Már a negyeddöntős mérkőzések lejátszása előtt nyugodtan leszögezhető, hogy az idei labdarúgó-vb egyik legkiemelkedőbb résztvevői a játékvezetők lesznek. Számos mérkőzésen megtapasztalhattuk már, hogy a bíró téves döntésével befolyásolta a végeredmény kimenetelét, vagy pedig nem állt a helyzet magaslatán, amit, bölcsesség és tekintély hiányában, rendszerint aránytalan szigor alkalmazásával igyekezett kompenzálni.
Tévedni emberi dolog, tartja a népi bölcselet, és ezt aligha lehet és szabad vitatni, legfeljebb mindennap törekedhetünk arra, hogy esetleges tévedéseinket a minimálisra csökkentsük. Focirajongóként ugyanezt várhatjuk el a FIFA vezetőségétől is: annak érdekében, hogy ez a nagy közkedveltséget élvező játék megtartsa vonzerejét, a legmegfelelőbb bírók alkalmazásával, elektronikus berendezések használatának engedélyezésével, vagy egyéb intézkedésekkel igyekezzenek elérni azt, hogy egy négyévenként megrendezendő, globális eufóriát kiváltó tornán minél elenyészőbb legyen a tévedések és a játékvezetői túlkapások száma.
Az idei vb-n eddig tapasztalt bírói rossz döntések között mindenki kedve szerint mazsolázgat, számomra az első számú baklövést Roberto Rosetti követte el az Argentína–Mexikó találkozón. Tévez, az argentinok csatára szemmel látható leshelyzetből talált a hálóba, a partjelző nem reagált, a gauchók már a gólt ünnepelték, amikor a kivetítőn megmutatták a lassítást, és mindenki megbizonyosodhatott arról, hogy a gól szabálytalan. Ebben a helyzetben kellett döntenie Rosettinek: a kivetítőnek köszönhetően tudja, hogy a találat leshelyzetből született, viszont azzal is tisztában van, hogy ezt nem tudhatja, mert a FIFA nem engedélyezi a kivetítő használatát; amennyiben nem adja meg a gólt, megszegi a szabályzatot, ha pedig megadja, akkor teszi azt annak tudatában, hogy igazságtalanságot követ el. A világ szeme Rosettire meredt, aki, partjelző kollégájával folytatott rövid eszmecsere után, a középpontra mutatott.
Az olasz játékvezető lehetett volna nagyon nagy, ha, félretéve az élet által felülírt papírízű szabályt, az igazságosságot részesíti előnyben, ehelyett ő, stréber kisdiákként, kicsinyes számítói megfontolásból döntött, amivel sokunknak a genetikailag belénk plántált igazságérzetünkbe gázolt bele. Az egész mexikói válogatottal együtt egy kicsit úgy éreztem magam, mint Piszkos Harry, amikor az általa letartóztatott nyilvánvaló bűnözőt azért engedték szabadon, mert az ellene felmutatott bizonyítékokat a felügyelő bírósági felhatalmazás nélkül szerezte. Tudjuk, nem a rendőri túlkapások híve Callahan felügyelő, de szükség esetén elvetendőnek ítéli meg a dogmatikus liberalizmus szellemiségében született törvényi előírások szigorúan bürokratikus értelmezését.
Ez a Piszkos Harry-féle vagányság hiányzott Rosetti játékvezetőből, az előírások szigorúan bürokratikus értelmezésének elvetése szükség esetén. Az ő esete pedig ilyen volt. Félreértés ne essék, sem Piszkos Harry, sem én nem a szabálytalanság hívei vagyunk, éppen ellenkezőleg, csak úgy véljük, hogy egy szabálynak sohasem szabad öncélúnak lennie, hanem mindig egy magasabb célt kell szolgálnia, amiből az következik, hogy az ember olykor kénytelen áthágni egy-egy apró szabályt azért, hogy megakadályozzon egy sokkal nagyobb szabálytalanságot: Callahan esetében egy sorozatgyilkos tevékenységét, Rosetti esetében pedig egy lesből született gól megadását.
