Visszatérő motívum, mert az élet is állandó ismétlésekből áll, hogy nézem a tévét, hallom a háttérben, miközben idegesen készülődök, már megint gyorsabban múlnak a percek – a reggel egyik jellemzője, hogy rövidebb ideig tart egy perc, ahogyan a 12 és 14 óra közti időben éppen ellenkezőleg, az ember azt hiszi, sosem lesz már délután. Amikor eltűnik az álmosság és kiderül, hogy az élet tele van izgalmas dolgokkal, amik közé még a fűnyírás és a vasalás is beletartozik (ha eszünkbe jut a 12 és 14 közötti megállt, áporodott, álomittas idő).
Hallom a háttérben, hogy az eurovíziós dalfesztiválon az idén Pápai Joci képviseli Magyarországot. Beszaladok, a fogkrém, mint valami undok fehér hernyó, a szám szélén indul útjára – ilyenkor mindig sötét felsőben vagyok, a sors megannyi kora reggeli tréfájának egyike.
Megnézem magamnak Pápai Jocit, aki képviselni fogja Magyarországot, kíváncsi vagyok rá. Nem nézek semmiféle dalversenyt, az Eurovízióval szemben előítéleteim is vannak (mielőtt egy hosszabb elemzés írásába fogna valaki, hogy bizonyosan Conchita miatt, sietek közölni, hogy nem az én zenei világom, ennyi és nem több az ok, emellett persze az is igaz, hogy nem bírom a csilivilit, az A38-as Hajó koncertjeit viszont számos és számtalan álmatlan éjszakán néztem végig újra és újra).
Az előítéletem abból fakad, hogy nem hiszek benne. Nem hiszem azt, hogy a legjobb fog győzni. Számos és számtalan ok mentén szavaznak az emberek, döntenek a döntnökök, az egyik ok lehet az is, hogy milyen a produkció. Azonban annyi sallangot akasztottak az egész történetre, amennyit csak ennyi évtized alatt lehetséges. Többet a kelleténél, az bizonyos, de örülök, ha nézik az emberek, legyen az Eurovízió egy szép vízió, ami összeköt bennünket, embereket, a zene szeretete által. Valami ilyesmi. Elfogadom, soha nem nézem.
De ez nem igaz, mert hirtelen felrémlik bennem, hogy Rúzsa Magdi is szerepelt, sms-ben szavaztam, mint egy állat, izgultam, szurkoltam. Utána meg a Jelenának, az ember szíve nem válogat, megdobban, ha az övéi vannak versenyben.
Az övéi. Micsoda ósdi kifejezés. Ráadásul elárulja a szó használóját, azt bizonyítja, amit fentebb előítéletként megfogalmazott, hogy nem a legjobb győz… Mert mindenki az övéinek szurkol legjobban, de mennek az átszavazások is, az emberek elrugaszkodnak attól, hogy a nemzetüket képviselő vajon a legjobb-e és aztán szavaznak arra, akit a legjobbnak tartanak. Vagy?
A fogkrém rácsöppen a fekete pólómra, ilyen a formám, kések is, majd egy zártabb pulcsival eltakarom a Zirodentet (nem ezt a márkát használom, de a fogkrém neve Zirodent. Ez egy ősrégi történet. Szarajevóban bementem a vegyesboltba és fogkrémet kértem, mire visszakérdezett az eladó, hogy Zirodent? Később felvilágosítottak, hogy a fogkrém az úgy Zirodent, ahogyan a tornacipő Adidas. Volt ilyen világ. Ebbe nőttem bele, ebben is maradtam benne.)
Közben Pápai Joci mosolyog, örül a győzelemnek. Következik a rövid bejátszás, egy szépséges cigány lány pörög-forog mellette, a háttérben a szőkésvörös lány hegedűje is táncol a zenész(lány) kezében. Mire utaznak, a repülőtéren már új frizurája van a hegedűs lánynak, nagyon hercig, de nekem az a borzas is tetszett, viszont az is igaz, hogy óriási mosolya, ami beragyogja az arcát, így jobban megmutatkozik. Hiába, a sztájlisztok a legnagyobb királyok a szépészeti sebészek mellett vagy mögött.
Egy következő reggel. Olyan kutyafáradt vagyok, hogy fel sem tápászkodtam még – ki mondta, hogy éjjel kell olvasni?!
Jönnek a reggeli hírek, amikből megtudom, hogy mi, magyarok milyenek vagyunk. A fejemre húzom a takarót. Mert rettenetes, hogy milyenek vagyunk, és miket teszünk. Senkit nem szeretünk. Na, mondjuk, ez lehet, hogy igaz, de csak akkor, ha hozzáteszik, hogy magunkat sem. Az idegenekkel szemben pedig gyanakvóak és elutasítóak vagyunk.
Ezt nehezen viselem. Biztosan azért, mert vajdasági magyar vagyok, el sem mentem innen sohasem, valahogy nem bírtam elmenni, szerettem itt élni Szabadkán, ahol nemcsak a magyar kisebbségi, hanem sokan mások is, hol így, hol úgy, ahogyan éppen a történelem hozza és igazítja. És nem vettem észre, hogy bárki is gyanakvó volna vagy elutasító. Voltak őrült időszakok, valamikor 1991 táján érték el egyik mélypontjukat, akkoriban valóban nem volt könnyű itt az élet. De általánosítani nem jutott volna eszembe. Gondoltam sok mindent a vörös-fekete koalícióról, írtam is róla, de az általánosítással megbántottam volna mindazokat, akikkel osztoztunk a sorson, ami nem volt jó. Aki itt volt, tudja, aki nem volt itt, majd elmondja, amit tudni vél, vagy nekünk tudni illene, hogy kellőképpen korszerűek legyünk (ez is valami olyan, mint a sztájliszt, csak a közbeszédben alkalmazzák, finoman eltakarva a hibákat, a szélsőségek iránti engedékenységet, ami bennem nincs meg, ezt megtanultam, élettapasztalatom lett, szemben azokkal, akiknek máshogyan teltek a huszadik század utolsó évtizedének a napjai.)
Időközben persze eltelt több évtized és már azt is nehezen viselem, ha a magyart osztják szétfelé, annak alapján, melyik országban él. Azt pedig végképp nehezen viselem, ha olyasmit állítanak a magyarokról, hogy kizárólagosak, nem befogadóak, elutasítóak, gyűlölködők. Na, jó, mindezt elfogadom, de csak akkor, ha hozzáteszik, hogy magukkal szemben is, egymással szemben meg pláne. Ami igaz is, nem is, embere válogatja.
El is feledkeztem az egészről, mert képtelen vagyok megemészteni, hát elfordulok, nem nézek oda, hátha eltűnik ez a botor általánosítás, a jóindulat hiányáról tanúskodó megállapítás. Oda-vissza működik sajnos, és akik nem emlékeznek, hogy kimondták az első mondatot, szeretnek úgy tenni, mintha csak válaszolnának. Ettől meg teljesen elromlik a kedvem, mert már ismerem, volt errefelé egy politikus, aki mindig azzal védekezett, hogy ő csak visszalőtt. Aztán mi meg úgy jártunk, ahogy, szét is bombáztak, országunk se maradt, a tranzícióba meg beleszorultunk. Vagy hova, már mi sem tudjuk.
Így tehát elfeledkeztem Pápai Jociról és arról is, hogy milyenek a magyarok.
A héten azonban újra előjött a téma, éppen ma este, amikor ezt a szöveget gépelem, Pápai Joci énekelni fog az elődöntőben. Egy kevéssé szerencsés történelmű és jelenű országban megrendezett dalversenyen, az Eurovízión. Mire a szöveg megjelenik, már mindenki tudni fogja, mire volt elég Pápai József teljesítménye – de ez nem igaz, mert tudnunk kell, hogy az énekes teljesítménye elég, pontosan elég, sem több, sem kevesebb, mint elég. És ez – több okból kifolyólag – a legtöbb.
De azzal is tisztában vagyok, hogy ezt csak azok fogják tudni, akik máris tudják. Nincsenek ám kevesen. Ők azok a magyarok, akik Pápai Jocira szavaztak, akik úgy döntöttek, hogy ő képviselje Magyarországot.
Ha nem tartanám kisszerűnek a felsorolást, akkor felsorolhatnám, kik voltak még azok a kiváló énekesek, akikről szintén úgy döntöttek a magyarok, ez a kioktatásra szoruló nemzet, hogy képviselje őt ezen a hatalmas, csilivili parádén, olyan magyar, aki talán nem is magyar. Ugyanis az van, hogy amikor elkezdik lehámozni ezeket a nemzetet eggyé tevő, kulturális sokszínűségét kifejező selymeket, akkor ott marad a pőre kérdés, a vád, a gyanakvás. Vannak dolgok, amiket nem hámozunk, amibe nem szólunk bele, amiről nem oktatjuk ki a másikat, amiről nem akarjuk neki megmondani, hogy miképpen is van a dolog. Kulturális identitásunk ezek közé tartozik.
Miközben bősz varrónők és szabók ideológiai ruhát varrnak a magyarokra, azok, talán mit sem tudva erről a nagy szabás-varrás akcióról, talán fittyet hányva ennek, talán nem törődve a dologgal, hallgatják a dalokat és szavaznak. Nem bőrszín, nem egyéb hovatartozás szerint, hanem a lelkük örömére. Szeretik azt a dalt, amit Pápai Joci el fog énekelni csütörtökön este Kijevben. Ezt a dalt szeretik 2017-ben a legjobban. Mint ahogyan egyszer Rúzsa Magdit, a kishegyesi lány dalát szerették, és nem mondták, hogy jugó. Ne tegyünk úgy, mintha nem lettek volna ilyen időszakok nemzetünk életében, mert voltak. És eltűntek, kiszedte a gondolkodásból, akár egy foltot a ruhából az, hogy egy nemzet vagyunk. Bizonyára nem mindenki örül ennek a változásnak.
Nem követem az Eurovíziót, másfajta zenét hallgatok. Azt azonban egészen biztosan tudom, hogy ha a magyarországi kerékpárosok dühösen szidnak is, mert elmálélkodok és a járdáról az ő sávjukba tévedek, ha dudálnak rám, mert rossz sávból fordulok le, ha letegez a pincér, akinek az anyja lehetnék, és közben majdnem rám köpi a rágóját, ha rossz kedvű és kötözködő a magyar, mert esik az eső vagy süt a nap, ha furcsa nyelvével és még furcsább lelkületével bámul is ki a fejéből, alapvetően rendben van.
Mert amikor dönteni kell, akkor mindent félretesz és kinyitja a lelkét a zenének, az áradó dallamoknak, mindannak, amiről Boško Krstić egy egész folyóiratszámot szerkesztett, a múlt század közepén könyvek jelentek meg, amiről Magyar László lelkesülten tudott beszélni, amit a mélymagyarok időnként fogcsikorgatva vesznek tudomásul, hogy a magyar cigányzenét a világban kiegyenlítik a magyar népzenével, és a fülét hegyezve, a mosolygós, valóban tehetséges énekest hallgatva, a pörgő-forgó lányt nézve, a vörös-szőke hegedűst, aki akár egy ellenpont, kiemeli az emocionális, áradó erőt: szavaz. Szavaz és győz. Ennél pedig, hogy győzzünk egymásért, hogy legyen bennünk nyitottság, mondjanak és írjanak rólunk bármit a fejlett világban, nincs fontosabb.
Ez a győzelem dallama. Bármi lesz is Kijevben.
Kijevben az lett, hogy Pápai Joci bejutott a döntőbe. Rávettem magam és megnéztem. Nem írhat az ember olyasmiről, amiről fogalma sincs. Néztem az RTS-en az élő közvetítést (a Duna lefagyva, ez biztos a nemzetközi jogok miatt, vagy éppen így döntött a tévém, igazán nem fontos), a két csokornyakkendő, egyformára diázjnolt műsorvezető párt, lelkesedésük kiszámított, az egész valóban olyan csilivili, ahogyan arra régről emlékszem (és ami miatt alapesetben nem nézem ezt a dalfesztivált), izgulok, meghallgatom Pápai Jocit, és tudom, hogy rendben van. Megfelel az elvárásoknak is, ha nem gondolnám, hogy megsértem, azt mondanám, előnyére válik, hogy kisebbségi. De ha őt ezzel megsértem, akkor magamat is. Kisebbségiek vagyunk, Pápai Joci Magyarországon, én Szerbiában. És látom ám, amíg énekel, látom ám abból, ahogyan áll a színpadon, hogy egyáltalán nem érzi azt, hogy kisebbségi lenne. Helyes. Én sem szoktam ilyent érezni, és azokkal érzem jól magam, tartozzanak bármilyen kisebbséghez azok szerint, akik a kisebbségek fogalmák kitalálták, alkalmazni kezdték, hogy aztán valami egészen más folyamatokat indítsanak útjára, akik szintén nem érzik magukról, hogy ők kisebbség lennének. Emberek, akik olyanok, amilyenek. Ilyen világban szeretek lenni, szűk, keskeny, de létezik.
Pápai Joci továbbjutott, azon kevés énekes egyikeként, aki az anyanyelvén énekelt. Büszkén, egyértelműen, ahogyan a repülőtéren erről a kérdésről (nem lesz-e hátrány, hogy nem angolul énekel), nyilatkozott is: át fog jönni. És átjött. Hogy melyik Pápai Joci anyanyelve?! Az, amelyiken énekel. Füleljen mindenki, és legyen rá büszke.
A többi csak duma, éppen annyira hiteltelen, mint az dalfesztivál csilivilije. De ilyen a világ. Még jó, hogy vannak benne erős, büszke, tehetséges emberek, akik önmagukért, a tehetségükért képesek mindenen átküzdeni magukat, a vállveregetéseken is, a megjegyzéseken is és azon is, hogy esetleg valami pluszként értékelik azt, hogy ő identitását tekintve kicsoda. Az identitás nem plusz, hanem alap.
Amúgy, teljesen mindegy, hogy a világ trendje, divatja szerint eme plusz alapján értékelik-e majd vasárnap este Pápai József teljesítményét. Mert nem más, hanem ő maga tudja legjobban, hogy a tehetség, az önbecsülés mércéje benne van. A többiről a világ dönt. De akárhogyan is dönt, nekünk jó lesz, mert tehetséges, büszke, önérzettel és méltósággal bíró emberért szurkolhattunk. A csiliviliből ez megmarad. Más úgysem számít.
