Mesike szinte már megszokta a tanító néni helyét. A harmadik óra alatt is ő mesélt az osztálynak. Mielőtt beszélni kezdett volna, táskájából elővette Szellő kutyust, egy fehér szőrpamacsot.
– Sötét világról szól a szavunk, Szellő, míg én a gyerekeknek elmondom élményeimet, te vigyázz ránk, mert nem tudjuk, ki vagy mi lappang a sötétben.
Szellő a tanári asztal közepére ült, boldogan körülnézett. Tetszett neki, hogy ilyen sok gyerekre vigyázhat.
Mesike fölemelte a tekintetét.
– A hosszú nappalt a féléves éjszaka követi.
– Jaj! – sikoltott Anna. – Én nem mernék kimenni a házból!
A mesélő lányka elmosolyodott.
– Nem lehet fél évig egyfolytában aludni. Éltünk mi rendesen akkor is, csak az atomvillanytelep árama világított épületekben is, és az utak mentén is.
– Nem féltél a sötétben?
– Pár napig nagyon féltem. Minden hangra összerezzentem. Aztán megszoktam, hogy sötét világ is létezik. Odaérkezésünkkor nappal volt. Anya már két nap múlva elvitt az iskolába. Nem volt igazi tanítás, mert az akkor kezdődik, mint nálunk.
– Nem lenne jobb világoson iskolába jönni-menni? – kérdezte a tanító néni.
– Nyáron is nyitva az iskola. De az igazi tanítás akkor kezdődött nálunk, amikor visszajöttek a gyerekek a nyaralásból. Augusztus végén.
– Telelésre nincs szünet? – hallatszott Tas hangja.
– Ott mindig tél van. A sífutást és a korcsolyázást egész éven át gyakorolhattuk. A 25 méteres medencében úsztunk, úszóversenyeket rendeztünk. Versenyekre más iskolákból is jöttek gyerekek, mi is mentünk többfelé.
– Győztél néha?
– Egyszer. Négyszer huszonötös vegyesúszásban. De csak a mi iskolánk háziversenyén. Akkor a nagyok is versenyeztek. Én meg legyőztem őket.
– Sötétben jártatok iskolába?
– Hát mindig sötét volt! Szeptember második felétől március második feléig.
– Nem féltél gyalog menni az úton?
– Motoros szán szedett össze bennünket, és vidám volt az iskolába menetel!
– Jó lenne, ha mi is szánkón jöhetnénk télen iskolába! – sóhajtott nagyot Marci.
Nevetés hullámzott az teremben.
– De nemcsak tanultunk, hanem gyakoroltunk is. Én készültem a klarinétra, furulyáztam. Mások mást csináltak. Soha nem unatkoztunk. Volt egy fiatal tanító néni, Nathalie, akivel az internet használatát gyakoroltuk. Ő kapcsolatot teremtett a különböző megfigyelőállomások között. Mindenütt volt barátja. Egyszer érdekes videót kapott Finnországból. Maria barátnője küldte. Megmutatta nekünk is. Két fiatal jegesmedve lépkedett egymás mellett. Egy fiú és egy lány.
– Petibocs és Százszorszép! – súgta Péter az előtte ülő Izabella hajfonatának.
Natalie tanító néni föl is olvasta a videó kísérőlevelét.
– „Kedves Natalie! Egy jegesmedvepárt látsz magad előtt. Nem testvérek. A fiú valamivel idősebb, mint a lány. Hozzánk egy kicsi jégtáblán kuporogva érkezett. Egy fias macimama befogadta az árvát, és barlangjában fölnevelte a két kis bocsot. Az anyamedve már megszakította kapcsolatát a gyerekekkel, de ők egymással nem. Lassan már felnőttek lesznek. Egy biológusnő, aki még kiskorukban látta őket, és megállapította, hogy elválaszthatatlanok, azt írta a hivatalos jegyzetbe, hogy vigyázni kell rájuk, és kapjanak közös szállást valahol a világban!”
– A mi állatkertünkben! – ugrott fel Péter.
Az osztály fölbolydult.
– Gyerekek! – csóválta fejét a tanító néni. – Nincs még vége a levélnek.
– Folytatom hát! – nézett társaira Mesike. – „Felénk is elcsatangoltak. Én is megláttam őket. Fölvételeim is vannak rólunk. Küldök is majd, ha elkészítem a beszámolómat a jegesmedvepárról. Különben az északi sarkkörön már mindenfelé terjed, hogy ők egy szerelmespár. De szép is lenne! Én novellát szeretnék írni róluk, de még csak egy mondatom van meg. Eszembe jutott, hogy a szereplőimet el kell nevezni. Egy tudós bácsitól kaptam egy lepréselt virágot, daisy a neve. Sosem felejtem el ezt a két latin szót, a tudományos elnevezést, amelyet le is írt a tudós bácsi, Bellis perennis.”
– Dajszi, Dejszi – ízlelgették a lányok. – Nem hangzik szépen.
– Keressük meg a magyar nevét! – kiáltotta Péter.
A katedraasztalon hever a tanári laptop.
– No, keressed, Péter! – biztatja a tanító néni.
Péter bepötyögi, Bellis perennis.
Az osztály lélegzetét visszafojtva várja az eredményt.
– Százszorszép! – kiáltja Péter. – Tudtam! Itt van a magyar megfelelő: vadszázszorszép vagy pipitér.
– Mit tudtál, Péter? – fordult padtársa felé a tanító néni.
– Tudtam, hogy a lányt Százszorszépnek hívják.
Nagy lárma lett erre. Az osztályfőnök nyugtatgatta nyáját. Amikor elcsöndesedtek, Izabella jelentkezett. Azonnal szót kapott.
– Péter a kishúgát is Százszorszépnek akarta elnevezni. Meg az állatkertben Hófehérke névadóján is ezt a virágnevet ajánlotta.
– Péter! – szólt a fiúhoz a felnőtt. – Nem is álmodhattad, hogy az északi sarkkörön létezik egy szerelmes jegesmedvepár! Honnan tudtad, hogy a jegesmedvelányt Százszorszépnek hívják?
