Bejött egy fiatal lány, fel sem emeltem a fejem, csak olvastam tovább, lenyűgözött az eszmefuttatás. Egyszerre kifinomult és bonyolult, nem is eszmefuttatás, hanem pontos leírása mindannak, ami van, amiben élünk, ami körülvesz, ami ilyenné alakult, aminek a részesei vagyunk.
A sikeres pályaválasztás nem okvetlenül azt jelenti, hogy jók, akár közepesen jók leszünk abban, amit majd egész életünkben csinálunk, noha még az is előfordulhat, de azt okvetlenül jelenti, hogy nem szűnik meg bennünk a szenvedély, ami miatt az adott pályát választottuk. Ez legyen ebben a történetben az olvasás szenvedélye.
A lány beljebb lépett, továbbra sem emeltem fel a fejem, mert az egyik legkiválóbb vajdasági magyar koponya szövegét olvastam, amit nem csak megérteni volt jó. Hűvös tárgyilagossága és távolságtartása különösen magával ragadott. A témát hűvösen közelíteni, nem veszíteni el közben a belső meggyőződésből fakadó hevességet sem, de nem tenni láthatóvá – ez tudomány, képesség, kifejlesztett technika, legyen akármi, nagyon jó.
A lány közben már köhintett, felnéztem. Nem vettem úgy, hogy ott lennék, a szabadidőmet töltöttem, délután volt, elkapott egy zápor, és ott kerestem előle menekvést.
Kérdőn néztem a lányra, akiről csöpögött a víz. Azt mondta, kellene neki az a könyv. Ezt teljesen megértettem, nekem is mindig az a könyv kell, csak ritkán tudom, hogy éppen melyik volna az. Mert legalább öt van, ami jó volna, ami kellene, de nincs hozzá hangulatom. És akkor ki kell találni. Előbb a hangulatom, aztán a könyvet. De ez a lány még fiatal, középiskolás lehet, kedves arca van, huncut szeme, de unottan néz rám. Igaza van. Ha körülnéznék, én is unottan néznék magamra, de én nem nézek körül, mert olvasok – ezt már mondtam. Nem könyvet, hanem írást olvasok, az egészen más dolog.
Melyik könyv? A tekintetéből rájövök, hogy egyszer már mondta, lehet kétszer is. Egy süket tyúk, talán ezt gondolja rólam. Hát, a vita, mondja. Milyen vita, kérdezek vissza, szerintem logikus a kérdés, szerinte meg hülye. Nem elég, hogy süket, még hülye is, gondolja.
Nézek tovább, türelmesen, a legkevésbé sem izgat, mit gondol rólam, ezt hívják intellektuális szabadságnak. Aki nem hiszi, járjon utána. Én sem gondolom magamról mindig ugyanazt, ahogyan másokról sem, majd alakul a dolog, mire eláll a zuhé, talán rájön, hogy nem vagyok süket. De ha nem, az még jobb, legalább máskor elkerül, és nyugodtan olvashatok. Már ha délután a városba jövök, elkap a zápor, és betérek a könyvtár felnőttosztályára, a kölcsönzőre. És a lány is éppen így. Aminek azért nem olyan nagy az esélye. Ha összejön, mondjuk, az koincidencia – aki nem hiszi, járjon utána.
Hát, a vita, ismétli meg. Tetszik nekem ez a lány, tetszik a fellépése, a magabiztossága, az, ahogyan bízik magában, és engem teljesen hülyének néz, szíve joga, ha van szíve, akkor van joga is, aki nem hiszi, járjon utána.
De melyik vita, kérdezem újra, és egy kicsit azért szégyellem magam, az ETO-katalógus felé pillogok, filozófia volna? Ógörög? Vagy mi? Ki nem állhatom az ETO-katalógust, mert végül is lehet, hogy sport. Sportot is lehet csinálni a vitából, nem olyan nagy ügy, csak akkor máshol kell keresni. Csak azok a rohadt meghatározások és kulcsszavak ne volnának, dehát vannak, minden a szabályokon, azok betartásán múlik. Vagy azon, ahogyan azokat értelmezik. Ebben nincs túl sok választásom, alapvető feladat, hogy az olvasó a lehető legrövidebb időn belül a legpontosabb választ kapja. Akkor is, ha szabadidőben üldögélek ott. Mert azt ő honnan tudhatná? És egyébként is, a morális elvárások és normák folyamatosan érvényesek a közintézményekben. Különben nem volnának azok. Közintézmények. Ezt törvény is rögzíti. Mindenkire érvényes. Tiszteletben kell tartani.
Filozófia? Mi van? Hogy lenne filozófia, mordul rám, és megrázza vizes fürtjeit, akár egy cocker spániel, röpül a víz, csak neki nem a füle mozdul hozzá, hanem a fürtjei. Házi olvasmány. Házi olvasmány?!
A lány elveszítette a türelmét. Ki maga?! Nem volt házi olvasmánya?! Ezen eltöprengtem. Nem a házi olvasmányokon, hanem azon, hogy ki is vagyok én. Annyi mindent olvashat az ember arról, hogy kicsoda is ő. Már szinte el is felejtheti saját magát.
Volt?! Hát hogyne lett volna, mondjuk arra nem emlékszem, hogy vita címmel lett volna. Biztos, hogy vita? Maga nem könyvtáros?! Nem vagyok magyartanár. Ezt legalább határozottan tudtam állítani magamról. Akkor sem voltam az, amikor tanítottam, folytattam. Inkább valami olvasmánykalauz, igen, azt hiszem, ez a megfelelő kifejezés, olvasmánykalauz voltam, de arra nem emlékszem, hogy lett volna szó arról, hogy van ilyen házi olvasmány. Emellett nem vagyok filozófus, nem vagyok pszichológus, nem vagyok coach, és nem vagyok az az ember, aki megmondja neked, hogy hol találod meg ezt a könyvet. Ennyit az etikai normákról. Megjegyzem – ahogy a nagyanyám mondta mindig, megjegyzem, és fölemelte a mutatóujját –, ez csak egy történet, ebben nyugodtan át lehet lépni a törvény szabta kötelezettségeken. Ez amolyan szabadságféle, véleményszabadság. Garantálva van. Állítólag mindenkinek, még azoknak is, akiknek eltérő. Nem tudom, hogy mitől eltérő, talán a hangosakétól? Vagy azoktól, akik hallgatnak. Lehet, a véleményszabadság gyakorlásának az a legjobb módja. A hallgatás. Ezen majd elgondolkodom.
Nem?! Háborodott fel a lány. Nem mondja meg?! Nem.
Olvashatnék tovább, ha végignéznéd a polcokat itt, a hátam mögött. Az összes házi olvasmány ott sorakozik. Olvasni akar?! Olvastam, még nem jöttél. De az a dolga, hogy ideadja nekem a könyvet. Sóhajtottam. Magabiztos, és tudja, hogy nekem mi a dolgom. Ki írta? Felcsillant a szeme, ebben biztos volt. Kafka.
Kafka?! Az. Néztünk egymásra. Most kezdtem érezni, hogy nem veszítettem el a játszmát. De ha már belefogtunk, csináljuk végig. Nem írt ilyen címmel könyvet. Honnan tudja? Tudom. Ennyit talán tudhatok, ha egyszer olvasmánykalauz voltam. Nem gondolod? Elnevette magát. És azt tudja biztosan, hogy házi olvasmány? Fogalmam sincs, vallottam be őszintén. Ez a baj a játékkal, ha őszintére vesszük. Azonnal következik a fölényeskedés. Akkor miért mondta, hogy ott keressem? Mert azt mondtad, hogy házi olvasmány. Vagy kötelező? Mit is mondtál?
Kinézett a vállam felett az ablakon. Elállt az eső, mennék. Ideadja a könyvet? Miért gondolod, hogy vita a címe, amikor A per. A per? Ezen eltöprengett. Bólintott. Tényleg az a címe, A per. Honnan tudta? Csak feltételeztem. Fáradtan álltam fel. Láthatólag a lányt nem érdekelte az író sorsa, élete, nem érdekelte semmi, csak ezt a könyvet akarta, aminek akár az is lehet a címe, hogy A per.
Mert mindenki vitatkozik, nem? Gondolom, azért gondoltam. És a vitákat meg megpróbálják mediátorokkal megoldani, hogy ne legyen per. És akkor ezért összekevertem, vonja meg a vállát. Visszazöttyentem a székre. Nem vitatkozik mindenki, mondtam. De igen, éppen ma volt erről szó a suliban, hogy miképpen kell vitatkozni meg ilyenek. És akkor mondták, hogy mindenki vitatkozik, ami azért baj, mert egyszerűbb volna, ha belátnák, mi az igazság. Kik látnák be, kérdeztem. Hát azok, akiknek nincs igazuk.
Valahol a mélyben felhörgött bennem valami. Ezek szerint tudni lehet, hogy kinek van igaza, és kinek nincs? Megvonta a vállát. Szerintem ez hülyeség, mondta. Mindegy, kinek van igaza, de fölösleges vitatkozni. Jobb, ha mindenki csinálja a maga dolgát, és elkerüli a vitákat. Meg a pereket, tettem hozzá. Ezen elnevettük magunkat.
Újra felálltam, megkeresem neked a könyvet. Már nem sietett annyira, álldogált, és félrebillent fejjel méregetett. Maga kicsoda tulajdonképpen? Mondtam, hogy olvasmánykalauz vagyok, feleltem. Ismerős nekem, ráncolta a homlokát. Nem hiszem, mondtam. De igen, erősködött. Láttam már magát többször, valahol. Talán itt láthattál, nem? Nem. Itt még sohasem láttam magát. Jó író? Persze, Kafka jó író. Csak készülj fel arra, hogy nem az a típus, aki elkerüli a dolgokat. Nem úgy írt, nem úgy élt. Nem lesz könnyű olvasmány. Felderült az arca, mert mellettem a számítógép képernyőjét nézte, ahol a szöveg alján, amit olvastam, mielőtt belépett volna, egy fekete-fehér fénykép állt, rajta Bánhidy László és egy gyerek, jelenet a Tüskevár című filmből, Matula zakóján egy kék kitűző. Ezt olvastam, mondja. A múlt héten. És mit szólsz hozzá, kérdeztem. Hát, nekem nagyon tetszett. Elmélázott egy kicsit. Eszembe jutott a gyerekkorom, amikor a tatáméknál voltam. Ott is volt tó. Meg nádas. Nem olvastad gyerekkorodban? Nem, nem olvastam, nem is tudtam, hogy van ez az író. Folytatása is van, a Téli berek. Bár én azt nem élveztem annyira, mint a Tüskevárat. Talán azért, csippentette össze a szemét, mert a nyár olyan kivételes valami, szabadság, nincs suli, meleg van, jobb. Igen, azt hiszem, igazad van, tényleg jobb, mondtam.
A cikket is olvastam, bök fejével a számítógép felé. Bólintottam. Persze, értettem, onnan jött az ötlet, hogy olvasd el a regényt. Nem, az a másik cikkből jött, amit utána olvastam, a Matuláról. De nem értettem egyiket sem. Szerintem hülyeség az egész. Melyik egész, kérdeztem. Hát ez a sok mondat, hogy így meg úgy. A tanárom mutatta a fotót, hogy milyen ötletes, azért olvastam el a cikket. Csak nem értettem, azért olvastam el a másikat is, amelyikről ez szólt, de azt sem értettem. Viszont a Tüskevár az nagyon jó.
Az szerintem is nagyon jó. És lehet, hogy neked van igazad, hogy a többi meg hülyeség. Dehát azért mégsem teljesen értelmetlen, mert jót olvastál, nem? Ráakadtál egy jó könyvre. Bólintott, mosolygott. Nagyon jót. Olyan volt, mint a gyerekkorom. De azért egy kicsit el is szomorodtam, hogy már sose lesz ilyen. Igen, az ember sokszor elszomorodik, mert a dolgok folyamatosan változnak. És ebbe nem könnyű belenyugodni. Néha azt gondolom, a legnagyobb bajunk az, hogy foggal-körömmel ragaszkodunk ahhoz, ami volt, mert meggyőződésünk, hogy csak az volt a jó. És úgy teszünk, minta tudnánk, egészen biztosan tudnánk, hogy mi az igazság, mi volt a jó, és hogyan kell azt megtartani. Levettem a polcról a könyvet, A pert. Dehát akkor mi van? Hát, az van, hogy mindenki mást gondol. Kinek ez a jó, kinek az, kinek ez az igazság, kinek az. Kicsit talán azért is olvasunk, hogy eligazodjunk. Megtaláljunk valamit abból, amire vágyunk, ami hozzánk közeli. És mi van, ha nem?! Mit nem? Ha nem közeli, ha nem tetszik. Ha utálom. Akkor is végig kell olvasni. Maga mégis magyartanár. Dehogy vagyok, mondtam neked, hogy magyartanár éppen nem voltam, akkor sem, amikor tanítottam. Olvasmánykalauz vagyok. Legfeljebb. De attól még azt gondolom, végig kell olvasni a könyveket, a szövegeket, az írásokat. És ha nem tetszenek, akkor egyszerűen nem tetszenek. Megvonod a vállad, legyintesz, vitatkozol. Vitatkozom? Persze, a szerzővel. Magadban, hangosan, a nagydolgozatban. Erre való ez az egész, az olvasás. Hogy legyen véleményed, és mondd el. Minek? Hát azért, mert a vita alapvetően jó dolog. Jó?! Hát hogyne volna jó. Sokkal jobb, mint a per. Nem? Elnevette magát, megrázta a fürtjeit. Láttam én magát valahol, nézett rám vissza az ajtóból. De ha meg nem, mondtam, akkor is jó, hogy ráakadtunk egy újabb könyvre, nem? Bólintott, bólintottam. Kisütött a nap, az ostorfák között megvillant a fény.
