Amikor megkértem Sóti Klárát, az újvidéki Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tanszékének fényképészet szakos végzős hallgatóját, hogy válasszon ki két-három fényképet, amelyik legjobban a szívéhez nőtt, tanácstalanul keresgélt a csoportosított munkái között:
– Sok képemet szeretem, mindegyikhez más-más emlék fűz. A diplomamunkám témájára vajdasági elhagyatott tanyákat fényképeztem, ugyanis vonz az, amin látszik az idő múlása. Ismerőseimtől kapott tippek alapján választottam ki a Zentagunaras környéki tanyákat, apukám az egyik hétvégén elvitt autóval, hogy lefényképezzem őket. Hajnali négykor indultunk, mert hajnali fény kellett a munkához. Négy év alatt az egyetemen nem használtam középformátumú fényképezőgépet, amellyel ezek a felvételek készültek, mégpedig filmre. Ezért is volt számomra kihívás a munka. Külön figyelmet kellett szentelnem annak, hogy egy-egy kép elkészüljön, mert egy filmen csak tizenkét lehetőség van. A hét-nyolc tanya 25 képéből álló sorozatot Emlékmozaik címmel az újvidéki Rajko Mamuzić Képtárban, a végzősök kiállításán mutattam be – mesélte Klára, majd így folytatta:
– Az akadémia első évében filmre kellett dolgoznunk, fekete-fehérben. Egyetemi feladat volt a dokumentumportré készítése. Nem beállított képet, hanem valakiknek az életét, életszakaszát kellett megörökítem fényképezőgéppel. A nagyapámat és az Alzheimer-kórban szenvedett nagymamámat fotóztam le. Ivana Tomanović tanárnőnek annyira megtetszettek a képek, hogy sorozat lett belőle. Az ő ajánlatára küldtem el a sorozatot a family.life projektumra, amely az Egyesült Államokból indult. A fotósok a világ minden tájáról küldtek be család témájú képeket. Az említett sorozatom egyik képe, A végsőkig együtt című belekerült a katalógusba, s ahogy hallottam, utazó kiállítás lesz belőle. A harmadik évben az egyik feladathoz ismét a nagyszüleimet választottam témának. Olyan sorozatot készítettem, amelyben különböző napszakokban, ugyanabból a szemszögből más-más jeleneteket örökítettem meg róluk. A sorozat egyik fotója tavaly bekerült a legjobb 30 kép közé, és kiállították az újvidéki Művészeti Akadémia által meghirdetett Egyetemisták Nemzetközi Fotóbiennáléján 2015-ben. Az Utolsó pillanat című fotó az egyetemtől függetlenül született meg, ez is filmre. Budapestről utaztunk hazafelé. Az autóútról megláttam a ködös naplementét. Az autó sofőrje megállt azért, hogy kivehessem a csomagtartóból a gépet. A színek érdekesek lettek. Vagy a film hibája, vagy annak a hibája, aki előhívta, hogy kékes árnyalatot, extra effektust kapott, amit nem terveztem hozzáadni, de emiatt is érdekes az analóg fényképezés. Sok mindentől függ, és sohasem tudni, milyen lesz. Második év után megengedték, hogy digitális gépet használjunk. Sokkal olcsóbb, és korlátlan számú képet lehet készíteni vele, meg rögtön látom az eredményt, és ki tudom javítani, amit akarok.
Amikor Klárától arról érdeklődtem, hogyan került az akadémiára, elmesélte, hogy a Mileva Marić Ajnštajn művészeti iskola fényképész szakának befejezése után felvételizett sikerrel. Tanulmányai során különösen azt szereti, hogy sok mindent kipróbáltak: szobrászatot, formatervezést, architektúrát, festészetet… Csendes lány, nem szeret dicsekedni. Aki azonban belelapozott az Agapé kiadó 2014. és 2016. évi zsebnaptárába, láthatta a remek tájképfotóit, amelyekkel illusztrálták a szöveget.
Szabadidejében szeret utazgatni és zenélni. Vasárnaponként az újvidéki Mária neve templomban, az ifjúsági misén fuvolázik, nyaranként pedig a doroszlói zenetáborba jár, ahol az utóbbi két évben segédtanárként gitárt oktat. Rövid távú tervei között szerepel a mesterképzés.
