Egyidőben irigyeltem az időutazókat: bejárják a jövőt, aztán meg csillognak a világhálón, miközben az olvasótáboruk szorongva gondol a holnapra. Valamelyikük épp a napokban száguldott végig hétszáz esztendőt. Nem kevés idő ez – mi csak visszafelé tudunk tekinteni –: nagyjából Dantétól és az Isteni színjátéktól mostanáig. Különben meg vagy Dante alkotott nagyot, vagy nem is óriási időtáv ez.
Utazónk el is mondta rögtön, mi vár ránk az elkövetkező évtizedben. Talán akarata ellenére is derűlátást hozott magával: ha már hét évszázad elmúltával is megmaradt a Föld, nyilván valamiféle emberek is (esetleg fületlen-farkatlanok), akkor van jövőnk!
Mégsem tudok szabadulni a hiányérzetemtől. Értem én, hogy a Merkúrt nem sok év múlva bekapja a Nap – a tankönyvek pedig javításra szorulnak –, de mégsem mehetünk el egy vállrándítással a mellett a kérdés mellett, hogy mekkora „tűzijátékkal" járt ez a földlakók meg a második helyre avanzsált bolygónk számára? Egy kis hangulatkép is jöhetne a Merkúr beszippantásáról. Hacsak a krónikás éppen nem azon a „másik Földön" tartózkodott, amelyik szinte azonos a mienkkel. Esetleg a Marsra is elvezethette kalandos útja, mert alig kell várnunk néhány esztendőt, és bebizonyosodik, hogy onnan származik az emberiség.
Továbbá: az egész földkerekségen hat héten át tartó áramszünetet sem kellene elintéznünk azzal, hogy mi egykor hat évig éltünk áram nélkül – az idősebbek meg egész életükön át –, mert bizony más idők jártak akkor, most meg esetleg emberek sokasága él majd át lelki megrázkódtatást a néma mobiltelefonok, megkukult rádió és tévé mellett, miközben összeomlik a gazdaság, kiolvadnak a mélyhűtők, leállnak a vonatok, villamosok, metrók – megáll az élet. Az emberek meg beszélgetni kezdenek egymással.
Nem is csak egymással. A fölsorolt apróságok mellett az igazi katasztrófa az évtized végén következik be: ekkortól megérti az ember az állatok beszédét. Gyaníthatóan ez lesz a század legnagyobb szenzációja és tragédiája. Borzalmas lehet egyszerre hallgatni, hogy mit kárál a tyúk, miről társalognak a madarak, mit röfög a disznó, és nem biztos ám, hogy mindannyian dicsérik az embereket. Bizony súlyos következményekkel járhat a hízó számára, ha a gazdája kifüleli, hogy csúnyán szidja őt a jószág. Vagy amikor a kutya azt ugatja, hogy utálja a gazdasszonyát, mert az ő élete bent a szobában kínlódás. Alighanem a ló sem nyerítene sok szépet, ha zablát tesznek a szájába. Esetleg a szégyentelen kakas mesélne a társának nagy hangon szépeket a szerelmi életéről. Mindezt hallanák barátok és ismerősök, sőt a madarak elcsicseregnék, hogy mit és kit láttak erdőn-mezőn és a kertek alatt. (Fölérne egy Facebookkal.)
Talány, hogy visszatérünk-e a bábeli nyelvzavar előtti korba. Mert ha érti az ember az állatok beszédét, miért ne értené a kínait vagy az arabot? Senki sem dicsekedhet utána, hogy hány nyelvet beszél, mert gondolom, ha érti, akkor csakhamar mondani is tudja mindenki mindegyiket. Az angol világhatalma így már leáldozik (meg a tolmácsok és a nyelvtanárok munkahelye), hiszen ha a politikusoknak úgy tartja kedvük, az orosz megszólalhat orja nyelven, az amerikai meg gudzsarátiul válaszol.
Nem mi leszünk az elsők, akik értik az állati beszédet. Köztudott, hogy egy juhászember régen ajándékul kapta ezt a képességet, de nem árulhatta el, hogy a kígyó adta neki, mert akkor azonnal meghal. De a feleség lépten-nyomon unszolta, hogy mindegy, csak mondja el. Nem bírta sokáig, befeküdt hát a koporsóba, s ekkor meghallotta a kakast, amint arról csevegett becsmérlően, hogy bezzeg ő húsz feleségnek is tud parancsolni, a gazdájának pedig egy van, mégsem képes erre. Föl is pattant a juhász, eltángálta az asszonyt – és rend lett. A jövőnket tehát halványan ismerjük, azt viszont máig sem tudjuk, hogy börtönbe került-e a juhász az erőszak miatt, vagy dicséretben részesült, mert elhárított egy gondatlanságból elkövetett emberölést.
