Az elkoptatott kifejezések között előkelő helyet foglal el az értékrend. Ha meghallom, a paplant a fejemre húzom. Kár, hogy az elkoptatott kifejezésnek nincs fokozása, mert valami vagy el van koptatva, vagy nincs elkoptatva. Ha volna fokozása, akkor az európai értékrend elkoptatottságban megelőzné az értékrendet.
Lassan harminc éve annak, hogy a tévé előtt ülve próbáltuk megérteni, mi is történik Újvidéken. Nem volt mellékes, hiszen október eleje volt, az egyetem pedig a hónap közepén kezdődött – nem pongyolán fogalmazok, hanem egyszerűen így mondják errefelé: kezdődik az egyetem, egész pontosan: kezdődik az eggyetem. Huszonegy évesek voltunk, és ijesztő volt az óriási tömeg, a repülő joghurtos poharak, a kiabálás, skandálás, a rengeteg ember.
Amikor Tito meghalt, mindenki sírt, szomorú volt és ilyesmi. Az általános iskolában a 7–8. osztályosok az előcsarnokban egy asztal mellett álltak kettesével. Az asztalon Tito elvtárs nagy méretű fényképe állt, bizonyára virág és gyertya. Vagy gyertya nem, mert az olyan egyházi dolognak számított? Nem emlékszem. Sűrűn váltották egymást a gyerekek – egy a c osztályból, egy az a-ból vagy a b-ből. Szólt a komolyzene, és mindenki meg volt rettenve. Az utcákon, a gyárakban, mindenütt. Őszintén meg voltak rendülve az emberek, meg féltek is, hogy akkor most háború lesz.
1988-ban is erre gondoltunk: akkor most háború lesz? Nem tudtuk elképzelni, miképpen járunk majd előadásokra. És hogy fog kinézni az egész életünk? Nem tudom, hogy ami végül is az életünkből lett, az jobb vagy rosszabb annál, amit akkor, a tévé előtt kucorogva azon a hűvös, de napsütéses októberi napon elgondoltunk, az viszont tény, hogy háború lett, 200 ezer ember meghalt, 3 millióan pedig elmenekültek az otthonukból. Visszagondolva olyan az egész, mintha egy körhintára szálltunk volna fel, amiről azt hittük, elszabadult, és mi vagy a semmibe repülünk, vagy a betonon ploccsanunk. Azt vártuk rettegve, hogy majd elszabadul. Szédülve és hányingerrel küszködve múltak az évek a körhintán, amely azonban mégsem szabadult el – itt.
Úgy rémlik, akkor, 1988 táján és az elkövetkező években is az európai értékrend volt a remény alapja. Átolvasva a korabeli sajtót, erről meg is lehet győződni. Nem csal az emlékezet. Az európai értékrend az olyan, hogy majd nem hagyja megtörténni mindazt, ami megtörtént.
A képzeletbeli körhintán könnyes szemmel ökrődve is fényes volt a tekintet, hogy majd jobb belátásra bírják az egyre feszültebben szemben álló feleket, végül is a volt ország egy Európa kicsiben. Ezt azért túlzásnak tartottuk, de igaznak is, sokféle nemzet, nemzeti kisebbség, kultúra, vallás fért meg egymással majdnem ötven évig, csak nem olyan jó színvonalon. De azért a többieknél jobb színvonalon. És a gondolkodás is eléggé szabad volt. A többiekénél szabadabb. Már-már közelített az európaihoz – amiről persze fogalmunk sem volt, hogy milyen. Ha lett volna, talán árnyaljuk a szabadság jelentését és az elvárásainkat is az európai értékrend irányába. Ami egyébként a mindennapi életben, ahol mi voltunk, a politikusokat jelentette. Ők képviselték az európai értékrendet, amelynek meg kellett volna állítania a dolgokat. Túl sokat vártunk a politikusoktól, mert túl sokat képzeltünk felőlük. Mentségünkül szolgáljon, hogy errefelé Tito volt a politikus, ami egyenlő volt a kenyérrel, békével és azzal, hogy titokban lehetett templomba is járni. Meg nem vették el a földeket. Vagy nem mindet és nem mindenkitől és nem úgy.
Az európai értékrend azonban nem ilyen egyszerű. Az európai értékek nem olyan egyszerűek, ahogyan azt mi húszévesen elgondoltuk, azt remélve, hogy megmentik a jövőnket velünk és nekünk, mert az lehetetlen, hogy öljék egymást az emberek Európában.
Üldögélünk a langyos őszi délutánban, az alkotói szabadságról pampogunk, hogy hol is van az. Meg mi is az. Mert ötven felé/fölött már nem éppen olyan egyszerű és egyértelmű számunkra. A második pohár bor után szóba kerül, hogy a kétezres évek elején egy tanácskozáson az egyik remekül beszélő és kiváló gondolatokkal bíró, nemzetileg elkötelezett felvidéki magyar politikus az európai értékrend stb. kapcsán mint fontos érvet felhozta, hogy 1945 óta nem volt háború Európában, ami azt mutatja… Ekkor a jelen lévő vajdasági alkotóféle ember mély tisztelettel megkérdezte, hogy a délszláv háborút hova számolja, ha nem Európába, a kiváló és jó szándékú politikus elnézést kérve mondta, hogy ő igazából nem Európára, hanem az Európai Unióra gondolt.
Aha.
Akkor tehát jól gondoltuk mi húszévesen 1988-ban, amikor rettegve gondoltunk a jövőre, ámulva bámulva a tévé képernyőjén hömpölygő, megtörténő népet, hogy az európai értékrend, az azt képviselő politikusok majd megoldják, hogy ne történjenek dolgok (200 ezer halott és 3 millió menekülő lett annak következménye, amit az európai értékrendbe nem tartozó vagy tartozó ország, Európa-kicsiben-Jugoszlávia vonatkozásában az európai értékeket valló és bíró politikusok tettek vagy nem tettek).
Persze naivak is voltunk, mert azt hittük, hogy az európai értékrend ilyen egyszerű. Pedig korántsem az, amit mi sem bizonyít jobban, mint az európai értékek széles skálájú, számos nemzet tagjait bevonó, hosszú távon zajló, 1981-ben útjára induló kutatása, amely 1600-nál is több publikációt és több mélyelemzést eredményezett. Számos hasznos és fontos adatot tartalmaznak ezek az elemzések, publikációk, mindenki épülésére szolgálnak, mert segítenek megérteni a most zajló folyamatokat is, amelyeknek középpontjában olyan jelenségek vannak, amelyekre szavak sem léteznek, legalábbis a zajló folyamatokra alkalmazott fogalmak, amelyeket szavakkal illetünk, nem azt jelentik, ami történik. És ami történik, annak nincs köze sem a fogalmakhoz, sem a szavakhoz.
Miközben hetek óta azzal nyösztetem magam, hogy cikkeket, tanulmányokat és elemzéseket olvasok, mert meg akarom érteni azokat, akik a mai húszévesek jövőjéről fognak politikusként dönteni annak alapján, hogy az európai értékrend hordozói, azt is megtudtam, hogy az írek és a hollandok fele boldog, a románok, az oroszok, az ukránok és a bolgárok többsége boldogtalan, aminek lehetséges magyarázata (could be explained) az említett országok közötti óriási életszínvonalbeli különbség. Nyilvánvalóan azonban ez nem a teljes történet – olvasom tovább –, mert például a legszegényebb európai ország, Albánia lakói a boldogok közé sorolják magukat.
Akkor tehát minden úgy van, hogy sehogyan.
Ennél természetesen a hozzáértők sokkal mélyebbre hatolnak a lényeg megérintésének céljával, engem ilyesmi nem terhel, régen beláttam, hogy a lényeg megértésére esélyem sincs, de annyit azért megértettem, hogy ami van, az nem igazán jó, mert például: a népszuverenitás elvén alapuló civil unió demokratikus deficitje állandósulhat, amit a tagállamokban új nacionalista ideológiák és gyakorlatok kialakulása kísérhet, mely az európai identitás zavarait tükrözi, viszont az új típusú európai nemzetekfölöttiség béketeremtő. A béke pedig annál stabilabb lesz, minél jobban sikerül az európai állampolgárok valóságos érdekeit érvényesíteni a gazdaságszervezés során az emberek jólétének szolgálatában.
Semmit nem olvasunk hiába! Mert csak nem mindegy, boldogok-e a románok meg a bolgárok. Bár azt továbbra sem értem, hogy az albánoknál, ahol azért még nem igazán sikerült a valóságos érdekeket érvényesíteni a gazdaságszervezés során az emberek jóléte érdekében, mitől boldogok mégis. Lehet, hogy fogalmuk sincs arról, hogy mi a valóságos érdekük? Talán a demokratikus deficit miatt még nem tudták velük közölni.
Néha mégis azt hiszem, közelebb juthatok ahhoz az ideális állapothoz, ami harminc évvel ezelőtt még remény formájában élt bennem az európai értékrend kapcsán, de a megtapasztalt és azóta csak pillanatokra szűnő szédülés és hányinger erősebb. Akárha egy körhintán ülnék. Szégyellnem kellene, hogy így van. Mert nyilvánvaló, hogy azért van így, mert még nem értettem meg azokat a törekvéseket, amelyek az érdekeimet és végső soron a boldogulásomat, boldogságomat szolgálják. De nemcsak nem értettem meg, hanem tiltakozás is van bennem, amelynek alapját az elmúlt harminc év megélt tapasztalata jelenti.
Miközben az európai civilizáció társadalomszervező értékrendjéről olvasok, hirtelen, szinte a semmiből eszembe jut, miként szórtak narancshéjat a fejemre a németek, és hogyan hánytam a teraszon reggelijét fogyasztó horvát énekes kapujába.
Óriási hullámok ostromolták a sziget partjait, a sziklás strandon az unokatestvéremmel narancsot ettünk, aminek a héját a törölköző alá gyűjtöttük, hogy hazafelé menet bedobjuk a strand felett húzódó sétány valamelyik szemetesébe. A hullámok egyre erősebbek voltak, mi pedig csak tizenhat-tizenhét évesek, így semmivel sem törődve, vihogva fölkaptuk a sós tenger nyalta törölközőket, és néhány méterrel arrébb vonulva tovább süttettük a hátunkat. A narancshéjat ott hagytuk. Amikor a fejünkre potyogott valami, fölnéztünk, elképzelni sem tudtuk, mi lehet az. Néhány német fiatalember állt fölöttünk, ők szórták a fejünkre a narancshéjat. Mondataikat nem értettem, de az üzenet világos volt. Nem szemetelhetünk a sziklákon, mert azt más is használja. És különben is, a rend igen értékes. Mi pedig parasztok vagyunk. Senkik. Olyan senkik, akiknek a fejére lehet szórni két darab narancs héját. Mert alles in ordnung kell hogy legyen. Zavarunkban és szégyenünkben bemenekültünk a csapkodó hullámok közé. Annyi vizet életemben nem nyeltem. Másnap reggel, miközben a strandra igyekeztünk, ahogy megéreztem a sült tojás illatát, émelyegni és szédülni kezdtem, majd sugárhányást produkáltam a villa kapujában, ahol Oliver Dragojevć reggelizett. Miközben a keresztapám a fejemet tartotta, az énekes kijött, hogy megkérdezze, kell-e segítség, orvos, mentő, ilyesmi.
Úgy emlékszem, megnyílt alattam a föld, de állítólag semmi ilyesmi nem történt, ezt csak szégyenemben gondoltam. Nem volt rá semmi okod, mondták, nem a te hibád volt. De én tudtam, hogy az én hibám. Mert ha nem az enyém, akkor a németeké, ami elképzelhetetlen.
