Nemcsak az élete kezdetén járó kisgyerek csodálkozik rá a világra, hanem olykor az is, aki már megette kenyere javát. Ez utóbbi nem amiatt, mert a sorsa sosem látott csodás tájra kalauzolja, esetleg lélegzetelállító építmény kerül elébe, hanem azért, mert az évtizedek hozta változások a meghökkentőek számára. Amikor múltat lebbent föl a jelen.
Mondok példát is. Beültünk az autóbuszba; volt, aki az indulásban megnyugodva azonnal rágyújtott, mások csak húsz-harminc kilométer után. És utaztunk „vígan” Zentától Újvidékig vagy máshova. Később leszedték a hamutartókat az üléstámlák hátuljáról. A változás jelentősége úgy mérhető fel szemléletesen, ha elképzeljük, miként fogadnák most a cigarettagyújtásra vetemedőt a buszban – kezdetben volt is rá példa –: „mit képzel, hol van?”, „szégyen”, „förtelem”… Dohányosként nem a kulturálatlan törvénysértőn döbbennék meg, hanem azon, hogy miként válik szégyentelenné az ember egyik napról a másikra, miközben ugyanazt teszi, mint előtte. Hogy előtte sem tette jól? Elcsodálkozunk a múlton.
Ma már nem az foglalkoztatja a cigiző vagy absztinens utasokat, hogy eltűnt az ártalmas bűz a járművekből, hanem az, hogy a buszok is eltűntek. No, nem teljesen, de csak mutatóban fordulnak meg a kisvárosokban, a falvakban meg végképp. Cáfolhatatlan bizonyíték erre, hogy az adai önkormányzat kisbusz vásárlására pályázott, hogy így oldja meg falusi lakosainak a szállítását a városba. Meg az is árulkodó jel, hogy a szomszédos Zentán a közelmúltban bontották le az autóbusz-állomást, hogy nemzetközi cég építsen áruházat a helyére. Fél évszázadot sem élt meg, pedig a múltban egymást érték itt a buszok: Severtrans, Bečejtrans, Vojvodina, Lasta, Kulatrans, Subotica Trans, egyidőben meg Szegedről a Volán is átjárt, az itteniek pedig a határ túloldalára, de mind megszűnt. Pedig sokéves küzdelem árán épült föl hajdan a buszállomás, addig a városközpontban vették föl utasaikat a járművek. Szép élet volt az a diákoknak: átfutottak vagy sétáltak a középiskolákból a kis parkon, és beszállhattak. Most meg gyalogolhatnak bőven a vasútállomásig.
Persze biztosan léteznek megállók bent a városban is. Nem amiatt említettem a vasútállomást, mert vonattal utaznak a diákok, hanem oda helyezték át a buszállomást is. De ne kényelmeskedjünk, hiszen amióta világ a világ, de legalább vasút létezik ezen a vidéken – annak pedig lassan már másfél évszázada lesz –, azóta ott veszi föl és teszi le utasait a vonat (és ez aligha fog megváltozni). Igaz, egykor üzemelt városi busz is, azt megelőzően pedig hordárok igyekeztek megszabadítani az utasokat a csomagok cipelésétől.
A mostanában megújított állomás méltó helye lehet az autóbusszal utazóknak is: élményt jelent végigsétálni a nyitott-fedett teraszon, vagy kilépni valamelyik peronra, és föltekinteni a monarchiabeli kimérten díszes épület homlokzatára. Alighanem a Zenta–Szabadka vasútvonal néhány évvel ezelőtti fölújítása mentette meg itt a másfelé fölszámolt vonatközlekedést és vele együtt az egykori indóházat, amely megépítését követően csakhamar bővítést igényelt, raktárral, másfelé restinek is nevezett étteremmel, mulatozóval. Nyilván meglepte a vasútépíttetőket a nagy forgalom. A szomorkás mulatozásból persze mi sem maradtunk ki, amikor bevonuló regrutákat kísértünk, hogy együtt búsuljunk nem kevés nóta és ugyanannyi ital mellett az elváláson.
Egyszerű vállalás végigfutni a tömegközlekedés múltján és jelenén, de milyen jövő vár ránk? Egy bő tíz évvel ezelőtt készült alapos tanulmány szerint „2027-ben a magyar–szerb határtérségben a határok teljesen átjárhatóak lesznek, Szerbia EU-tag lesz, és megszűnik a schengeni ellenőrzés”. Az is benne van, hogy kétóránként közvetlen autóbuszjárat közlekedik a Szeged–Horgos–Magyarkanizsa–Zenta útvonalon.
Erre aztán igencsak rácsodálkoznánk, és az első járat indulását vagy érkezését végképp meg kellene ünnepelni akár a vasútállomás buszállomással is gazdagodott restijében. Ha az is visszatérne.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
