A vajdasági könnyűzenei színtér legérdekesebb színfoltjának mindenképpen az adai EnAn zenekar tekinthető, mivel rajtuk kívül, régiónkban nem igazán működik olyan együttes, amely kizárólag gyermekeknek ír és ad elő zenés szerzeményeket. A zenekar tagjai, különböző formációkban már mintegy két évtizede foglalkoznak zenéléssel, s ez idáig számtalan koncerten szereztek örömteli, feledhetetlen perceket a legkisebbeknek.
– Az EnAn elődzenekarában, a Kalamárisban 1986/87-ben kezdtünk el játszani, s a zenekar fennállása alatt sikerült kiadnunk három lemezt is – ecsetelte a kezdeteket Palusek Endre, az EnAn egyik alapítótagja, aki elmesélte, hogy ezt a zenekart követően a Zenegér együttesben folytatta zenei pályafutását, öt évvel ezelőtt pedig Torma Andrással, az egykori Kalamáris énekesével együtt megalapították az EnAn zenekart, a későbbiekben csatlakozott Kurunci Andor is, aki hegedűn és basszusgitáron játszik a zenekarban.
(Fotó: Gergely József)
– A fiatalok többsége a rockzenét választja, ti viszont a gyermekdalok mellett döntöttetek. Mi az, ami miatt ez a stílus mellett adtátok le voksotokat?
– Én pedagógiai akadémiát végeztem s ott kerültem a gyermekdalok hatása alá. Egy alkalommal bennünket, akadémistákat felkértek, hogy kórházban fekvő, beteg gyermekek számára készítsünk műsort. Ekkor fogtam a gitáromat és gyermekdalokkal rukkoltunk elő. Ezt követően mindannyiunk élete úgy alakult, hogy megszülettek a gyermekeink, s egy alkalommal megtörtént, hogy a fiam elővett egy könyvet, rámutatott egy képre s kérte, hogy muzsikáljam el a képen látottakat. Én meg is tettem. Véleményem szerint a többieknél is hasonlóképpen alakultak a dolgok. A saját gyermekeinknek írtuk ezeket a dalokat, s végül összegyűlt annyi, hogy lemezen is kiadjuk.
– Magyarországgal ellentétben, a mi régiónkban nem igazán van hagyománya a gyermekdaloknak, s jelen pillanatban talán a zenekarotok az egyetlen, amelyik gyermekdalokat ad elő. Szerintetek miért nem foglalkoznak többen ezzel a stílussal?
– Tudomásom szerint is jelenleg csupán mi foglalkozunk ezzel a zenével. Igazából nem tudom a választ arra, hogy nálunk miért nem honosodott meg ez a zene. Magyarországon hatalmas múltja és kultúrája van ezeknek a gyermekdaloknak, de itthon sajnos ez valamiért nem működik. Pedig bárhol is lépünk fel, a gyerekek nagyon nagy szeretettel fogadják műsorunkat. Látszik, hogy erre szükségük van. Talán a felnőttek hibája, hogy erre nem fektetnek kellő hangsúlyt. Lehet, hogy az a baj, hogy nincs megoldva a gyermekdalok a népszerűsítése. Mindenképpen szükség lenne egy menedzserirodára, ami ezzel foglalkozna, mivel nekünk a dalkészítés, a koncertezés a dolgunk, s kicsit nehezünkre esik a koncertszervezés. Nem beszélve arról, hogy vannak bizonyos községek, ahol nem tudjuk, hogy miért, de visszásan fogadják ezt a dolgot. Sok mindennel vagyunk kénytelenek megküzdeni. Természetesen pénzbe is kerül a mi munkánk, s ezért segítséget is kértünk az adai községtől, de ez idáig sehonnan sem sikerült támogatást szereznünk. Költségeinket saját zsebből fedezzük.
– Ez idáig három lemezt készítettek el. Miképpen oldjátok meg a stúdiómunkát és a terjesztést?
– Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy van egy stúdióm, s abban vettük fel a hanganyagot. A terjesztést sajnos nem tudjuk megoldani, mivel nincs az a kiadóház, amely magyar gyermekzenével foglalkozna. A CD-lemezeinket a fellépéseinken áruljuk, úgy, hogy saját magunk nyomtatjuk ki a lemezeket és a borítókat.
– Magyarországon, illetve a határon túli területeken próbáltatok-e megjelenni a dalaitokkal?
– Az igazság az, hogy nagyon nehéz betörni a magyar piacra. Több ízben is voltak érdeklődők, de mindig anyagi feltételeket támasztottak velünk szemben. Azt kérték, hogy mi fizessünk előre. Egyrészt ezt anyagilag sem bírtuk volna elintézni, másrészt pedig nekem mindjárt gyanús az, ha előre elkérik a pénzt azért, hogy felléphessek. Egyszer megtörtént, hogy sikerült megszervezni egy magyarországi fellépést, s a szervező 100 ezer forintot ígért a zenekarnak. A koncert előtt egy nappal felhívtam őt, hogy rendben van-e minden. Ekkor azt mondta, hogy természetesen várnak minket, de egyben megjegyezte azt is, hogy a százezerből hatvanezer az övé, a negyvenezer pedig a miénk. Annak is utánanéztünk, hogy meg tudnánk-e jelentetni az albumunkat. Erre azt mondták, hogy felőlük rendben, de tegyünk le egymillió forintot, s utána azt jelentetünk meg, amit akarunk. Borzasztóan nehéz betörni a magyar piacra, és nem is hiányzik nekik a konkurencia. Korábban egy budapesti kiadóháznak eladtunk egy komplett lemezt, amit ki is fizettek. Viszont amikor azután érdeklődtünk, hogy mikor is fog megjelenni, azt a választ kaptuk, hogy azért vásárolták meg tőlünk az anyagot, hogy ne jelenjen meg. Lenne még egy-két lehetőség, mivel Adának vannak magyarországi testvérvárosai, de Adán egyszerűen nincs szükség erre a zenekarra. Mert annak ellenére, hogy bejárjuk az egész tartományt, itt nagyon nehéz megszervezni egy fellépést. Hívni, soha nem hívnak, csak akkor vesznek tudomást rólunk, ha mi jelentkezünk és mi szervezzük meg koncertünket – mondja Torma András.
– Ez idáig magyar gyermekdalokat készítettetek és adtatok elő, de a közeljövőben szerbül is szólni fogtok a gyermekekhez…
– Sok szerzeményünket lefordítottuk, és szerb nyelven újakat is írtunk. Erre azért volt szükség, mivel kérte a közönség. Az iskolákban, ahol eddig csak magyar dalokat játszottunk, mindenhol megkérdezték, hogy szerb nyelven tudnánk-e játszani. Ezért az idén nyáron elkészült egy lemezre elegendő szerb anyag, és ezt követően ezen a nyelven is tartunk előadásokat.
– A koncertjeiteken milyen közönségnek számítanak a gyermekek?
– A leghálásabb közönségnek, és ami a legfontosabb: a legőszintébbnek. 22 éves tapasztalatom van ezen a téren, és nem lehet eladni azokat a dolgokat, ami nekik nem tetszik. Azonnal alábbhagy a figyelmük, susmusolnak, beszélgetnek. Nagyon őszinte közönség. Természetesen ennyi idő alatt mi is megtapasztaltuk, hogy mi az, amit bele lehet tenni egy műsorba. Érdekes, hogy a gyermekek a koncerten ugyanúgy viselkednek mint a felnőttek. Ugyanúgy talpra lehet őket állítani, fel lehet őket tüzelni, csak hát ezzel nagyon óvatosan kell bánni. Bizony előfordult, hogy feltódultak a színpadra, és nagyon oda kellett figyelni, hogy újból lecsendesítsük a dolgot – hallottuk Palusek Endrétől.
