A délvidéki magyar színjátszás napja alkalmából szervezett ünnepségen az Újvidéki Színház színésznője, Elor Emina kapta meg a Pataki-gyűrű Díj at, a legnagyobb vajdasági magyar színházi elismerést, Madách Imre Az ember tragédiája című művében nyújtott alakításáért. Lucifer szerepe azonban nemcsak ezért számít mérföldkőnek a fiatal művész életében, aki egyébként klasszikus beállítottságú színésznőnek tartja magát. Azt mondja, ha választania kell, akkor szívesebben voksol egy klasszikus Csehov -drámára, mint egy újszerű modern musicalre, egy abszurd drámára, mint egy kortárs kísérletező előadásra. A szakma és a közönség egyaránt elismeri teljesítményét, hiszen a különféle szakmai díjak mellett az utóbbi hat évben a közönségszavazatok alapján mindig megkapta az Évad Színésznője címet az Újvidéki Színházban, ötször főszereplőként, egyszer pedig mellékszereplőként, ennek ellenére gyakran bizonytalan abban, vajon elég jó-e, méltó-e a nagy elődökhöz az, amit csinál.
– A díjak számomra mindig nagy örömet és nagy felelősséget is jelentenek egyben, hiszen általuk mind magasabbra és magasabbra kerül az a bizonyos képzeletbeli léc, amit az embernek át kell ugrania akkor, amikor színpadra lép. Alapvető jellemvonásaim része a maximalizmusom is, ezért mindig a lehető legjobb teljesítményre törekszem. De ezzel valószínűleg mindannyian így vagyunk, hiszen nyilvánvalóan egyikünkben sincs semmiféle olyan szándék, hogy a ránk rótt feladatainkat ne a lehető legjobban akarjuk elvégezni. Persze mindig benne van annak a lehetősége, hogy esetleg nem úgy sikerül, ahogyan azt az ember szeretné. Végül is ez egy örökös próbatétel, amelynek során véleményem szerint az a leglényegesebb, hogy igyekezni, dolgozni kell, hiszen a befektetett munkának egészen biztosan meglesz az eredménye is. Csak hát az, akinek a neve mellett ott szerepel az is, hogy ilyen vagy olyan díjjal jutalmazták a teljesítményét, egyszerűen nem adhatja alább, nem mehet egy bizonyos szint alá. Magasabbak a felé irányuló elvárások. Ami persze részben jó is, hiszen még jobb teljesítményre sarkallja az embert... – magyarázza Emina, majd hozzáteszi: – A díjak ugyanakkor mindig megerősítenek abban is, hogy nem hiába választottam ezt a hivatást, nem hiába éreztem annak idején, még a pályaválasztáskor azt, hogy ez az, amivel foglalkoznom kell, hiszen a díjak arra engednek következtetni, hogy jól végzem a dolgomat. A Pataki-gyűrű Díj az eddigi díjaim közül mindenképpen a legrangosabbak egyikének számít, bár igazándiból nem tudok különbséget tenni közöttük, hiszen mindegyik más miatt fontos, mindegyik a maga kontextusában a legfontosabbnak, a legértékesebbnek számít. Úgy gondolom azonban, ehhez a díjhoz méltónak kell lennie az embernek, illetve nemcsak a díjhoz, hanem magához a névadójához, Pataki Lászlóhoz is, ugyanis akár elismerjük, akár nem, szükségünk van a hozzá hasonló példaképekre, akiket csodálhatunk, akiknek a nyomába eredhetünk, akiknek megpróbálhatunk az útjára lépni, olyan erős hittel és olyan nagyfokú alázattal viseltetve a hivatásunk iránt, ahogyan azt annak idején ők tették.
A fiatal színésznő örök félelme – bármennyi díjat vagy pozitív kritikát kapjon is – az, hogy vajon elég jó lesz-e a színpadon, méltó lesz-e a nagy elődökhöz az, amit csinál. Az elismerések mindig arra szolgálnak számára, hogy erősítsék benne ezt a hitet, legyen szó akár szakmai, akár közönségdíjról, hiszen nem tagadja, mindkét típusú elismerés nagyon jól esik neki, sőt, rendkívüli jelentőséggel bír számára. Az említett félelem azonban ott lakozik benne, különösen az egyre növekvő felelősség miatt, de talán éppen ez az, ami az előre való tekintést, a fejlődést hivatott biztosítani számára.
– A közönségdíjak azt bizonyítják, a nézőink, akik estéről estére bejönnek a színházba, akik megnéznek minket, akik ismernek bennünket, örülnek annak, ha én is ott vagyok a színpadon, jól esik nekik ott látni engem, hiszen ha nem így lenne, nem szavaznának rám. Ez azért óriási öröm, mert én – sokakkal egyetemben – nekik „csinálom” a színházat. Éppen ezért annak örülök a legjobban, ha azok díjaznak a figyelmükkel és az elismerésükkel, akikkel nap mint nap találkozunk a színházunkban – az övékében és az enyémben. A különféle bírálóbizottságok által kiosztott díjak ugyanakkor egy-egy pillanat művei. A zsűritagok ugyanis nem néznek meg estéről estére, hétről hétre bennünket, hanem egy adott előadást látnak, egy adott pillanatban, egy adott hangulatban, és azt próbálják meg értékelni. Az viszont, hogy nemcsak a nézői igényeknek, hanem valamiféle szakmai kritériumoknak is megfelelek, igazán örömteli számomra – szögezi le Emina, aki saját bevallása szerint néha maga sem tudja, mivel érdemelte ki a sorstól ezeket az ajándékokat. Azt mondja, folyamatosan kutakodik magában, akármilyen szereppel is találkozik, mindig próbál valami újat mutatni, hiszen ugyan nem bújhat ki a bőréből, mégis feladatának érzi azt, hogy a lehető legtöbb színt keresse meg önmagában, és mutassa meg a nézőknek. Az ember tragédiája című előadás kiváló lehetőséget kínált számára mindennek a megvalósítására. Igaz, éppen ezért eleinte nagyon meg volt ijedve a szereptől, hiszen felvetődött benne a kérdés, hogyan fogja nőként eljátszani a magyar drámairodalom egyik legnagyobb férfiszerepét.
– Úgy gondolom, Lucifer azért is férfiszerep, mert a megformálása sokkal inkább szellemi-logikai munkát igényel, mintsem az érzelmek szintjén megvalósulót. Éppen ezért a szerepformálás során sem igazán az érzelmi mélységekben kellett kutakodnom, hanem inkább a technikai tudásomat kellett latba vetnem, azt állította komoly kihívások elé ez a szerep. De igazából nem tudtam ezen túl sokat gondolkodni, mert zajlott a próbafolyamat, nekem pedig haladnom kellett a figura létrehozásával, hiszen ha leragadtam volna annál, miként fogom megoldani a rendező által rám rótt feladatot, akkor egészen egyszerűen nem született volna meg Lucifer figurája, vagy legalábbis nem ilyen formában és nem ilyen szinten. Megpróbáltam férfiaggyal gondolkodva megformálni a figurát, és úgy tűnik, ennek meg is lett az eredménye. Érdekes módon Lucifer figurájának sokszínűsége is inkább a technikai tudásomat teszi próbára, hiszen egyik pillanatban még itt vagyok, azután már egy egészen másik helyen, egyik percben ugrálok a színpadon, a másikban nyugodtan ülök, vagy éppen kerékpározom, az egyik jelenetben szomszédasszonyként jövök be a színpadra, aztán pár perc múlva már kiskertészként. Szóval nagyon gyorsan kell váltogatni a figurákat, a hangulatokat, a hangszíneket. De mindvégig jelen kell lenni, mindenütt ott kell lenni, mint egy porondmesternek, vagy mint egy bohócnak – magyarázza a színésznő, aki saját bevallása szerint nagyon szereti ezt a szerepét, amellyel igen magasra került számára az a bizonyos sokat emlegetett léc, hiszen úgy érzi, korábban ekkora teher még soha nem volt a vállán a színpadon. Nemcsak azért, mert Lucifer alakja rendkívül sokszínű szerepformálást igényel, hanem azért is, mert furcsa érzelmek fűzik a figurához, illetve magához az előadáshoz is. Azt mondja, olykor még az is eszébe jut, hogy az előadás végére vajon mennyire haragszanak meg rá a nézők azért, amit „összeluciferkedik”. De aztán mindig azzal nyugtatja magát, amit az előadásban Luciferként fogalmaz meg: a játék lényege maga a játék.
A sajátos munkafolyamatnak azonban meglett az eredménye, többszörösen is. Egyrészt azért, mert kiváló alakítás született egy nagyon jó előadásban, másrészt azért, mert Lucifer megformálása kétségkívül az idei év egyik legmeghatározóbb momentuma lett a színésznő életében, ugyanis az alakításért a mostani elismerés, a Pataki-gyűrű Díj mellett a Magyar Színházak XXII. Kisvárdai Fesztiváljá n a Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza egyéni díját is megkapta, illetve a szendrői (Smederevo) II. Nemzetközi Várszínház Fesztivál on is neki ítélték a legjobb színésznő díját Lucifer megformálásáért. A díjak nyilvánvalóan önmagukért beszélnek, egyaránt bizonyítják a színésznő árnyalt szerepformálását és rendkívül erőteljes színpadi jelenlétét is. Emina Luciferként határozott személyiségjegyeivel magával ragadja, sőt maga mellé is állítja a nézőt. Az előadás elején még szurkolunk azért, hogy – az első jelenetbeli megjelenéséből következtetve – ne nemtelen ördög legyen, hanem a rendező vállalja fel, indokolja meg, miért döntött úgy, nővel játszatja el az egyébként férfi szerepet – ami egyébként az előadás egészét tekintve rendkívül jó húzásnak bizonyult. Aztán örülünk annak, amikor ez megtörténik. Lucifer valódi nő lesz, a nőiség minden jó és rossz sajátosságával együtt. Csábító lesz, a végzet asszonya, ami mindezek után nem meglepő, hiszen a figura ilyen kontextusban is él a darabban. De esendő is lesz egyben, és ez az, ami miatt a néző neki kezd szurkolni Éva ellenében. Illetve azért, hogy beteljesedjen az elsősorban a testiség szintjén megvalósulni kívánó szerelem. Emina Luciferjében izgalmas karakterfejlődést, személyiségváltozást is megfigyelhet a néző, aminek köszönhetően pillanatok alatt kegyeibe fogadja a figurát, azonosul vele, és ennek a nézőben megvalósuló belső folyamat lejátszódásának erős komponensét képezi a színésznő felfokozott érzelmi állapotának összetettsége, illetve erőteljes hatást kifejtő, magával ragadó személyisége is.
Mindez azonban nemcsak a színpadon mondható el Emináról, hiszen a környezetében élők egybehangzó véleménye szerint magánemberként is legalább annyira magával ragadó, mint színésznőként. Az Újvidéki Színház egyik legfoglalkoztatottabb és legnépszerűbb színésznője már az óvodában és az iskolában is gyakran mondott verset, szeretett szerepelni. Aztán szavalóversenyekre járt, tagja lett a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületé nek, ahol már alkalmi műsorokat, amatőr előadásokat is készítettek, és ebből született meg az életre szóló szerelem közte és a színpad között. Igaz, középiskolás korában még iparművész szeretett volna lenni. Annak eldöntésében, hogy megpróbálja a színiakadémiára (is) a felvételit, egy sitkei táborozás segített, ahova a szabadkai Népszínház stúdiósaként jutott el. A Soltis Lajos vezette színész- és rendezőképző táborban találkozott Bocsárdi László val, a sepsiszentgyörgyi színház igazgatójával, aki biztatta, hogy próbálkozzon meg a felvételivel, mert látott benne tehetséget. Meg is próbálta Budapesten, de ott kiesett az első körben, ám nem bánkódott, mert Újvidéken sikerrel vette az akadályt, és azt mondja, ma már nagyon örül annak, hogy az újvidéki Művészeti Akadémiá n válhatott színésszé, annak pedig különösképpen, hogy éppen az Újvidéki Színház színészévé. Arra a kérdésre azonban, hogy mikortól vált számára egyértelművé az, hogy az Újvidéki Színházban a helye, azt válaszolja, akadémistaként valamennyien tisztában voltak azzal, hogy bizonytalan a sorsuk, hiszen a vajdasági magyar színházak telítettek, nem nagyon van lehetőségük fiatal színészek foglalkoztatására. Amikor elkezdte az akadémiai éveket, úgy képzelte el az életét, hogy ha befejezi a tanulmányait, külföldre megy, lehetőleg Magyarországnál is távolabbra, és ha színészként nem is dolgozhat, legalább világot lát, tanul, tapasztalatokat szerez. Ám amikor belekóstolt az Újvidéki Színház világába, egyre erőteljesebbé vált benne a vágy, hogy annak társulatához tartozhasson, ezért is volt olyan óriási öröm számára, amikor kiderült, már az akadémia negyedik évének elvégzésével párhuzamosan szerződést kaphat. Kezdő, fiatal színészként rendkívüli módon élvezte azt a lendületet, azt a munkatempót, ami az Újvidéki Színházat jellemzi. Mindez persze azóta sem változott.
Az Újvidéki Színházat egyébként eklektikus színháznak tartja, ugyanis az intézmény szerinte folyamatosan arra törekszik, hogy minden nézői réteg igényeit kielégítse, és ne csak egy-egy kisebb csoport elvárásainak feleljen meg. Azt mondja, színészként ennél többet kívánni sem lehet, hiszen nagyon sokféle műfajban kipróbálhatja magát, amire másutt valószínűleg nem lenne lehetősége. Úgy érzi, az arculat állandóan formálódik, állandóan változik, de csupán olyan mértékben, ami még befér azok közé a keretek közé, amelyek ennek az arculatnak a vázát képezik. Nagyon jó dolognak tartja azt is, hogy az intézmény nemcsak az előre meghatározott és kitalált dolgokhoz ragaszkodik, hanem teret ad az újszerű ötletek megvalósításának is. A kisebbségi színházi létből pedig olyan plusz energiát tud meríteni a társulat, amit nemcsak a közönség, hanem a szakma is értékel, hiszen a különböző fesztiválokon jó néhányszor kaptak már díjat a csapatmunkáért és a közösségi szellemért. Nagyon szereti azt, ha az emberek elhivatottak az iránt, amit csinálnak, ha az előadás mindenekfelett áll, és mindenki arra törekszik, hogy ennek érdekében a lehető legtöbbet hozza ki magából. Mára már teljesen beolvadt a közegbe, eggyé vált vele, ráadásul úgy, hogy mindeközben nagyon jól is érzi magát Újvidéken, hiszen úgy véli, megtalálta a helyét.
– Nem tervezek előre semmiféle olyasmit, hogyan tovább, merre tovább. Nem vágyódom el innen. Azt szeretném, ha itt tudnék dolgozni. Nagyon örülök annak, hogy az Újvidéki Színház tagja lehetek, hogy itt végezhetem a munkámat, éppen ezért a továbbiakban is itt szeretném végezni. Úgy gondolom ugyanis, hogy a díjak nemcsak engem illetnek, hanem az egész társulatot. Hiszen, ha például a Pataki-gyűrű Díjjal jutalmazott alakításomat vesszük alapul, igaz, hogy az egész előadást Lucifer, a játékmester irányítja, de Lucifert sem tudnám így, ilyen átéléssel megformálni, ha nem állnának ott mellettem a kollégáim, vagy ha nem lennének pontosan olyanok, mint amilyenek. Úgyhogy ez a díj, akárcsak az összes többi, egészen biztosan az övéké is. A színház ugyanis csapatjáték. Ettől szép, ettől különleges: a lételemem… – magyarázza a délvidéki magyar színjátszás napja alkalmából szervezett ünnepségen Pataki-gyűrű Díjjal kitüntetett színésznő.
