Könyvbemutató

Már a műsor alatt kiszúrtam a közönségben. Tizenhét-tizennyolc évével, két ágban viselt copfjával és piros-fekete rombuszmintás ingével meglehetősen kirítt a többiek közül. Időnként ránézett a telefonja kijelzőjére, hosszú műkörmeivel megkopogtatta az üveget, majd ismét felpillantott rám.

Percekre úgy tetszett, mintha érdeklődően figyelné a tanmesét a férfiről, aki úgy akart elmenekülni a múltjától, hogy felrobbantotta maga mögött a hidat, és csak a túlsó parton szembesült azzal, hogy démonjait a folyó másik oldalára is magával vitte, mégis az volt az érzésem, hogy huncut tekintetével átnéz rajtam.

Az is módfelett különlegesnek tűnt, hogy a könyvbemutató után nem sietett el. Felállt, és amíg én az érdeklődőknek az új kötetemből dedikáltam, ő a terem túlsó végében le-fel járkált. Ekkor szúrt szemet térdig érő bakancsa és szűk rövidnadrágja, amelynek egyik szára piros, másik meg fekete volt.

A telefonját babrálva, éberen követte, mi történik az asztalnál, s amint egyedül maradtam, nyomban ott termett velem szemben.

Te kellene, hogy legyél az apám, zúdította rám köszönés helyett mondandóját.

Megjegyzem a következő regényem nyitómondatának, gondoltam, örvendek, szűrtem ki a fogaim közül, és illedelmesen bemutatkoztam.

Tudom, papa, hogy ki vagy, különben mi a csudáért jöttem volna ide, méltatlankodott, annyira azért ne nézz zakkantnak!

Nem nézlek, félreérted, mentegetőztem, az a baj, hogy én nem tudom, te ki vagy.

Elárulta a nevét, de ezzel nem voltam előrébb. Megkérdeztem tőle, hogy amikor leült az asztalhoz, miért mondta azt, amit.

Azért, mert szerelmes voltál az anyámba! Meg ő is beléd. A halálos ágyán vallotta be. Olyankor nem hazudik az ember.

Ez így hirtelen sok volt nekem. Mély lélegzetet vettem, mielőtt feltettem a kérdést.

Ki a te anyád? Vagyis ki volt?

Megmondta. Gyors fejszámolást végeztem.

Nagyon sajnálom azt, ami édesanyáddal történt, hebegtem, de mi jóval a te születésed előtt voltunk kapcsolatban, meg úgy egyáltalán, biológiailag lehetetlen…
Na ne már, kacagott fel, a könyveidben mindenféle szédületes sztorikat összekamuzol, a valóságban meg olyan fantáziátlan vagy, mint az egyszeregy! Azt akartam kinyögni, hogy amennyire ti odavoltatok egymásért, kész misztérium, hogy eltávolodtatok egymástól.

Még mielőtt bármit is hozzászólhattam volna, a táskájából elővett egy paksaméta levelet, és elém tette őket.

Felismered ezeket? Te írtad őket anno anyámnak. Ha soha többé nem írsz le egy sort sem, ezek által a levelek által akkor is jelentős írói teljesítményt tudhatnál magad mögött.

Valószínűleg igaza van, fordult meg a fejemben, azok után a levelek után semmit sem lett volna szabad írnom.

Nyugodtan bontsd ki őket, bátorított.

Találomra kihúztam egy levelet a borítékból, és olvasni kezdtem az ismerős kézírást.

„Tegnap délután meglestelek, amikor a parkban egy padon ülve kenyeret szórtál a galamboknak. A szoknyád enyhén felcsúszott, de nem vetted észre, mert a csipegető madarak elvonták a figyelmed. Egy morzsa az egyiknek a bóbitájára pottyant, amitől ijedtében felröppent, te pedig felnevettél. Kacajod teljesen elárasztotta az őszi napfényben úszó arcodat. Gyönyörű voltál! Rajtam kívül senki más nem látott. Néztelek, közben arra gondoltam, hogy ez a szépséges pillanat hamarosan mindörökre elillan, nem lesz nyoma sehol sem, kivéve az emlékezetemben.”

Félbehajtottam a papirost, és visszahelyeztem a borítékba. És ezek a levelek most nálad vannak? Zavaromban csak ilyet tudtam kérdezni.

Nem figyelsz, papa, fakadt ki, persze hogy nálam vannak, kinél másnál lennének, anya nekem adta őket! Sokat mesélt nekem rólad, majd megmutatta ezeket a leveleket. Totál eldobtam tőlük az agyam! Nekem biztos soha senki nem fog ilyen, egyszerre megható és filozofikus leveleket írni.

Mind elolvastad? Újabb kérdésemmel is hoztam a formám.

Még szép, vágta rá, többször is!

Mindezzel pontosan mi a célod, próbálkoztam tovább.

Semmi különös, válaszolta, pusztán kíváncsi voltam anyám nagy szerelmére, ha már nem az apám az.

És mit tudtál meg róla? 

Azt, hogy jobban ír, mint beszél, mondta, és széles mosolyra húzta cserfes száját.

Talán jobb is, ha inkább olvasol és nem beszéltetsz, ezzel a szatyromból elővettem egy példányt a legújabb kötetemből, felütöttem a címnél, és belefirkantottam: „A levélolvasónak, aki a lányom is lehetne.”