Éppen 50 éve tanultam meg olvasni. Azóta nem telt el olyan nap, hogy ne vettem volna könyvet a kezembe, a saját gyönyörűségemre.
Vannak mondatok, amelyekkel hosszú évek óta küzdök. Ezek egyikét mintegy tíz éve hallottam, és körülbelül így hangzott el: Egy bizonyos életkoron felül szépirodalmat olvasni luxus, az értelmiségi ember inkább tényirodalmat, életrajzokat, esszéket, tanulmányokat olvasson.
Persze, ez is fontos, de úgy gondolom, lelki rokkantak vagyunk, ha nem olvasunk regényt, novellát, verset. Úgyhogy én azóta is naponta hódolok ennek a luxusnak.
Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, mert otthon az volt a szabály még hetedikes, nyolcadikos koromban is, hogy este nyolc órakor el kellett vonulni a szobámba, nem volt tévézés. Tíz óráig legálisan olvastam, tíz után pedig a takaró alatt, elemlámpával, titokban. Jókai volt akkoriban az abszolút kedvencem, de Tolsztoj Háború és békéje, Németh István Vadalmája, Verne egyik-másik regénye is kedves olvasmányélményem volt abban az időben. Olyan pöttyös és csíkos, sőt Delfin-sorozatos könyv sem akadt a kanizsai könyvtárban, amelyet nem kölcsönöztem volna ki. Sőt, Arany Toldija, Petőfi Apostola is lenyűgözött. De minket, kanizsai általános iskolásokat moziba is vittek: az Egri csillagokat, Mikszáth Beszélő köntösét délutáni vetítésen láttam osztálytársaimmal, iskolatársaimmal egyetemben. És a kanizsai amatőr színjátszók találkozóján is mindig voltak olyan előadások, amelyekre elvittek bennünket. Így neveltek színházlátogatóvá. A Kanizsai Írótábort mindig nagyon vártuk, mert magyarórára eljött hozzánk Fehér Ferenc, Németh István, Herceg János…
Középiskolás koromban már éjfélig is fenn maradhattam, de a tévénézés helyett akkor is inkább olvastam. Amikor a tizedik osztály után Szabadkára kerültem középiskolába, azonnal beiratkoztam a könyvtárba, rendszeres színházlátogatóvá váltam, Jónás Gabrielláék akkor voltak fiatal színészek. A Kabaré című előadást háromszor is megnéztük, és amikor ennek egyik főszereplője, Kovács Frigyes Karinthy Tanár úr, kérem-jével eljött az iskolánkba, nem volt diák, aki távol maradt volna. És Miklenovics Barbara tanárnő mindig szólt, hogy az Életjel Csáth-körének mikor van rendezvénye. Le sem maradhattunk volna ezekről az eseményekről! Miklenovics tanárnő, aki szerb nyelvet tanított nekünk, az olvasás szerelmese volt, s rászoktatott bennünket, hogy vezessünk olvasónaplót, amelybe vers-, elbeszélés- és regényidézetek kerültek. Persze, leginkább magyar nyelven. Épp a közelmúltban akadt a kezembe egy ilyen napló, és ebből kiderül, hogy Radnóti Miklós, Babits Mihály, Nagy László, Déry Tibor, Hermann Hesse, Oriana Fallaci, Simone de Beauvoir volt az, akinek a műveiből előszeretettel idéztem, de az LGT együttes számainak szövegét – amelyet az Ifjúsági Magazinból másoltam ki – is megörökítettem ebben az olvasónaplóban. A tanárnőt ez nem zavarta. Az első képzőművész, akinek a munkái lenyűgöztek, Bíró Miklós volt. Az Üzenetben találkoztam először a rajzaival, azóta rajongója vagyok.
Csernik Attila: Kék (Gergely József felvétele)
Rajztanárunk a szabadkai pedagógiai középiskolában Gyurkovics Hunor volt, neki köszönhetően eljutottunk minden kiállításra, amit a Képzőművészeti Találkozóban rendeztek. Persze, nem a megnyitóra vitt el bennünket, hanem később, amikor csak mi, az osztály harminc tanulója. bóklásztunk a képek között. Így ismertük meg a szabadkai, vajdasági festők alkotásait.
Mindezt azért meséltem el, mert abban az időben így neveltek bennünket a kultúra, a művészetek szerelmeseivé. A már emlegetett Barbara tanárnő Domonkos István költőt is meghívta iskolánkba, nem tudom, milyen okból nem jött el, de amikor hallottuk, hogy néhány nap múlva a vegyészeti középiskolába látogat, fél osztály elzarándokolt oda. Igen, ezek ilyen idők voltak. Természetesebb, magától értetődőbb módon volt a kultúra, a művészet a mindennapjaink része, mint ma.
Kanizsán nem működött néptánccsoport, népdalkör, mi a Szöllősy Vágó László vezette Kodály zeneegyesület koncertjeire jártunk el, és csak sok évtizeddel később, már újságíróként döbbentem rá, hogy a hatvanas, hetvenes években Varga Péter és Szűcs Budai József zenei nevelés tankönyveinek köszönhetően zeneórán hány magyar népdalt megtanultunk iskolai órán, a kötelező tananyag részeként.
Miért nosztalgiázik? – kérdezhetnék. Azért, mert a mai tizen- és huszonévesek sok olyan élményről lemaradnak, amelyek a fiatalságunk szerves része volt, és amelyek egy életre szólóan hatottak ránk. A közelmúltban olvastam a Pécsi Tudományegyetem egy felmérésének adatait: a magyar lakosság negyven százaléka évente egy könyvet olvas el, harminc százaléka egy könyvet sem vett évek óta a kezébe. A szépirodalmat felváltotta a szakirodalom, az ismeretterjesztő irodalom, és a szépirodalom tekintetében is a klasszikusokat felváltotta a lektűr, a bestseller. Kevesen olvasnak kortárs magyar irodalmat, verset pedig még kevesebben. Emlékeznek még a Magyar Televízió Nagy Könyv akciójára, amelyben az ötvenes listára tizennégy kortárs szerző került, és a magyar kortárs szerzők közül a legjobb helyezést Szabó Magda Abigélje érte el? Nem tudni, hogy a szavazók a filmet látták, vagy kezükbe is vették a regényt. Viszont a magyar átlagpolgár heti tizennyolc órát tölt tévézéssel, és tizenöt órát lóg a közösségi oldalakon. Meggyőződésem, a vajdasági statisztika is hasonló. Hány könyvet elolvashatnának ez alatt az idő alatt! Mindenkit arra biztatok, járjon el irodalmi rendezvényekre, kölcsönözzön versesköteteket, regényeket, novellásköteteket a könyvtárból. Nem luxus verset olvasni, hanem gyönyörűség.
