Kiss Éva csukott szemmel is tudja, hová lő az ellenfél (fotó: MTI)
Magyarország és Horvátország közös rendezésében befejeződött a 11. női kézilabda-Eb, amelyet bizonyos szakemberek az eddigi legszínvonalasabbnak kiáltottak ki, már a kezdetek előtt.
Nos, ebből nem lett semmi, mert kiderült, hogy számos együttes húzóembere vagy sérült, vagy valamilyen más okból hiányzik, s a szervezés sem volt ideális, mert a horvátoknál megtartott csoportkörön és középdöntőn kevés néző volt. A vendéglátó egyszerűen készpénznek vette azt, hogy a kockás zászlós csapat továbbjut, s ezért keveset fordítottak magának a tornának a reklámozására, beharangozására, s bár a magyarok tökéletesen elvégezték a feladatukat az új csarnokokban és a sportarénában, azért nem volt ez egyedülálló esemény, láttunk már hasonlót.
Vonatkozik ez a legjobbak mezőnyére is, hiszen az Eb-k történetében a norvégok hatodik alkalommal kaparintották meg az aranyérmet. Az olimpia utáni fiatalítást szem előtt tartva, és azért, mert Montenegró nyerte meg az előző kontinensviadalt, sokan úgy vélték, véget ért az északi hegemónia, de erre ékesen rácáfolt a valóság, mármint az, hogy a norvégok egy teljesen új és felfiatalított csapattal könnyedén végigverték az egész mezőnyt, a dobogó harmadik fokára pedig a svédek állhattak fel. Oda egyébként a dánokat vártuk, de egy-két mesteri húzás és taktika után csak bebizonyosodott, hogy ők is verhetőek. Ezt a spanyolok bizonyították be, az a gárda, amely szinte nem változott évek óta, s előzőleg felejthető teljesítményt nyújtottak a nagyversenyeken. A legutóbbi, Szerbiában megrendezett világbajnokság újvidéki meccsén például a magyarok könnyedén vették az ibériai akadályt, de kiderült, hogy több is van ebben a csapatban, ráadásul a szakmai vezetőségük mesterien elemezte ki valamennyi ellenfelet, így a dánok szétverése és a montenegróiak elleni elődöntős diadal után a fináléban a norvégokat is megszorongatták, s nem sokon múlott az, hogy a legfényesebb érmet akasszák a nyakukba. Ötletes játékukhoz még csak egy kicsit jobb erőnlét szükségeltetik.
Visszatérve a norvégokra, látványos, hogy ez a lélekszámban pici ország miként ontja a nagyobbnál nagyobb tehetségeket. A felfiatalítás szinte fájdalommentesen zajlott le náluk, pedig a bajnokságuk nem épp a legerősebb a világon. Az, hogy a huszonévesek méltó módon átveszik nagy elődjeik helyeit a válogatottban, azt bizonyítja, Norvégiában igenis a női kézilabda az első számú labdajáték, s ez mágnesként vonzhatja a lányokat ehhez a sportághoz, s bizony a dicső múlt mellett fényes jövő vár rájuk, hiszen a tehetségekhez rengeteg befektetett pénz, kiváló szakemberek és a világ leghűségesebb szurkológárdája párosul.
Ezt szeretnénk gondolni a magyar és a szerbiai kézilabdával kapcsolatban is. Ha elfogadjuk azt, hogy a magyaroknál most kezdődik a nemzedékváltás, úgy nem is olyan rossz ez a hatodik hely, de a jövőbeni dobogóhoz minden szinten fel kell nőni. Nem szégyen lekoppintani a legjobbakat, és meg kell nézni, milyen félkészülés szükségeltetik ahhoz, hogy ne ilyen hullámzó legyen a teljesítmény. Két igazán nagy felfedezésről beszélhetünk a magyarok kapcsán: a kapuban Herr Orsolyát immár bizonyosan Kiss Éva váltja fel, mert a magyar kapus csapata legjobbja volt az egész Eb-n, s kellemes meglepetés volt a fiatal Tóth Gabriella érett és erőtől duzzadó játéka, amelyre lehet építeni a jövőben. Ezzel együtt azért azt lehet mondani, hogy van még dolog a magyar női kézilabda közül, mert az ugyan továbbra is a világ élmezőnyébe tartozik, de csak egy pillanat kihagyás is azt eredményezhetné, hogy kiesnek ebből az elitből. Ugyanez érvényes a szerbekre is, ahol szintén kiváló egyéniségek alkotják a nemzeti csapatot, de láthattuk, mit jelent az, ha néhányuk sérült. Velük kapcsolatban azért egy kicsit borúsabb lehet a hangulat, hiszen az utóbbi években elért eredményeik nem arányosak a sportágba fordított szerbiai pénzekkel, azaz nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy erőn felül teljesítettek. Érdekes lesz majd nézni tehát, hogy e két, óriási kézilabda-hagyományokkal rendelkező nemzet rendezni tudja-e a sorait. Túl sok idő nincs a babérokon ülni, mert egy év múlva, Dániában világbajnokság lesz, ami különösen fontos a mezőnynek, hiszen a vb egyben olimpiai kvalifikációs tornának is számít. A magyaroknak talán nem lesz gondjuk a selejtezőkben (június első két hétvégéje) az osztrákokkal, a szerbeknek viszont annál nagyobb a románokkal.
A Rióig vezető úton ez csak az első lépés. A vb-n is jól kell szerepelni az ötkarikáshoz.
