Száradni a kicsi jegesmedvebocsot anya a fülénél fogva szerette volna csíptetőzni a hosszú tornácon kifeszített szárítókötélre.
– Jaj, anya! – csuklott el Péter hangja –, fájni fog a kicsi füle!
Anya nem nevette ki Pétert.
– Valóban. De jó, hogy közbeléptél, kisfiam! Valami mást kell kitalálnunk.
– Tegyétek a kis haltartóba! – mosolyodott el apa.
Péter szinte röppent, úgy futott a horgászfölszerelések polcához. Kicsi zöldes, szájánál összehúzható hálót kapott föl.
– Itt van, anya! Ez jó lesz! Ebben akár szundikálhat is, míg megszárad!
Péter anya elé állt, széthúzta a haltartó száját.
– No, gyere, Petibocs! Csicsikáljál szépen! – csalogatta a kisfiú anya markából a nedves plüssmacit.
– Mit mondtál, kisfiam?
– Elneveztem a kicsi medvét.
– De téged hívunk Péternek, s becézgetünk Petinek.
– Így van. Ám ő nem Peti, hanem az én jó barátom, és a neve Petibocs.
Apa nagyot nevetett.
– Tetszik nekem ez a névadás! És minden medve kicsijét bocsnak nevezzük. Ez a különös keresztelő emlékeztet a születésedre, kisfiam.
– Az én születésemre? Én nem emlékszem arra!
– Én sem az enyémre. A születés utáni idő az érdekes!
– Az meddig tart, apa?
– Kinek meddig.
– Az enyém?
– Senki nem tudja, mikor ér véget az élete.
– De miért mondtad, az előbb, hogy emlékszel az én születésemre?
– Nem a megszületésed pillanataira, hanem az utána való hatodik órára.
– Akkor mi történt?
– Akkor érkezhettem a kórházba, és a szülészeti osztályon ott várt egy pici fiúcska, te. És én látni akartalak.
– Megláttál?
– Meg ám! Igaz, éppen aludtál. Kicsit piros és fáradt volt a képed, de nyugodtam pihented ki a születésed megpróbáltatásait.
– Megpróbál… vagy mit mondtál rám, apa?
– Életünk első nehéz cselekedete a születés.
– Kifáradtam?
– Ki bizony.
– Akkor azért aludtam oly mélyen, amikor nálam jártál.
– Igazad lehet. No, mondjam tovább! Anya kijött hozzám, és bemutatott téged: Petibaba.
– Így mutatott be neked engem?
– Pontosan így. Petibaba. A legszebb szó számomra azóta is!
– Szeretlek, apa! – törleszkedett a fiúcska apjához, ő meg lehajolt hozzá, fölkapta, magasra emelte, szinte röpült a gyerkőc.
Anya átölelte őket. Magához szorította Pétert, megcsókolta az arcát.
– Ez pontosan így történt, kisfiam!
– Azt mondtad apának, Petibaba?
– Azt. Mit mondhattam volna mást, hiszen pici baba voltál.
– Akkor bizony nem tévedtem! A Petibocs a legjobb név a családunk legújabb tagjának.
– Találó, az biztos! – bólintott apa.
Nyitókép: Illusztráció
