levetni, hanem alul kívülről kinyitható, és eleget lehet tenni a fiziológiai szükségleteknek. A legfontosabb parancs, hogy tilos lecsatlakozni a biztosítókötélről. Amennyiben hölgy van a társaságban, a férfiak elfordulnak, egyik jobbra, másik balra, a hölgy pedig ugyanúgy jár el, mint a férfiak.
A különleges körülmények közt, egymásra utalva bizonyára szoros kapcsolatok alakulnak ki az expedíció tagjai között. Vélhetően nem egy veszélyes helyzetet kellett megoldanotok, és vidám dolgok is történtek veletek. Megosztanál ezek közül néhányat az Üveggolyó olvasóival?
– A kezdetek kezdetén, alapos fölkészülést követően Ausztriába indultunk egy képzett vezetővel, aki a Himaláját is megjárta, a Mount Everestet is megmászta, de sajnos a gleccseren háromezer méter magasságban eszméletét vesztette. Pánikba estünk, a kollégák telefonáltak Szerbiába, de kevés pénz volt a telefonkártyájukon. Az én hátizsákomban viszont ott lapult a legközelebbi hegymászóotthon prospektusa, benne a telefonszámmal, fölhívtam, és német-angol tudásomat bevetve elmagyaráztam, hogy mi történt. A hegymászóház alig volt tőlünk háromszáz méterrel magasabbra, de gleccseren, vezető nélkül ki tudja, mikor értük volna el. Viszont az osztrák hegyimentők nyomban megérkeztek, vagy tíz vörös-narancssárga ruhás férfit rakott ki a helikopter, akik levezettek bennünket az alattunk fekvő hegymászóházba, éjjel fölkerekedett a szél, esni kezdett a hó, vagyis valóban megmentettek bennünket a hegyimentők. Kiderült, hogy a vezetőnk sajnos agytumorban szenvedett, ami az adott magasságon eszméletvesztést okozott. Megműtötték, de éveken belül elhalálozott.
Macedóniában is volt egy nehéz helyzetünk, a szervezők kikötötték, hogy déli 12 óráig haladhatunk a csúcsig, ha nem érjük el, nyomban forduljunk vissza. Voltak, akik többedszerre futottak neki a csúcsnak, de a rossz időjárás minduntalan visszafordította őket. Most jó volt az idő, vérszemet kaptunk, és másfél órával tovább másztunk. Igen ám, a hegyekben a másfél óra fölfelé legalább ugyanannyi lefelé, vagyis kicsúsztunk az időből, besötétedett, fölkerekedett a szél, és havazni kezdett. A vezetőnk is elbizonytalanodott, szerencsénkre egyik társunk rögzítette a hegymászóházunk GPS-koordinátáit, ezek alapján találtunk vissza, még időben.
Végül magáról a szakmáról: mennyivel kell többet vagy mást tudnia, mire kell külön figyelnie a jégmezők fotósának, mint az egyéb zsánerben alkotóknak? Mert például a víz alatti fényképezéshez külön fizikai ismeretek szükségesek.
– Nem viszek magammal sok fotócuccot, mindössze egy tükörreflexes, zoomobjektíves gépet, amely magában is súlyos és helyet foglal. Hegymászótársaim ismerik a hobbim, ezért megkérhetem őket, hogy egy pillanatra álljanak meg, amíg én kibiztosítom magam, kattintok néhányat, és máris megyünk tovább, mert a hegymászót folyton sürgeti az idő. Az elengedhetetlen trükk, hogy a havon és a jégen alul kell exponálni, hogy a táj vakító fehérsége ne égesse ki a képet. Emellett nem a hagyományos jpg formátumban kell rögzíteni a fölvételt, hanem nyersen, a raw formátumban, amely sokkal több, a képfeldolgozó programok által hasznosítható információt tárol a fölvételről, amelyek nyomán kinyerhetjük a gleccserfotóból azt is, amit talán mi sem láttunk a fölvétel készítésénél.
Eddig enyhe bőrpírral megúsztad, nem fagytak le az ujjaid, komolyabb bajod nem történt a túrákon. Valami figyelmeztetést nem kaptál, hogy légy óvatosabb?
– Az ausztriai hegyimentőket kérdeztem, hogy szerintük mikor kell hegyet mászni. Azt válaszolták, csupán szép időben!
*****
A nyugati hegymászóházak vagy -otthonok nem nevezhetők menedékhelynek, annál sokkal több szolgáltatást nyújtanak. A hálószobák többágyasak ugyan, de van személyzet, amely főz, étel-ital mindig van elegendő, és jobb helyeken a szobák előtt cipőmelegítő vasak is állnak, este erre lehet ráakasztani a bakancsot, és reggelre száraz a lábbeli.
