Péter szomorúan álldogál egy piros levelű fa mellett. Nem tudja, mihez kezdjen. Ám egyszerre kinyílik a füle kisajtója. Valami furcsa hangokat hall.
– Ezek a vár romjaiból jönnek – bátorítja magát, hogy meginduljon.
A hang forrása valóban a betonfalak mögött található. Négy ember dolgozik ott, valami géppel mély árkot ásnak a földbe.
– Jó napot kívánok! – köszön Péter.
Az egyik ember fölnéz rá.
– Jó napot, fiatalember! Mi járatban minálunk?
– A jegesmedvéket keresem.
– Nem láttunk errefelé sem jeges-, sem más medvét. De a vaddisznók közel lehetnek, mert érezni a szagukat. Különösen visszataszító, ha keletről fúj a szél.
– Mit ásnak itt?
– Az alapozás ezzel a művelettel kezdődik. Vizsgáljuk a talaj összetételét.
– Épül is majd valami? – elevenedik meg a fiú.
– Úgy hallottam, jegesmedve-palota.
– Akkor megvannak még valahol a mi jegesmedvéink! – repes a kölyök.
Az ember elköszön Pétertől.
A fiú nézelődik. Pillantása megakad az árokásó csodaszeren. Milyen halk ez a gép! Azonnal rájött, hogy elektromos meghajtású, ide ilyen kell, mert a hangos benzinmotor komolyan nyugtalanítaná az állatokat.
Az irodaház felé fordul. Apáék éppen kilépnek az ajtón. A pávakakas hangos rikácsolásával köszönti őket.
– Szervusz, Róbert! – köszönti a díszes farkú madarat Neco bácsi.
– Róbert bácsi a csillagász! – fut át a nebuló agyán. – Csoda történt, kedves közönség! Egy tudós pávakakassá változott!
Péternek persze eszébe sem jut, hogy Neco bácsi madara azért kapta ezt a nevet, mert két recsegő hang van benne, amelyhez hasonlókat hallat a pávakakas.
Péter illedelmesen köszönti az igazgató bácsit.
– Neco bácsi! Hol vannak a jegesmedvék?
– Pillanatnyilag az állatkertben nincs jegesmedve – válaszolja komoly hangon az igazgató.
– Hol van Hófehérke?
– Ő a fővárosban van.
– Miért vitték oda?
– Üljünk le, Péter, majd elmesélem, mi történt minálunk az idő alatt, míg ti Nizzában nyaraltatok. Helyet foglalnak egy fa hűvösében Neco bácsi kicsit halk, száraz hangon kezdi a történeteket:
– Ti július elején mentetek el. Te, Péter, kijöttél elbúcsúzni tőlem és a jegesmedvéktől is.
– Kibicajoztam. Így volt.
– A következő nap reggelén még nyitás előtt, szerencsére, kijött a kifutóra a kicsi jegesmedve meg az anyja. Hancúroztak, örömmel néztem őket. Egyszerre a kicsi fölmászott az anyja hátára. Fölemelte a fejét, mintha kiáltani szeretne a napba, de azonnal lepottyant a picike a talajra. Az öreg szagolgatta a mozdulatlan bocsot. Meg is bökdöste kicsit az orrával. A reggeli illata elcsalta az anyát. Gyorsan bezártuk a barlang ajtaját. Az állatgondozó leugrott a platóra, odaszaladt a bocshoz. Leguggolt, úgy figyelte.
– Igazgató úr! Ez, szegényke, nem lélegzik.
Létrát hoztak, én is lemásztam. Elpusztult Hófehérke.
– Azt mondta, Neco bácsi, hogy a fővárosban van. Miért került oda?
– Fölhívtam az állatorvosi egyetem klinikáját. Elmondtam, mi történt, hogy történt, mert minden a szemünk előtt játszódott le. Megyünk érte! – mondták. Nem is telt bele pár óra, becsomagolták a gyerekek kicsi, fehér, vidám kedvencét, és elvitték. Néhány nap múlva telefonáltak, hogy a medvebocsnak születési szívrendellenessége volt. Valamelyik billentyű nem működött úgy, ahogy kell.
– Van róla sok fölvételem, még szelfim is néhány.
– Látod, milyen szerencsés vagy! Hófehérkét bemutathatod majdan a gyermekeidnek is, ha majd lesznek!
Nevetni kezdtek mind a hárman. Neco bácsi ügyesen hessentette el a szomorúság sötét fellegét.
– Ezután már nem lesznek itt jegesmedvék?
– Az anyaállatot elvitték egy olyan környezetbe, ahol élete végéig biztonságban éldegélhet. Idős volt már, az is csoda, hogy egyáltalán várandós lett!
– Így most nincs jegesmedve nálunk egy sem – suttogja Péter.
– De lesz! – nyom barackot a fiú fejére az igazgató bácsi. – Nekik épül az új palota! Egyenesen az északi sarkkörből jönnek hozzánk. Egy pár. Azt írták, hogy kiskoruktól együtt vannak, és most is együtt járnak. A tudósok szerelmes jegesmedvéknek hívják őket.
