A csődközeli állapottól a BL-döntő felé

Egészen elképesztő sikertörténetnek lehetünk szemtanúi ebben a Bajnokok Ligája-idényben – de ha jobban kinyitjuk a szemünket, akkor akár az utóbbi néhány évre is vonatkoztatható ez a megállapítás.

Eltalálták, a Borussia Dortmund labdarúgóklubról van szó, amely hét közben esélyt sem adott a lényegesen nagyobb pénzügyi keretből gazdálkodó Real Madridnak a legrangosabb európai kupasorozat elődöntőjében – a 4:1-es sikernek hála, gyakorlatilag a döntőre készülhetnek a sárga-feketék (főleg azok után, hogy Ronaldo, a madridiak sztárja megsérült, s játéka kérdésessé vált a visszavágón – a hétvégi városi rangadót biztosan kihagyja).

Lehet, hogy sokakat meglepett a német együttes menetelése, de a 2011-ben és 2012-ben egyaránt megnyert bajnoki cím azért előrevetítette, hogy a gárda előbb-utóbb a BL-ben is odaér a legjobbak közé – főként tudva azt, hogy a legerősebb anyagi háttérrel rendelkező német csapat, a Bayern München az utóbbi három évben kétszer is finálét játszott.

Márpedig a Borussia nagyon mélyről kapaszkodott vissza Európa legjobbjai közé, komoly hányattatások következtek a korábbi aranykor, a múlt század 90-es évei után. A dortmundiak 1996-ban és 1997-ben bajnokok lettek, a következő idényben pedig a Jürgen Kohler, Matthias Sammer, Paulo Sousa, Karl-Heinz Riedle és Stéphane Chapuisat fémjelezte sárga-fekete alakulat 3:1-re nyert a világsztárokkal (Zidane, Deschamps, Vieri) teletűzdelt Juventus ellen a Bajnokok Ligája müncheni fináléjában. Ezután azonban nem tudták ezeket a sikereket megismételni, a csapat az 1997/1998-as bajnoki idényt csak a 10. helyen zárta, és a klub vezetősége beleesett abba a hibába, amibe korábban a Leeds United is, a megnyert trófeáktól vérszemet kapott, és kölcsönökből építette tovább a csapatot, arra számítva, hogy az együttes folyamatosan ott tud majd lenni az óriási bevételekkel kecsegtető Bajnokok Ligájában.

Az elitliga helyett azonban általában csak az UEFA-kupát érő helyezéseket sikerült megcsípniük, az így kiesett bevételt pedig a 2002-ben csodával határos módon megszerzett bajnoki címmel sem tudták pótolni, így csődközeli állapotba kerültek. A transfermarkt.de szerint 1999 és 2003 között 97 millió eurót költöttek játékosigazolásra, ám ennek az összegnek nem volt fedezete, így 2004-ben betetőzött az eladósodás folyamata. A klub 120 millió eurós tartozást halmozott fel, és az a szégyen is megesett velük, hogy el kellett adniuk a híres Westfalenstadion egy részét, illetve el kellett fogadniuk még a nagy rivális, a Bayern segítségét is, amely kétmillió eurót kölcsönzött számukra, hogy ki tudják fizetni legalább a játékosok bérét.

2005-ben aztán új vezetőség került a klub élére, amely tisztában volt vele, hogy egy kevesebb pénzből, de működőképesebb gazdasági alapokon nyugvó terv sokkal jobb, mint egy már-már a spanyolokra hajazó pazarló gazdálkodás. Hans-Joachim Watzke elnök, Michael Zorc sportigazgató és Thomas Treß ügyvezető igazgató nekilátott az anyagi ügyek rendbe tételének. Ez a folyamat a méregdrágán megvásárolt, csillagászati juttatásokat élvező játékosok eladásával kezdődött. A korábbi klubvezetés pazarló hozzáállását jól tükrözi pl. a brazil Márcios Amoroso esete: a csatárt 2001 nyarán 25 millió euróért vásárolták meg, 2004-ben viszont ingyen távozott a csapattól – a csapat ráadásul szinte minden borsosabb áron vett játékoson bukott kisebb-nagyobb összegeket. A dortmundi „triumvirátus” a sztárok helyett a húsz év körüli korosztályra hajtott rá – 2011-ben a BVB Akadémiát is létrehozták, 19–23 év közötti futballistáik tökéletesítése céljából. Döntésük gyümölcse trófeákban mérhető, az utóbbi két évben a nemzetközi élfutball költekezéséhez képest fityingekért lett bajnok a Borussia, a keret fizetése pedig mintegy harmada a Bayernének. 2005 óta a klub kulcsfontosságú játékosait kis pénzért vásárolták, egyeseket pedig akár hússzoros áron adtak tovább néhány szezonnal később. Mladen Petrić 3,5 millió euróért érkezett Baselből, 7,3-ért távozott Hamburgba, Jakub Blaszczykowski 3,1 milliót kóstált, most a transfermarkt.de szerint 15 millió a piaci értéke, Robert Lewandowskiért 4,8 milliót fizettek, most akár 30 milliót is kérhetnek érte. A legjobb vásárnak eddig Kagava Sindzsi megszerzése bizonyult, őt 350 ezer euróért vették, és 16 millióért adták tovább a Manchester Unitednek.

Közben 15 éves lejáratú kölcsönt vettek fel az angol Morgan Stanley banktól, 79 millió értékben. Ebből azon nyomban 57 milliót a stadion 51 százalékos tulajdonrészének megvásárlására fordították. A futballszentély nevét 10 millió ellenében Signal Iduna Parkra változtatták, az Evonik évi négymillióért szerepel a mezeken 2016-ig, 50 millióért pedig a Sportfive jogkörében kerültek a klub marketingügyei. Ez azt eredményezte, hogy a klubnak a 2005-ös 55 milliós veszteség helyett 15 millió nyeresége volt 2007-ben.

Nem feledkezhetünk meg az edző, Jürgen Klopp személyéről sem, aki a Mainz csapatától érkezett, ott már bizonyította jártasságát a fiatal kerettel való munkában, Dortmundban pedig elérte, hogy a játékosok istenként tekintsenek rá, bizalom és hit jellemzi a játékosok és a tréner kapcsolatát. Ráadásul a klub részvényeinek jelentős részét birtokló szurkolók hétről hétre megtöltik a stadiont, az Európában legmagasabb, több mint 80 ezres nézőszámot produkálva.

A recept adott: ésszerűség. Ha belegondolunk, hogy a Platini-féle pénzügyi fair play ideje közeleg, a német klubok pedig már évek óta csak annyit költhetnek, amennyijük van, nem lenne meglepő, ha a közeljövőben erőteljessé válna a német jelenlét az európai kupasorozatok végjátékában.

Az ,,ésszerű évek” (2004–2013)

A pazarlás évei (1999–2003)