Van az az anekdota, miszerint Benoît B. Mandelbrot nevében a „B.” a Benoît B. Mandelbrot névre utal, ennek „B.” betűje ugyancsak Benoît B. Mandelbrotot jelenti, amely névben megtalálható „B.” egy újabb immanens Benoît B. Mandelbrotot kódol, hogy aztán ennek „B.”-je egy következő rejtőzködő Benoît B. Mandelbrotot eredményezzen… És így tovább, egyenesen a fraktálörvény mélyére húzva szegény egyszeri érdeklődőt, aki valaha véletlenül találkozott a jelentős huszadik századi matematikus nevével, illetve a hozzá fűződő elmélettel.
A fraktál egy matematikai megalapozottságú alakzat, melynek lényege, hogy bonyolult önhasonló és ismétlődő formát mutat, de nem azonos méretskálán: a nagyobb alakzat kisebb része, egysége, illetve ennek szerkezete megegyezik annak a nagyobbnak a szerkezetével, amelyet ezek a kisebb egészek alkotnak, vagy megfordítva, a nagy egész több kisebb, de szerkezetében vele azonos alakzatból tevődik össze. Tipikus példái a fraktálokkal matematikailag is leírható természeti jelenségeknek a falevelek erezete, a felhők formái vagy épp a hókristályok szerkezete. Nyelvünkben egy bevett fordulattal is a fraktáljelenségre utalunk, akár öntudatlanul is, ha véletlenül megfordítjuk a csepp a tengerben szólást, netán szándékosan azt mondjuk, cseppben a tenger. Tehát az a végtelenül kicsi rész, amely mégis magában foglalja az őáltala alkotott nagy egység lényegét, tartalmazza annak szerkezeti szabályszerűségeire vonatkozó információit.
És ebből a szemszögből már valóban bele lehet szédülni a dologba, hiszen az ember hamar rájöhet, hogy a természet egyik alapvető törvényéről beszélünk, amely hasonlóan meghatározó erejű és – ami az esztétizáló hajlamúak számára nem mellékes – hasonlóan lenyűgöző, mint mondjuk a Fibonacci-sorozat mögött rejlő csoda, vagyis az aranymetszés matematikai magyarázata, ami a természetben számos helyen megfigyelhető, a csigaház tekeredésétől kezdve a napraforgó magjainak ritmusos körkörösségén át az óceánok tarajosodó hullámaiig – ugyanaz a misztérium, ugyanaz a megragadhatatlan erő irányította ezeket egyazon arányosság felé, amit nem mellékesen az emberi kultúra kiemelkedő műalkotásain is megtalálhatunk.
Minden élettelen létező és élőlény, így az ember is fraktálszerű rész-egész viszonyban van az univerzummal, az értelmezési skála két ellentétes (?) pólusán a kozmológia és a vallás lényegében ugyanazt állítja arról, hogyan „lett” a világmindenség: egy pillanat felhasította az időn és téren kívüli lét szövetét, előbbi szerint ez az ősrobbanás vagy „nagy bumm”, utóbbi szerint a Teremtés könyvének „kezdet” nyelvi megjelölése („Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet.”) – egyébként nem látom be, miért kéne kizárólagosan tekinteni ezekre a fogalmakra.
Az ilyen megalapozottságú egylényegűségből következik, hogy minden létező magában hordozza a teljesség lehetőségét, s nem mellékesen ugyanez alapozza meg azt az empátiát, amivel a másik emberhez, állathoz, növényhez, élettelen kavicshoz és marék földhöz fordulunk, esetleg amivel lelket adunk mindennek, a körülöttünk létező világnak. Jellegzetes ábrázolása a fraktálszerű univerzális egységélménynek, amikor az emberi szem mélyében a kavargó világmindenséget láthatjuk.
Egyébként a fraktálélmény legalább annyira ijesztő lehet, amennyire lenyűgöző. Képzeljük el például, hogy testünk egy egész univerzum olyan élőlények számára, amelyek a sejtjeinket alkotó atomok világában élnek, ahol egy atommag jelenti a központi napot, egy molekula számít egy naprendszernek, egy sejt egy csillaghalmaznak felel meg, egy sejtcsoport alkot egy galaxist, egy szövet egy galaxishalmazt stb. De még félelmetesebb belegondolni, hogy talán mi vagyunk a méretskála alsó felén… Ha például létezik akkora tér, amelyben egy teljes univerzum (mondjuk a miénk) egy valamiféle gigantikus lény egyetlen sejtjének, netalán csupán egyetlen atomjának számít… Hamar kétségek közé kerülhetünk, miközben Benoît B. Mandelbrot mosolyogva leírja nevét egy füzetből kitépett papírdarabra.
Nyitókép: Pixabay
