Akárcsak a csapatsportokban, a teniszben is az örökrangadók vonzzák a legnagyobb figyelmet, hozzák lázba a szurkolókat, és nyitják ki a tehetős szponzorok pénztárcáját. Ilyenkor óriási a felhajtás, a média általában minden túlzást bevetve a végtelenségig fokozza az érdeklődést, és szavatolt a telt ház.
A teniszben mindig voltak ilyen párharcok, a nyílt korszak elején Connors és McEnroe, majd Lendl és McEnroe, Connors és Lendl, azután Becker és Edberg, valamint Sampras és Agassi viadalai jelentették a csúcsot, és akik a teniszben forgó pénzt irányították, mindig azt kívánták, hogy a nagy tornák serlegmeccsein ezek találkozzanak. A XX. század vége felé, amikor Sampras és Agassi már veteránkorba kerültek, egy csapásra elfogytak a rangadók. Az olyan teniszezők, mint Szafin, Moyà, Corretja, Ferrero és Kuerten, koruk legjobbjai, nem tudták annyira lázba hozni a szurkolókat, mint a korábbiak.
Roger Federer megjelenése áldást jelentett. A minden korábbinál nagyobb felhajtás pedig jórészt Mirka Vavrinec érdeme, aki 2000-ben Sydney-ben nemcsak férjet talált magának, és apát a leendő gyermekeiknek, hanem egyből rájött, hogy aranybányára bukkant a jóvágású, tehetséges, de meglehetősen zabolátlan és öntelt ifjoncban. Mirka beindította a reklámhadjáratot, Rogerből pedig egy csendes, minden tekintetben példás, szeretetre méltó embert csinált, aki könnyed, látványos és eredményes játékával a modern sport legjobb pénzgyártó masinája lett. Nem meglepő, hogy a lehető leggazdagabb szponzorok versengtek a kegyeiért. Mindössze három év múltán már világos volt, hogy Mirka telibe talált, és mindenki elégedett volt. Federernek pedig megfelelő erejű, ellentétes stílusú és reklámozható ellenfeleket kellett találni, akikre azután a lehető legjobban felkészült. Nalbandian, Hewitt és Roddick jöhetett számításba. Csak az argentin tudta ugyan megszorítani, de sebaj, a média megtette a magáét, és mindenki elhitte, hogy a lehető legjobb meccsek tanúja. Amikor feltűnt Rafael Nadal, ők ketten még vonzóbbá tették a teniszt. Csakhogy salakon az új kihívóra Roger sose tudott felkészülni, ez sem lett tehát egyenrangú párbajsorozat, de sebaj, a média tette a dolgát, és mindenki elhitte, hogy mégis egyenrangú.
Az idillt Novak Đoković megjelenése bolygatta meg. Eleinte szimpatikus fiúnak tartották, vagy egy leendő teniszbohócnak, amihez maga is hozzájárult az idétlen imitációival. Egyszóval, senki sem vette komolyan, még akkor sem, amikor 2007-ben Kanadában sorra verte Roddickot, Nadalt és Federert. Amikor azonban 2008-ban megnyerte az Australian Opent, anyja pedig trónváltást jelentett be a teljesen szükségtelen „A király meghalt, éljen a király” kijelentéssel, Federer reklámgépezete teljes gőzzel fordult az újonc ellen. Novak egyik napról a másikra rossz fiú, neveletlen, arrogáns és a nagyságok babérjaira méltatlanul törő egyén lett, s az alaptalan bírálatoktól a két rivális, Federer és Roddick sem riadt vissza. Đoković nem Roddickra és Hewittre készült, hanem Federerre és Nadalra. Világos volt, hogy csak akkor juthat a csúcsra, ha ezt a kettőt önerőből és a teniszvilág kívánságai ellenére letaszítja onnan. Három év telt bele, mire sikerült neki, azért is, mert a másik kettő éveken át csak egymással foglalkozott. 2011-ben már nem csak egyenrangú ellenfél volt, a Federer elleni 6:13-as és a Nadallal szembeni 4:15-ös mérleget – a Federer-párti és Nadalt megtűrő média szörnyülködésére – idővel a saját javára fordította. Nagyságát sose ismerték el, mindig csak a hibáit látták, de megérte, hogy a svájci és a spanyol ideje jórészt lejárjon. Đokovićnak nem számított, hogy néha kikap valamelyik gyöngébbtől, ő a rangadókra összpontosított, azok adták neki az ihletet. Berdych, Tsonga, Monfils, Ferrer és a hasonlók nem jelentettek gondot, az akkori újoncok közül is elsősorban Čilićet, Raonićot és idővel Nisikorit vette számításba. Kicsit figyelmen kívül hagyta a gyermekkora óta jól ismert Murray-t, aki a médiahajszában nem volt képes átvenni Federer és Nadal helyét, vele azonban továbbra is fölényben maradt. Az egyetlen jó teniszező, akire sose készült, Stan Wawrinka volt – hiszen nem feltételezte, hogy valaha is nagy döntőket vívhatnak, és ebben a hitben a 2014-es Australian Open előtti 17:2-es mérleg is elringatta. Most, a tavalyi párizsi és idei New York-i vereségekkel ennek árát fizette meg. Federertől és Nadaltól már nem kell tartania, Murray-t tökéletesen ismeri, a középkorúak nem okoznak fejfájást, az újoncok pedig még nem léptek igazán színre. Đoković feladata tehát 2017-re, hogy Wawrinkára fordítsa a figyelmét, mert vele vívhat egy ideig nagy rangadókat. És már látni, hogy az új médiahajsza is megkezdődött.
