Egy nevelésmódszertani könyvben olvastam, hogy a gyerek mindig az anyját keresi a lényegtelen dolgokért: anyu, hol van a zoknim?; anyu, mikor lesz ebéd?; anyu, csinálsz nekem szendvicset?; anyu, segítesz a házi feladatban? Amikor pedig a gyerek igazán nehéz helyzetbe kerül, amikor felettébb fontos megbeszélnivalója akad, az apját keresi, méghozzá a következő kérdéssel: apu, hol van anyu?
Nos, a családi szerepek nyilvánvalóan átalakulóban vannak manapság, de a múltra is igaz, hogy minden egyes családban más és más volt a kommunikáció formája. Én édesapámmal mindig a sporton keresztül beszéltem. Akkor is, ha jókedvem volt és akkor is, ha rossz. Gyerekként könnyebb volt, ha nem mondtam ki konkrétan a dolgokat, mert a kézilabdán, kosárlabdán, sílövészeten vagy éppen a futballon keresztül is mindenről be tudtam számolni apámnak. Titkos, kimondatlan egyezség volt ez köztünk: a számítógépes játékon keresztül fejből bebifláztam a világ legnagyobb focisztárjainak teljes nevét, és ha azt mondtam, Ronaldo de Assis Moreira, ő egy idő után már felismerte, hogy Ronaldinhóról mesélek. Ez alapozta meg a komoly, életre szóló tárgyalásokat. Hogy miért kell tömörülnie a tíz mezőnyjátékosnak a zöld gyepszőnyegen, amikor védekeznek, és miért kell minél inkább „széthúzni” a játékot a pályán, ha támadnak. És én ilyenkor már láttam a csillogást apám szemében, hogy ami ott történik a füvön, a stadionokban, az nemcsak kilencven percig tart, hanem az oldal- és alapvonalon kívül is felhasználható. Hogy néha támadni kell, néha meg védekezésre szorul az ember. Volt egy név, amelyet nem a komputeres játékokból tanultam meg, hanem édesapám regéiből: Diego Armando Maradonáé. Sokat elárul a családi kapcsolatunkról, hogy amikor Maradona haláláról értesültem, egyből az jutott eszembe, hogy írnom kell apámnak: hogy vagy?, hogy viseled?, mert tudtam, hogy nehéz neki. Az argentin legenda halála után napokig böngésztem a világhálót a képek, videók, dokumentumfilmek után, hogy megértsem, mit jelentett Argentínának és a világnak az ő személye. Sajnos túl későn születtem ahhoz, hogy élőben lássam alkotni minden idők egyik legjobbját a futballpályán. Hiába a rengeteg videó, kétlem, hogy valaha is teljességgel átérzem majd azt, ami Maradona kultuszát alkotta. Igazából én akkor „láttam” igazán Maradonát, amikor édesapám mesélt róla. Tőle tanultam meg, hogy az az alacsony focista miként csinált bolondot a komplett angol válogatottból 1986-ban, hogy Diego a Barcelonában volt a legjobb (apám Barca-drukker), csak a sérülések megakadályozták a kiteljesedésben, meg hogy a nápolyi karrier volt a csúcs és a tragédia kiindulópontja is egyben. Na meg azt, hogy az isteni fickónak még azt a kezezést is megbocsátjuk, mert neki meg kell bocsátani. Apám hiába látta Zidane-t, Ronaldót, Xavit, CR-t és Messit játszani, feleslegesen nézi Neymart, Mbappét és Hålandot, neki akkor is Maradona lesz az alfától az ómegáig minden, a nagybetűs Futballista. Mindig azt mondta, hogy jó, jó ez a Messi, de Maradona a Napoliban ha gondolt egyet, magához vette a labdát, kicselezett mindenkit, és eldöntötte nemcsak a meccset, de a trófeák sorsát is.
Egész eddigi életemet végigkísérte a sport, a futball. A mai napig nem tudok tőle szabadulni, mert ha két-három napig nem kezdek valamit magammal, már érzem, hogy valami nincs rendben. Tudom, hogy mennyit profitáltam és profitálok a sportból a mindennapjaimban. Azt is tudom, hogy mennyit segített nekem az életben az a sok-sok sztori az isteni Diegóról. Én apámtól tanultam meg azt, hogy bár a futballpályán kétségtelenül nem lehetünk Maradonák, az életben néha azzá kell válnunk. Néha magunkhoz kell venni a kezdeményezést, ki kell cseleznünk mindenkit, gólt kell rúgni, mert más nem teszi meg helyettünk. Aztán hadd ünnepeljünk közösen! Nehéz évünk volt. Ez a 2020 talán senkinek sem úgy alakult, ahogyan tervezte. De most, a karácsonyfa tövében ülve egy kicsit Maradonára gondolok. Nem a kezezésére. Nem az évszázad góljára. Arra, hogy ami apámnak és nekem Maradona volt, az nekem és az én gyerekeimnek egyszer majd valaki más lesz, aki ha csak egy kicsit is, de talán felér a legenda szintjéig. Akin keresztül ugyanúgy taníthatok az életről, ahogy édesapám tanított engem Maradonával.
