4.
„Szférái közt most s mindkörökre
zengi a Nap versenydalát
s a megszabott pályán dörögve
fejezi be rohanatát.
Angyalnak tőle van hatalma,
ám ez előttük is titok.
Megfoghatatlan birodalma
az első nap fényén ragyog.”
E sorokat a drámairodalom egyik legnagyszerűbb művében, a Faustban Goethe mondatja Raphael arkangyallal. Ősünk valóban az isteni Napot fogadta el első szimbólumként „örökbe”? A huszadik században megszületett szimbolikus antropológia is mindenütt egyes számú univerzális jelképként emlegeti az éltető égitestet.
A küzdés a kezdetektől fogva hozzátartozott ősünk életéhez. Kezdődött minden a puszta létből fakadó rácsodálkozás képességével, folytatódott a kezdetleges eszközhasználatával s a már „leképezett” nap imádásával, végül valamiféle ösztönös tökéletesítési szándékkal megindokolható alkotói vággyal eljutott egészen a szimbólumeredetű tárgyalkotásig.
A Homo sapienset már akkor „művésszé” tette a teremteni akarás. Akinek képzetei kezdetben valószínűsíthetően még állatias érzületűek voltak, de hamarosan tényleg tartós szellemi hídpilléreivé váltak a szakaszos emberi kultúráknak. Ősünk a túlélési törekvések szemszögéből nézve a sokszor barátságtalan természetes környezetével küzdött meg. Ekkor még elsősorban a természet lágy ölén szerzett ismereteire támaszkodhatott ingatag biztonsággal. Ám bölcsen alkudozott a természettel, amelytől függött. Túlélése céljából latba vetette a szürkeállományát: emlékező-, felismerő- és felfogóképességét, találékonyságát, kombináló- és döntőképességét. Szívós élni akarással túlélte a sorozatos kudarcait is, és újrakezdte, akárcsak örökös égen járását a nap.
Naná, hogy időről időre diadalmaskodott is. Ősünk mindig megalkotta mindazt, ami az eszébe jutott – valaha is. Még a napra is köpenyt adott.
Használati tárgyak és műtárgyak
„Ami jól működik, az szép is” – állította fel egyetlen mondatával forradalmi képletét az iparművészet valamelyik atyja alig másfél évszázada. Amit ősidőktől tudni vélünk, és rejtve álmodtunk a szép funkcionalitásáról, az mind igaz. Őseinkhez hasonlatosan napjainkban is vonzódunk a sikeres tárgyi alkotásokhoz. Ez az ösztönös formarendszerhez való kötődésünk valójában az időben épp aktuális emberi készségek és képességek szintjéhez igazodik. Ez még nem igazán meggyőző érv, és manapság korántsem kielégítő magyarázat. Az jóval komplexebb, néha az irreálist súrolja (holott a korszerű műértékelés igénye még ki is maradt belőle).
A modern világ ma a felismert ősi szimbólumokból fokozatosan kifejlesztett bonyolult eszköztárával dicsekedhet. Ám a felfedezések eruptív hatásától és hatalmas ünnepélyétől immár meg van fosztva, mert a megszokottság „közönségessé” tett tárgyi eszközei leginkább „epigon” tucateszközökké váltak. Erről gondoskodott az időtlen emberi utánzóképesség, amely mindig utángyártotta és variánsai létrehozásával korszerűsítette a valaha is meglelt/kitalált szimbólumok legjavát.
A szimbólumeredetű tárgyakról
A Homo sapiens találmányait sok ideig továbbfejlesztette, mígnem mára imitt-amott (az olcsó variáns megoldásaival) lerontotta és meg is csúfolta az egykori szenzációsakat. Ugyanez megtörténik ma a művészetben is, ahol szintén valamiféle hullámzó értékszintek váltogatják egymást: hol új értelmi szintre emelik és feljavítják, hol rongálják s „elrontják” a szimbólumokat. Valójában a maiak összehasonlíthatatlanul sokrétűbbek, fejlettebbek és bonyolultabbak a hajdaninál. Meglétük és szabad használatuk természetes, magától értetődő a számunkra. A használati tárgyainkon is gyakran látjuk, de alig is észleljük őket. A mindennapi látványuk, használatuk megszokottá és közönségessé tette őket a szemünkben.
Láthatjuk azonban, hogy az elvárt magas szintű funkcionalitás az esztétikummal együtt terem. Manapság mindkettő elengedhetetlenül szükséges a már ipari jellegű használati tárgyak sokszorozó előállításához. A „dolgokat” nem csupán egyszerű „célszerszámként” ismerjük fel és használjuk, és gyakran előfordul, hogy inkább úgy nézünk rájuk, mint valami műtárgyra. A modern dizájnolt, tervezeti termék átvitt értelemben már „műalkotás” is. Már nem csupán a funkcionalitásáról, hanem az időszerű „alkotás” értelméről és a megértéséről, esztétikumáról beszélünk. Ezek az eszközök már valójában műtárgyak is. Olyan ember alkotta közös találmányok, amelyek nem csupán a haszoncélt szolgálják, hanem a szépérzékünket is agresszíven támadják.
Álom a valóságban – valóság az álomban
„Akkor érted meg valaminek a lényegét, ha helyesen meg tudod nevezni” – állítólag Rubljov mestere, Theofan Grek mondta ezt. Hite és szenvedélye a lelkéből jött. Egyszerűen, minden cifraság nélkül fogalmazott, mint aki inkább élvezné az édeni boldog tudatlanság parancsát, mint a tudás terhét. Hiszen jól tudta, hogy „aki a tudásában gyarapszik, az szenvedésében is gyarapszik”. Ha a csodálatos napkorong övezte templomi szenteket szemléljük, középkori mestereink is az ősisteni szellemi istápról tesznek tanúbizonyságot. Ez persze nem feltétlenül szükséges az emberi lény megmaradásához: de emiatt sokkal inkább érdemes élni.
Az öntápláláshoz még nem kell a művészet. Az ember lehet igénytelen is. Mégis, évezredek óta folyton a lelki táplálék igényléséről vall. Az egységes emberi szellemet szomjúhozza, igényli a szellemi magaskultúrát. Emellett persze hamar úrrá lesz rajta a birtoklásigénye is, olykor nehezen vetkőzi le a fogyasztási mániáját, és gyakran telhetetlenné válik. Az emberiséget azonban mindenkor az eltérő (szintű) igényei jellemezték a legjobban: ezért sohasem feltétlenül élt a műélvezet szokásával. Sok esetben megelégedett az idétlen álkultúra behelyettesítő jellegével is.
A jeladás kényszere
Az embernek ma is lappangó igényei vannak az ősi esztétikum megszerzésének az irányába. A folyton visszatérőben lévő ősi művészet iránti vonzalma nem múlt el, a folyton átalakulóban lévő kortárs művészete is erről árulkodik.
Az emberi kultúra működése a jelek és jelképek, szimbólumok következetes használatával vette kezdetét, azóta is elválaszthatatlan tőle. Az emberi közösségek ma is igénylik a jelek általi állandósult kommunikációt. Nélküle elsorvadna, sőt létre sem jöhetett volna a szakaszosan fejlődő emberi civilizáció, amely úgy működik, mint a szívdobogás, mely vérünket hajtja. Arányosan és összhangban a társadalommal, vétkes és tökéletlen szimbiózisban a természettel. De kódolt bennünk a jeladás kényszere, ősidők óta terebélyesedő fantáziánk tette élménydússá az életünket. Még ma is végigkövethetjük a napszimbólum vonulását, történelem előtti és történeti korokon át. Az ősi túlélési stratégia igényével.
