Igen, cimboráltam az ördöggel, mégpedig a legrangosabbal – Luciferrel! Mert ugye a létező (mondjam ki őszintén?) legocsmányabb „vággyal”, vágyakkal nem lehet a teremtőhöz fordulni. És az én fejemben csak ilyenek fogalmazódtak meg az utóbbi hetekben. Látva, hallva, amiket tesz és mond („az Isten is azt akarja, hogy mi legyünk a bajnokok”), s ahogy izeg-mozog, mutogatja magát a tv-nézőknek. Számtalanszor fogalmazódott meg bennem, hogy valamit tennem kell (tennünk kell, neki, a cimborámnak és nekem), ezt az egyént nem szabad „szabadlábon” hagyni, hisz Istennek képzelte magát (s képzeli még mindig, a nevében is beszél), legalábbis a kezét. Pedig István királyunk is csak szent lett, pedig a jobbja, bár sosem ért a labdához, még ma is ereklyénk, nekünk, magyaroknak.
Átkaim tömkelege hagyta el az agyam. „Essen hasra! Törjön el keze-lába” – mármint a játékának, csapatának… Vetődjön kapusa az ellenkező sarokba, állítsa ki a játékvezető legjobbjait. Rúgjanak a németek nekik legalább hármat! Legyen hasmenése… a tv-kamerák forduljanak el tőle… Lehetetlen meghallgatásra találni minderre, amit én fel tudok sorolni egy 160 centis „óriásra” – az Isten kezére, a belgrádi tévé szerint a vb „leghíresebb, legnépszerűbb részvevőjére”. Leghírhedtebbet szerettek volna mondani ezek a balfácánok? A szobámban egy nagy Maradona-kép van a falon, az elhízott, állandóan cirkuszoló bohóc, derékban kettőbe vágva. Dolgozik ám a woodoo, a fekete mágia! (Ma este leszakítom, mert már elérték átkaim). Bábut azonban nem csináltam, így nem tudtam a szívébe döfni egy hatalmas tűt! Nem messze tőle Messi (sajnos valahogy vigyorog), érte még imádkozni is hajlandó voltam az elejében. De amikor ez az edzőzseni vízhordónak léptette elő, ahelyett, hogy hagyta volna, hogy a Barca legeredményesebbje azt csinálja, amihez a legjobban ért – lője a gólokat… Kótyagos, teli drogos fejében egy szuperidióta ötlet született – „majd a kicsi megmutatja, hogy kell másokat kiszolgálni”!
Igen, megmutatta, rohangászva a pálya közepén. Azt csinálta, ami a kubikosoknak való, és nem a művészeknek, nem maradt elég ereje a bevégzésre, bár több mint harmincszor lőtt, de egyetlenegyből sem lett gól. Éppen ezért erről a meccsről – a két szóban forgó egyénhez való viszonyomból kifolyólag – nyugodtan elmondhatom, hogy egyik szemem sírt, a másik meg (kajánul) nevetett. Szerintem a kis köpcösön ebben a pillanatban még a kokain sem segít.
Mi is volt az eredmény…?!
Az ókontinens fölénye
Senki sem gondolta, és valószínűnek tartom, hogy senki sem tett pénzt arra, hogy a legjobb négy között nem lesz legalább két dél-amerikai csapat. Mind a kettő, akit ide vártak, kihullott, mégpedig nagyot esve. A brazilokat a hollandok tanították móresre, az argentinok hajótöréséről, melyet a németek torpedói okoztak, meg éppen fent említettem egyet-mást. A spanyolokat nagyon sokan várták az elődöntőbe, ami – hála Villa góljainak – meg is történt.
A negyedik szerencsés (pontosabban mondva, a vb legnagyobb meglepetése) Uruguay. Ez a kis nemzet mentette meg Dél-Amerika becsületét. Nagyon kis dolgon múlott, hogy a kétszeres világbajnok versenyben maradt. Ghánának „csak” annyit kellett volna csinálni, hogy a 120. perc utolsó pillanataiban értékesítse a büntetőt. A felső lécen csattant a labda, és a kiábrándult legénység aztán képtelen volt felülkerekedni a tizenegyesek lövésében. Mindezt csak azért említem, mert most azt, amit az uruguayi védő tett (a kapu vonalán „kivédte” az afrikai csatár lövését!) kiegyenlítik Maradona kezes góljával, és csalásról és egyébről regélnek. Uraim, nincs igazuk!
A szabályok értelmében ez büntetőt eredményez (leginkább kiállítást is) – és punktum! Tehát nincs semmilyen csalás, ámítás vagy egyéb. Már említettem, hogy minden csapatomban bevezettem azt, hogy az első egy-két hónap után az, aki az első nyolcvan percben „kivédi” a kaput kézzel, legjobb, ha szedi sátorfáját és elhagyja a klubot, mert nem jegyezte meg, amit tucatszor elmondtam. És a klubnak ez az érdeke. De ugyanezt teheti az is, aki a 80. perc után nem teszi ezt meg. A magyarázat nagyon egyszerű – egy gól nem a világ vége, maradjon a csapat 11 emberrel, és meg kell próbálni az egyenlítést vagy a győztes gól rúgását. Az utolsó percekben a büntetővel járó mentés a csapat minden játékosának kötelessége. Természetes, hogy az egyén feláldozza magát a csapat érdekében.
Teniszről, táviratszerűen
Sajnos a nők versenyében két olyan hölgy játszott, akik nekem nem tetszenek. Nem akarok sértegetni senkit, tehát maradjunk abban, hogy nem nagyon érdekelt az egész, már csak azért sem, mert mindenemet rátettem volna, hogy a díjbirkózó Williams győz, mégpedig 2:0-ra. Az egek nem azt akarták, amit én óhajtottam a férfiak versenyében. Az idősebbek kerekedtek felül. Ezekben a percekben Nadal is győzött, tehát másodszor nyerte meg (a füvön, uraim!) ezt a Grand Slemet is!
Đokovićnak és Murraynek, úgy látszik, kell még egy-két év. Nem (csupán) azért, hogy beérjenek, hanem azért, hogy Roger és Rafael kiöregedjen.
