Most aztán tényleg semmi időm nem volt foglalkozni az e heti tárcámmal. Egyébként is mindig az utolsó pillanatig stresszelek, miről is fogok majd írni, nem tudom, csak az én agyam áll-e meg ilyenkor, de sokszor semmi nem jut az eszembe, pontosabban csak a nagy, büdös Semmi jut az eszembe, de aztán valahogy mégis beugrik valami az utolsó pillanatban, kutyafuttában lefirkantom, és küldöm is gyorsan a szerkesztőnek, aztán egész hétvégén csak szégyenkezek, amikor eszembe jutnak a mondataim.
De most különösen kacifántosan indult a hét, hétfő reggel úgy éreztem, a világ összes gondja a nyakamba szakadt, és mindet nekem kell megoldanom. Aztán kedden és szerdán is folytatódott ugyanígy, hosszú, értelmetlen tárgyalásokat kellett végigülnöm, protokolláris megjelenések, fölösleges pofafürdők vártak rám, de hát illett elmenni mindenhova, s akkor még a magánéleti dolgaimról nem is beszéltem. A tárcaíró agyamat így sehogy sem sikerült aktív üzemmódba kapcsolnom, de hát megéltem már sok mindent a hosszú évek alatt, tudtam, csak kétségbe nem szabad esnem, aztán majd lesz valahogy. Lett is végül egy ötletem, de időt még így sem találtam, ezért gondoltam, átbaszom a rendszert, és megpróbálkozok valamit összehozni a ChatGPT-vel. Már volt egy-két esetem vele, megbízhatónak bizonyult, gondoltam, most sem fog cserben hagyni, s így is lett. Elindítottam a programot, beírtam pár kulcsszót, majd megkértem, dobjon össze nekem valamit a virágzó rétekről, döngicsélő méhecskékről, s jöttek is a mondatok azon nyomban. Csak egyszer-kétszer kellett átolvasnom az egészet, itt-ott pofozgatni, majd többszörösen is elnézést kérve a szerkesztőtől a szokásos késésért, csatoltam a dokumentumot, s mint aki jól végezte dolgát, indultam tovább, hátha sikerül rendet vágnom a körülöttem lévő káoszban. A hétvégi számban jött is a szöveg, sms-ben kaptam pár gratulációt néhány rajongómtól, és az egyetlen rendszeres olvasóm, az unokahúgom is küldött pár szívecskét.
A napilap, ahova írni szoktam, korrektül fizet, igaz, ebből sem fogok meggazdagodni, de a hónap vége felé, amikorra már az összes többi pénzem elköltöttem, jól jön az a pár ezer dinárocska, nagy segítség, hogy kihúzzam valahogy a hónap végéig. Huszadika felé már elkezdem türelmetlenül várni, mikor pittyen a telefon, hogy rohanhassak a sarki önkiszolgálóba venni egy kis parizert, paradicsomot meg néhány konzervet a macskáimnak. Most csak huszonnyolcadikán jött az üzenet az utalásról, már kezdtem azon gondolkozni, kitől kérhetnék kölcsön pár napra egy kisebb összeget, amit aztán majd nem tudok visszaadni. Rohantam is azon nyomban a legközelebbi automatához, hogy kezembe vegyem a zsét. Többen is vártak a pénzükre, az egyik analfabéta bácsika legalább tíz percet tökölődött, mire sikerült mindent pontosan bepötyögnie, az ilyen esetekben mindig türelmetlenül köhécselek, és elküldöm mindenhova a szerencsétlenkedő felmenőit. De amikor végre sorra jutottam, nekem is tökölődnöm kellett, mert az automata szerint egy fitying sem volt a számlámon. Ettől persze rendesen kiakadtam, és hangosan kezdtem el szidni a bankokat, a kormányt, a háttérhatalmat meg az egész rendszert.
Igen, uram, mondta a telefonos kisasszony, amikor később kicsit lenyugodva betelefonáltam a bankomba, valóban érkezett egy összeg a számlájára, de azzal párhuzamosan egy virtuális felhatalmazás is, mellékelve a bizonyítékokat, hogy a pénzért valójában nem Ön dolgozott meg, ezért egyeztetve a főnökséggel, azonnal tovább is utaltuk az összeget bizonyos Mr. Ch GPT számlájára.
Nyitókép: Pixabay
