– Lehetséges, hogy én vagyok az utolsó olyan magyar Vajdaságban vagy legalábbis itt, Újvidék környékén, aki még nem látta Az idiótát az Újvidéki Színházban? – fordul hozzám a kolléganőm csodálkozva, miután megnézte a szóban forgó darabot.
Pontosan tudom, mire céloz, értem, hogy mi rejlik a kérdése mögött, hiszen néhány nappal korábban magam is megtapasztaltam, amit ő, amikor a repertoáron lévő másik nagy klasszikus orosz regény alapján készült Anna Kareninát néztem. A nézőtér – ezek szerint mindkét előadás esetében – tele volt, oroszokkal. A színház ugyanis gondolt egy nagyot, és reagálva arra a jelenségre, hogy a városban a magyar kisebbséget létszámban már megelőzte az orosz, Tolsztoj és Dosztojevszkij klasszikusaihoz a szerb mellé – ami minden előadáshoz jár – orosz feliratot is készített. És milyen jól tette! Bejött a számítás, telt ház van, több évvel a bemutató után is. Az Anna Kareninát 2019 óta játsszák, Az idióta premierje valamivel később, 2022-ben volt. Az, hogy ilyen hosszú ideig műsoron tudnak tartani egy-egy darabot, már önmagában is nagy szó, az meg, hogy alig akad néhány üres szék a nézőtéren, még inkább.
Közönség nélkül ugyebár nincs színház. A rendszeres színházlátogatót mégis az a különös érzés fogja el, mintha nem a saját színházában lenne, hanem valahol külföldön vagy egy nemzetközi fesztiválon, ahol a közönség összetétele is igen vegyes. Az illendőség határain belül próbálja nyújtogatni a nyakát ismerős arcok után kutatva, megerősítést keresve bennük, hogy mégiscsak jó helyen van, és ha talál egyet-kettőt, biztatóan és bizalmasan biccentenek vagy intenek egymás felé, majd elfoglalják a helyüket. A kisebbségi létnek egy egészen újfajta megtapasztalása ez.
Az újságíró viszont a színházban is csak újságíró marad. Ebben a rendkívül szokatlan helyzetben az előadás szünetében a mellettem ülő, feltehetően orosz nézőkhöz fordultam, hogy megtudakoljam, milyen benyomást tett rájuk a mi Anna Kareninánk. – Nagyon tetszik, a díszlet, a zenék különösen – felelték, a párbeszéd szerbül zajlott –, csak kicsit zavaró, hogy olvasni kell a szöveget, ami némileg megnehezíti a színpadi események követését.
Ez a különös idegenségérzés annyira rátapadt a lelkemre az előadás után is, hogy a színészek körében is érdeklődtem, hogyan élik meg azt, hogy a közönség nagy része nem érti, amit mondanak. – Eleinte furcsa volt, de megszoktuk, és legalább nem az üres nézőtérnek játszunk – mondták –, és egyébként is az oroszok nagyon kulturált közönség, általában állva tapsolnak az előadás végén.
Arra, bevallom, nem gondoltam, hogy ez utóbbira igény lenne a művészeink részéről, hiszen nekünk is megvan az eszközünk az elismerés, a csodálat, a tisztelet kifejezésére, mégpedig a vastaps.
A közönségért egyébként nem csak az Újvidéki Színháznak kell nap mint nap megküzdenie, a többi vajdasági magyar társulatnál is foghíjas a nézőtér, gyakran már a bemutatót követő első néhány ismétlés alkalmával is. Ennek pedig biztosan nem az az oka, hogy már minden magyar látta az adott darabot, annyira azért még nem vagyunk kevesen, hanem… és itt hirtelen visszhangozni kezd bennem a Történt egyszer Újvidéken című előadás egyik dala, amely a színészek és a nézők kapcsolatát énekli meg: „Ebbe a színházba nem járok, mert a színészek és rendezők trágárok. Ebbe a színházba nem járok, meztelenek benne a királyok…” Talán többen egy kevésbé kellemes színházi élmény nyomán valóban ilyen mondatokkal indokolják a távolmaradást, de íme a folytatás: „…nélküled mi nem is vagyunk, de ti sem vagytok nélkülünk. Mi addig leszünk itt, ameddig ti is, ti addig lesztek itt, ameddig mi is… És a nyelven, amin most dalolok, és ti értetek, nem lesz, ki szóljon, beszéljen értetek.”
Színház volt előttünk és lesz utánunk is, Vajdaságban is, Újvidéken is, továbbra is reflektál, gondolatokat ébreszt, tükröt tart, a kérdés csak az, hogy kinek, kiért és ki érti.
Nyitókép: Pixabay
