Az országúti kerékpározás hagyományosan azok közé a sportágak közé tartozik, amelyeket a legtöbbször érint a doppinghasználat vádja. Persze ez nem véletlen, a profi bringázás rendesen rászolgált erre a dicstelen státuszra. A kétezres évek fordulója volt ennek az önlejáratásnak a bizarr fénykora, az 1998-as Festina-botrány fémjelzi a jelenséget, de magam is beleszédültem, hogy egyáltalán mennyi esetet jegyeznek a külön erre a célra létrehozott Wikipédia-cikkben. Belefáradt a mutatóujjam, mire a végére görgettem.
És mennyi bőven utólagos lebukás történik. Amikor tíz-húsz vagy akármennyi év múltán tudják meg a legendákon felnövő gyerekek, akik a lebukás idejére már megfontoltabb középkorúakká váltak, hogy legendáiknak volt egy kis plusz „kakaó” a „kulacsában” (persze főleg nem ott). Az említett szakcikkben nincsenek igazán komoly nevek az elmúlt tíz évből, de a lebukások történetére visszatekintve kijelenthető: meglepő lenne, ha ez egy évtized múlva ugyanígy állna a dolog például a mögöttünk hagyott tíz-tizenöt évvel. Historia est magistra vitae. Persze meghazudtolhatja magát a történelem, csak hát…
A 21. század legnagyobb lebukása egy texasi csodalényhez köthető, akinél kevés vitatottabb megítélésű sportoló látott napvilágot a bolygón. Lance Armstrong 1999 és 2005 között sorozatban hétszer nyerte meg a Tour de France-t, hogy aztán 2012-ben kiderüljön, az egész diadalmenet egy szisztematikusan, szervezett munkával felépített doppingprogram eredménye volt. Azóta Big Tex egyetlen sárga trikót sem birtokol törvényesen, sokan mégis hétszeres Tour-győztesnek tartják, mondván, kortársai, fő riválisai ugyanazon a lovon ültek…
Írásom aktuális mondanivalóját hagytam a végére, és sajnos nem véletlen, hogy Lance után kanyarodok rá. Tadej Pogačar a minap történelmi tettet hajtott végre, amikor Marco Pantani 1998-as Giro–Tour duplája után, 26 év szünetet követően megismételte a sportág legnagyobb presztízsű dupla koronáját. Ha Lance nem lenne, talán Pantani kapcsán születnének a párhuzamok, így azonban nem a Kalóz emlékét kell fel-felidézni. Merthogy az idei Tourt észrevehető mértékben végigkísérte a múlt felidézése, elsősorban a Pogi–Lance párhuzam kapcsán. Aki egy kicsit is nyitott szemmel követte a kerékpározás (online) világát az elmúlt hetekben, lépten-nyomon olyan véleményekbe futott, miszerint a szlovén zseni királysága rövid, akár csupán pünkösdi lesz az ismert okok miatt.
A legkifejezőbb persze nem a szöveg, hanem a kép mai világunkban: össze sem tudnám számolni, mennyiszer láttam kacsintó Lance-fotót egy-egy olyan cikk alatt, ami Pogačar újabb fölényes etapsikeréről és általános dominanciájáról adott hírt. És bár mindez üres rágalom, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az embernek valóban elkerekedik a szeme, ha rápislant az olyan adatokra, miszerint a szlovén percekkel javította meg az amerikai bizonyos – immár tudvalevően doppingtól hajtott – szupergyors hegymenetét. És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy olykor nem csak Pogi tekert fel Lance akkori űridejénél lényegesen gyorsabban a meredeken…
Summa summarum: nekünk a remény maradt. Az abbéli remény, hogy Tadej Pogačar tiszta, ahogy napjaink profi bringázásáról hangoztatják, „sosem volt tisztább”, és a marginal gains (marginális nyereségek) világában azért nyerte meg a Giro összetettjét 10, a Tourét 6 perccel, mert napjaink egyik legkiemelkedőbb és a kerékpározás történetének egyik legtehetségesebb sportolója.
Nyitókép: Beta/AP
