Megérkeztek a komédiások. 1978-at írtunk akkor. Jöttek a nyári porban gyalogszerrel – némi kezdeti romantika kíséretében –, a kevi Gere Vilmos parasztember ekhós szekerét és a szamarakat kísérve. Délután pedig a falut járták a fiatal színészek, toborozták a közönséget síppal és dobbal, helyenként dallal is a piactéri előadásra. A színpaddal nem sok gondjuk akadt: néhány bot leverve a fűbe, madzaggal körülhatárolva, háttérnek az ekhós kocsi a fölirattal: Tanyaszínház. Napnyugta előtt játszottak, megvolt hát a fény is. Vidámságot, színt, élénkséget hoztak magukkal, pedig a napi tíz-húsz kilométer gyaloglás aligha járult hozzá a jókedvükhöz.
A korábbi években szerveztem néhány színházi vendégszereplést a faluba, de a kőszínházi előadás a függöny széthúzásával veszi kezdetét, ezúttal viszont az „egész” színházcsinálás a közönség előtt zajlott, szinte része lett a műsornak, miként olykor a távolabb legelésző szamarak forgatókönyvbe nem írt iázása meg végül a kalapozás is. Megvallom, lelkesített a vándorszínház, pedig alig tudtam valamit róla, hiszen más falvakban szervezkedtek, készültek a színészek. Kezdő újságíróként a Tisza-vidéki szereplésük beharangozójaként ezt írtam: „Egyelőre csak a kezdeményezést üdvözölhetjük, a kísérlet további sorsa még bizonytalan. »Házhoz« jön tehát a színház a falusi ember számára is, és ezt meg kellene becsülni. Reméljük, hogy nagy érdeklődés, szép számú közönség fogadja a fiatal színészeket az elkövetkező napokban.” Gerold László, aki színikritikusként korántsem rejtette véka alá a gyengécske előadásokról alkotott véleményét sem, a bemutatót követően így írt: „Ezt a kezdeményezést nem kifinomult kritikusi-esztétikai mércékkel kell méricskélni, ezért egyértelműen és fenntartás nélkül lelkesedni kell.”
Ezt tettük, s ha a vásári komédiákra így tekintettünk is, a későbbiekben szigorodtak a mércék, számomra az igazi színházi élményt a negyedik darab, a Holdbéli csónakos nyújtotta. Mégsem feledtem az elsőt.
Hogy negyvenöt esztendő múltán miért az indulást emlegetem? Mert azt olvastam, hogy az idei „petőfis” előadás létrejöttében ismét szerepet vállaltak a Tanyaszínház életre hívói, az akkor végzős színinövendék, Kovács Frigyes és Hernyák György rendezőhallgató. Nélkülük nem élvezhettük volna a vándorszínészek előadásait, és ha a gondok miatt könnyen föladják, ha elhal a lelkesedésük, most legföljebb arra emlékeznénk, hogy elindult egy remek kezdeményezés, amely néhány év után zátonyra futott.
Az első vándorút fele táján Felsőhegyen vacsora után meséltek az alapítók:
– Fricivel beszélgettem, amikor megszületett a vándorló tanyaszínház ötlete – mondta a rendező –, és utána ment minden gyorsan. Nem véletlenül kerültünk a kis falvakba és tanyaközpontokba, hiszen a kilenc fiatal közül öten faluról származnak. Saját tapasztalatunkból ismerjük tehát a falusi, tanyai színházi életet. Nem feledtük el azt, hogy honnan származunk, mert nem hiszem, hogy városi fiataloknak eszükbe jutott volna, hogy falura menjenek.
Úgy éreztem, ők a kellemes fogadtatásban kételkedtek, mert közönség nélkül nincs színház, meg taps nélkül sem sokáig van. Azóta a néhány százezer néző és a négy évtized minden borúlátást elsöpört.
Fejtegették, hogy hosszabb távra gondolkodnak, és a vásári komédiáktól valamikor talán Shakespeare-rel is szerepelhetnek. (Erre csupán az ötödik darabig kellett várni.) Azt is mondták, hogy jó volna, ha több vándorszínház indulna minden évben, hogy ne másfél–két tucat településre jussanak el, hanem sokkal többre. Hiszen ők küldetésnek tekintették az alkalmi társulat munkáját. Az is maradt. Négy és fél évtized múltán alapítványa is lett.
Beszéltek kezdeti élményeikről, amelyek között olyan is akadt, amikor a falusi ember inkább kapálásra biztatta őket. És miként győzedelmeskedik a művészet? Azóta a kapálás jóformán kihalt – nem biztos, hogy a természet javára –, a Tanyaszínház pedig él, mindenki javára. Lelkesedjünk hát tovább!
Nyitókép: (Ótos András felvétele)
