Emlékszik még valaki a magyarkanizsai Bagi kocsmára? Ott volt srégen át a nagy patikával. A zárda oldalán, ahogy a vasútállomásra ment az ember a nagytemplomtól, az első sarkon. Biliárdasztaluk is volt, de mi, a suhancok nem annyira a biliárd miatt jártunk oda, hanem a kocsmáros lánya miatt. Inci volt a neve, és akit csak ismertem azokban napokban, és velem egyidős, vagy éppen egy-két évvel idősebb, mindenki bele volt habarodva, mármint áhítozott utána. (Nem tudom, él-e még, ha igen, nagyon szeretnék vele találkozni…) És ő ezt tudta, és egy-egy délután be-bejött a terembe, vagy éppen a termen keresztül ment ki az utcára, habár tehette volna másként is… S olyankor leállt a játék, félő volt, hogy a bámészkodó játékos a dákóval felhasítja a zöld posztót… Ha nem volt a bátyja vagy valaki felnőtt a közelben, akkor ment ám a duma, hogy így meg úgy…
S mindezt olyan tisztán láttam, de nem 2012. 12. 21-én este, hanem 29-én, nézve Selby győzelmét a brit királyság versenyén, hogy szinte már kezdtem hinni abban, hogy egy kis késéssel valami csakugyan történni fog! Be kell vallanom, nagyon jól játszott ez a fiatalember, és megérdemelte a győzelmet, habár én Thorpnak szurkoltam, de nagyon… Nem a frizurája miatt! Hát, sem a várt napon, de utána sem jött az, amit beharangoztak. A jó öreg Föld továbbra is forog, mi meg vele együtt. S ezen a bolygón, ha hiszik, ha nem, a fentinek van ellenkezője is! A „szegény” Fellainit, az Everton játékosát nem hagyják nyugton a nők! Az afrofrizurás belga elköltözött Liverpoolból Manchesterbe, mert szerinte kibírhatatlan, hogy mennyire „rámásztak” a nők és a (mindent megszervező?) paparazzók. – Nem hagynak élni. Nem akarok én csillag lenni! – mondja ő. – Itt, Manchesterben sokkal jobban megbecsülnek! Na kérem! Ezt is megértük, hogy egy focista arra panaszkodik, hogy túl népszerű! Annyira, hogy a női szurkolók erőszakot akarnak venni rajta… Ezek a mai nők… Van egy sugallatom: borotválja le az afrofejdíszt, és nem kell sehova sem költöznie. Mi mindent megél az ember, ha elég sokáig él…
Egy a sok fajta tv-betegségből
Az ember odaül a tévé elé, mert várja a kedvenceinek a meccsét, vagy valami nagy versenyt, mindegy, hogy miben és honnan… Persze a tv-állomásnak nem csupán az a célja, hogy megmutassa a szóban forgó valaminek a legfontosabb részeit, hanem az is, hogy eladjon valamit nézőinek, mert ezért kapják a pénzt, ebből élnek. Nos, hogy minél érdekesebb legyen az adás, meg kell mutatni azt is, ami éppen nem tartozik szervesen a „mondanivalóhoz”, de felhívja a néző figyelmét. Megmutatják, hogyan érkezett a csapat a stadionba, mi történik az öltözőben, a gyúrópadon, hogyan melegítenek be a játékosok, még mielőtt kijönnének a pályára, hogy üdvözlik egymást a sportolók a pályán való megjelenés előtt, miként ellenőrzik a játékvezetők a felszerelést stb. S amikor már mindenből kifutnak, vagy éppen az a téma, hogy miként reagálnak a szurkolók, nézők valamire, akkor bezoomolják a lelátókon ülők csoportját.
Hihetetlen, hogy ezek az „egy pillanat főszereplői” milyen furcsán viselkednek! Szinte senki sem marad természetes! Mutogatnak, pofákat vágnak, a velük ülőket is be akarják vonni abba a valamibe, amiben ők sem találják fel magukat… A legérdekesebb, hogy felnőtt és a kinézésükből ítélve intelligens nők és férfiak pontosan úgy viselkednek, mint a kamaszok. Amikor aztán véletlenül a tv-ben meglátják „fellépésüket”, hirtelen nagyon kellemetlenül érzik magukat. Mivel Ausztráliában a válogatott minden meccséről kaptam egy felvételt, nem egyszer tapasztaltam ezt, amikor leforgattam egyes vezetőknek (de hozzám közel álló szurkolóknak is), akiket különösen szerettek a tv-sek celluloidra tenni. Majdnem szégyellték magukat… De volt, aki magyarázkodott is.
– Könnyű neked, hisz állandóan a tv-ben vagy – volt leginkább a „jó kifogás” arra, amit nem lehet könnyen kimagyarázni. Én ugyanis minden meccsen „szereplő” voltam, és szinte minden pillanatot kihasználtam arra, hogy öregbítsem a válogatott vagy a klub hírnevét, érdekeit. Egy-egy gól ünneplését olyanképpen tettem, hogy másnap minden lapban benne volt. Azok, akiknek dolgoztam, nagyon jól tudták, hogy mire megy ki a játék.
És felette értékelték a speciális eksztázist, amit nagyon ritkán kellett mímelnem, belőlem az természetesen tört ki. S nem került semmibe. Napokig az volt a szurkolók „étrendjén”, s kell még más?
A játékos legyen karakán, de csak egy bizonyos pontig!
Úgy látszik, rosszul viseli Balotelli, hogy nem kap helyet a Manchester City kezdőcsapatában, sőt a kispadon sem. Legutóbb december 9-én az MU elleni városi rangadón lépett pályára, de az 52. percben Mancini lecserélte. Csatártársai pedig nem tétlenkednek, s különösen elmondható ez Džekóról, aki egyre többször eredményes. A csütörtöki edzésen „elszabadult a pokol”. A világ minden futballrovata hozza, hogy Mancini és védence, Balotelli összeverekedett. Persze ez sem egészen igaz, mert a verekedés az mégis más, mint az, hogyha az edző megfogja a megkülönböztető trikót. De akkor, amikor a játékos megfogja az edző kezét, már minden megváltozik, de nagyon ám! Szerintem az olasz szépfiú, aki nagyon sokat ad a frizurájára, saját magát átkozhatja, mert nem egyszer akart a klub megszabadulni ettől a tehetséges, de nagyon rossz nevelésben részesült csatártól, amit nem egy alkalommal éppen Mancini akadályozott meg, mondván, hogy ő ura a helyzetnek, és kell neki ez a karakán játékos, aki nem fél senkitől, és éppen akkor rúg gólt, amikor senki nem várja. Bizonyos fokig egyetértek Mancinivel, igenis kell nem egy, hanem tizenegy karakán játékos egy bajnokcsapathoz, meg ugyanennyi tartalék, de ez nem Balotelli-féle kell hogy legyen, akivel több volt a baj, mint a többi huszonvalahánnyal… Én mindig nagyon szerettem és tiszteltem azokat a játékosokat, akik hajlandók voltak minden meccsen „odatenni magukat”, ahogy azt ma a magyar tv-sek mondják. Nagyon bánom, hogy ezt a kifejezést edzősködésem alatt nem ismertem!
Csapataimban mindenki világosan tudta, hogy én mit tartok annak, hogy bizony mindenkinek oda kell tenni magát minden meccsen és edzésen, de tilos, de nagyon, hogy a másik épségében kárt tegyen! Nem tűrtem, hogy valakit azért állítsanak ki, mert elveszítette a fejét és belebicskázott valakibe. Miután néhány ilyen játékostól ripsz-ropsz megszabadultam, és mindenki tudta, hogy miért, szinte nem volt problémám a Balotelli-félékkel.
