Öt éve hunyt el Vekerdy Tamás, a híres magyar pszichológus, író, aki évek hosszú során tanácsokkal, ötletekkel, útba igazításokkal látta el a szülőket, nagyszülőket, sőt az óvónőket, pedagógusokat is.
Több helyen is megjelentek írásai, a legismertebb a Nők Lapja című újság volt, ahol hétről hétre válaszolt az olvasói levelekre. Egyszerű, érthető nyelvezeten próbált a szülőkkel, nevelőkkel kommunikálni, s írásaiból egyértelműen érezhető volt, hogy számára a gyermek áll az első helyen.
A szülők (tisztelet a kivételnek!) nagyon sokszor a saját megvalósíthatatlan álmaikat, vágyaikat próbálják kivetíteni a gyermekükre. Tudjuk mindannyian, hogy ez nem helyes, hisz a gyermek nem élheti át vagy újra a szülő vágyait, elképzeléseit. Még akkor sem, ha a legjobb akarat vezérli őket. Minden szülő a legjobbat szeretné a gyermekének, de néha elmarad a kérdés, hogy vajon a gyermeke mit szeretne. Gondolom, nem az apja vagy az anyja megvalósítatlan álmait. Hisz minden gyermek egy külön egyéniség. Különféle vágyakkal, elképzelésekkel, tudással, akarattal, tehetséggel rendelkező személyiség.
A címadó kötet cikkek, előadások, beszélgetések alapján állt össze könyvvé, most már harmadszor. Benne olvashatunk Vekerdy Tamás nevelési attitűdjeiről, amelyeket érdemes megszívlelni szülőnek, nagyszülőnek, pedagógusnak is.
Mi is az a belső szabadság? Vekerdy Tamás erről így vall: „Tizenkét éves koromban a barátom anyja megkérdezte, hogy mi akarok lenni. Világcsavargó, válaszoltam. Hobó, a régi, Jack Londoni-i értelemben.” Később az író megnézte A pármai kolostor című regényből készült nagy sikerű filmet, s ott hangzott el az egyik szereplő szájából a „Ki vagy?” kérdésre válaszoló hős mondata: „Ferrante Palla, szabad ember”. Ettől kezdve gondolta Vekerdy Tamás, hogy ő is ez akar lenni. Szabad ember!
Egész életében ezt a szabadságot hirdette, a gyermeknevelésében, a tanácsaiban is. A külső szabadságunkat mindig el akarják venni. Talán már az óvoda is ezzel fenyeget, az iskolába lépéssel pedig megpecsételődik a gyermek sorsa. Különféle szabályok (klisék) szerint élünk, a gyermekeinknek is minden percét beosztjuk, ellenőrizzük. Hatalmas terheket, elvárásokat rakunk a vállukra. Pedig a gyermek talán csak játszani akar, önfeledten, belemerülve ebbe a tevékenységbe.
Egy másik könyvében épp erről ír Vekerdy, hogy a gyermek akkor a legboldogabb, ha játszik, s azokból a gyerekekből lesznek a legsikeresebb felnőttek, akiket kiskorukban csak egyszerűen hagytak játszani. Nem osztották be minden percüket szigorú órarenddel, s a hét minden napjára nem találtak különféle elfoglaltságot nekik. Például hétfőn sport, kedden angol, szerdán tenisz, csütörtökön zeneiskola, pénteken megint sport.
Ezzel el is jutunk a szorongáshoz. Szorong a szülő, szorong a gyermek is a sok feladattól, elvárástól, ami ráhárul.
Talán a mai szülők abba a hibába esnek, hogy mindent ők akarnak a gyermekeiknek tálcán kínálni. Ahelyett, hogy hagynák, hogy a gyermek saját maga fedezze fel a világot maga körül. Nem tudjuk állandóan „terelgetni” őket, s nem is kell Vekerdy Tamás szerint. Hagyni kell, hogy kiteljesedjenek, hogy ismerkedjenek a körülöttük lévő emberekkel, helyzetekkel, kihívásokkal. Mert így nőnek fel. Így tanulnak, és így szereznek tapasztalatokat.
Nem lehetünk állandóan a gyermekeink mellett. El kell őket engednünk, hogy az ő belső szabadságuk szerint éljék ők is az életüket, mert mi is így éltük fiatal korunkban. Persze, ki kellett vívnunk, harcolnunk kellett e belső szabadságért, ami nem volt könnyű feladat, de megérte. S hányszor mondtuk akkor: „Na, ha én szülő leszek, biztos nem így fogom csinálni…” Amikor meg szülővé válunk, mi is ugyanabba a hibába esünk, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy mi is azokat a szülői mintákat követjük a gyermeknevelésben, amelyeket annak idején bíráltunk. Ekkor kell gyorsan átgondolni a tetteinket és a hozzáállásunkat.
Ekkor jöhet egy Vekerdy Tamás-könyv, amely útba igazít bennünket, tanácsokat ad, s egyben meg is nyugtat bennünket, szülőket, pedagógusokat egyaránt.
„Hogy újra és újra jelen tudjak lenni a magam és a gyermekem életében, ehhez a mindig fenyegetett, de mindig újra kiküzdhető belső szabadság kell.”
